Lewis Hamilton megrázó részleteket árult el élete legnehezebb időszakáról.
Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de Lewis Hamilton még soha nem szerepelt podcastban. Egészen mostanáig, Jay Shetty ugyanis leültette őt egy több mint egy órás beszélgetésre, amelyben számos témát érintettek. És rögtön bele is csaptak a közepébe, hogy Hamilton gyerekkorára visszakanyarodva felidézzék, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a Stevenage-ben felnőtt sportolónak.
„Számomra alighanem az iskola volt életem legnagyobb traumája és legnehezebb időszaka. Már hat éves koromban zaklattak. Akkor abban az iskolába azt hiszem, hogy velem együtt három színesbőrű gyerek járt, a nagyobb és erősebb zaklató gyerekek pedig folyton dobáltak. Mindig engem választottak utolsónak a focicsapatban, vagy kis sem választottak, még akkor sem, ha volt, akinél jobb voltam.”
„Folyamatosan mentek a szurkálódások, vagy hogy banánnal dobáltak, és a legnagyobb nyugalommal használták az n-betűs szót, félvérnek hívtak. Nehéz volt nem tudni, hogy hová tartozol. Amikor a történelem órán nem találkozol színesbőrűekkel a tananyagban, és arra gondolsz, »hol vannak az emberek, akik ugyanúgy néznek ki, mint én?«”
„És minden hétvégén versenyeztem, szóval csütörtök este elutaztunk a felpakolt motorhome-mal, hogy valahol az országban versenyen induljunk. És ezt senki sem tudta. A többi gyerek normális dolgokat csinált a hétvégén, én pedig mondtam, hogy én versenyeztem, mire a többiek mondták, hogy »igen, én is csináltam már olyat«. Igen, a vidámparkban, vagy hasonló helyen. De senki sem igazán tudta, hogy mik a céljaim, talán viccnek gondolták.”
Ez már önmagában bőven elég ahhoz, hogy begyógyíthatatlan lelki sebeket okozzon egy gyereknek, és egy életre megnyomorítsa őt. De Hamilton még otthon, a szüleinek sem tudta elpanaszolni az őt ért sérelmeket.
„Úgy éreztem, hogy az egész rendszer ellenem van és az árral szemben úszom, de nagyon hálás vagyok ezért, mert ettől lettem az, aki ma vagyok. És rengeteg dolgot elnyomtam, mert nem éreztem úgy, hogy otthon azt mondhatom a szüleimnek, hogy ezek a srácok folyton az n-beűs szót használták ma rám az iskolában, vagy zaklattak, megvertek, és nem voltam képes megvédeni magam. Nem akartam, hogy az apám azt gondolja, nem vagyok elég erős. Visszatartottam a sírást. Ha elöntöttek az érzelmek, kerestem egy csendes helyet.”
„Amíg el nem kezdtem versenyezni, nem tudtam ezeket az érzelmeket a versenyzésben hasznosítani. Superman volt a kedvencem, mert imádtam, ahogy kiállt az emberekért és ahogy a helyes dolgot cselekedte. Nagyon inspiráló karakter volt nekem. És közben egyetlen szuperhős sem volt színesbőrű. Persze olyanok is inspirálhatnak, akik nem olyanok mint te. Amikor felvettem a sisakomat, az volt az én köpenyem, és előjött a szupererőm, miközben versenyeztem. Csatáztam ezekkel a srácokkal, és olyan dolgokra voltam képes, amikre látszólag ők nem. Ezt imádtam.”
Ám, ha azt gondoljuk, hogy Hamilton a gokartozásban egyenlőnek érezhette magát, és ott nem zaklatták, akkor nagyon tévedünk.
„Ez elől nem lehet menekülni. Menekvésként használod [a sportot], de aztán ott is találkozol vele. Hálás voltam, hogy az apám személyében ott volt nekem egy csodálatos ember. Az egyik legjobb barátomnak például soha nem volt ott az apja, és sok embert ismerek, akiknek elváltak a szülei, és nem könnyű, amikor két ember osztozik rajtad, és egyes napokat az anyukáddal, másokat az apukáddal töltesz. Az anyukám volt a gyengéd, szerető szülő. Tőle tanultam rengeteget az együttérzésről, az empátiáról. Az apám pedig a kemény szikla, aki rám nézett és azt mondta, »beszéljen a pályán mutatott teljesítményed, és ne engedd, hogy elvonják a figyelmed, ne hallgass rájuk. Amikor ez történik, csak maradj csöndben és sétálj el.« Az apám is keresztülment ezen, és mindent meg akart tenni, hogy a gyerekeinek jobb életet biztosítson, és ne tapasztalják meg azokat a dolgokat, amiket én.”
Embed from Getty ImagesHamilton apja a háttérből a mai napig segíti a fiát
„Az is nehéz volt, hogy az apám fekete, az anyám pedig fehér. Tudtam, hogy az apám megértené a rasszista gyalázkodásokat, amiket a fejemhez vágtak, az anyám viszont nem értette. Vele nem igazán tudtam vele erről beszélni. Szeretett, de soha nem tanult erről, nem ismerte a feketék történelmét, a rabszolgaságot. De szeretetet kaptam tőle, ami a legfontosabb volt nekem.”
„A versenyzést pedig gyerekként az ember csak élvezni akarja, részt akar venni, és amikor számkivetett lesz, az nehéz a gyerekeknek. Ezért remélem ma is azt, hogy amikor posztolok valamit, és megnyomom a gombot, az pozitív üzenet azoknak a gyerekeknek, akiket megzavarnak a világban zajló különböző dolgok.”