Október 6-án ketten is életüket veszítették Forma–1-es versenyen, ráadásul mindössze egy év különbséggel, ugyanazon a pályán. Francois Cevert 1973-as és Helmuth Koinigg 1974-es haláláról korábban külön-külön cikkben emlékeztünk meg, most alább ezeket tesszük közzé újra.
52 éve, 1973. október 6-án halt meg Francois Cevert, akiből a Forma-1 első francia világbajnoka lehetett volna. De mindenekelőtt egy elbűvölő embert veszített el a sportág és Jackie Stewart, Cevert mentora és barátja, akit a mai napig kísértenek a Watkins Glenben történtek.
Sir Jackie Stewart, a Forma-1 történetének második háromszoros világbajnoka saját elmondása szerint 57 olyan temetésen vett részt életében, amelyen hozzá közel álló versenyzőtársat helyeztek végső nyugalomra. De mind közül az 1973-as USA Nagydíj szombat délelőtti időmérő edzésén meghalt Francois Cevert elvesztése volt rá a legnagyobb hatással, és a mai napig kísérti.
Cevert a legtöbb olyan embernek, aki ismerte, vagy látta versenyezni, úgy maradhatott meg az emlékezetében, mint a Forma-1-es pilóta archetípusa. Sármos, jóképű, jó humorú, kedves fiatalember, aki kifogástalanul zongorázik, és mindemellett gyorsan képes versenyautót vezetni. „Elképesztően jól kinéző férfi volt. Nagyon atletikus, nagyon jó tenisz és asztalitenisz-játékos. Elbűvölő személyiség, kifogástalan modorral” – emlékezett vissza egykori barátjára Stewart 2018-ban.
Born #OnThisDay in 1944: the charismatic, princely protégé François Cevert. Under the wing of Jackie Stewart and Tyrrell, Cevert blossomed into a team-leading talent; his tragic death – aged just 29 – robbed the #F1 world of a likely future champion. 👑https://t.co/f7gFVRxulU pic.twitter.com/WHtsjAyiwP
— Getty Images Motorsport (@MSI_Images) February 25, 2022
Cevert akár az F1 történetének első francia világbajnoka is lehetett volna
Noha gyors volt, és az alsóbb kategóriákban az élmezőnyben szerepelt, Cevert azért távolról sem lehetett olyan istenáldotta tehetségnek nevezni, akiről első ránézésre ordít, hogy világbajnok lesz belőle. Szerencséjére azonban Jackie Stewart már 1967-ben, a Renault Elf Winfield versenyzőiskolában felfigyelt rá, majd 1970-ben Ken Tyrrell-lel, a Tyrrell-istálló alapítójával és tulajdonosával közösen úgy döntöttek, hogy leszerződtetik az 1968-ban francia F3-as bajnoki címet nyerő, 1969-ben pedig az F2-es idényt a harmadik helyen záró pilótát.
És bár először Tyrrell kérte az akkor már világbajnok Stewartot, hogy vegye a szárnyai alá fiatal pártfogoltját, a két csapattárs között hamarosan olyan kötelék alakult ki, ami valószínűleg azóta is páratlan. „Mindent átadtam neki, amit valaha tanultam… Soha nem fordult elő olyan, hogy azt mondtam volna: »ezt nem fogom elmondani neked« – emlékezett vissza Stewart. – Az egész család barátjává vált, és elég sok időt töltött velünk. Sokat utaztunk együtt, és szörnyen jó barátokká váltunk. Az ilyesmi pedig szerintem elég ritka.”
Mindez pedig a kezdetekkor a pályán is megmutatkozott, és nem egyszer előfordult, hogy az edzéseken a páros szorosan egymás után ment, elöl Stewart mutatta az íveket, hátul pedig a tanítvány szívta magába a látottakat.
Cevert pedig nem volt rest tanulni, és az egóját háttérbe szorítva mestereként tekinteni a skótra. „Nagyon egyszerű. Jackie végezte el a teljes tanításomat. Őrülten vezettem, és nem gondolkodtam eleget azon, hogy mit csinálok. Jackie elejét vette ennek, és megtanította, hogy miként kell elemezni egy autót, hogyan kell gondolkodni vezetés közben, milyen víziódnak kell lenni. Ő tanított mindenre, úgyhogy továbbra is ő a maestro a számomra” – nyilatkozta Cevert egy korabeli interjúban.
Amikor mindennek vége lett
Stewart és felesége, Helen az 1973-as USA Nagydíj előtt is együtt nyaralt Cevert-rel, hogy aztán Watkins Glenbe, a szezonzáró felé vegyék az irányt. A skót pilóta már világbajnokként érkezett az az évi utolsó nagydíjhétvégére, amely pályafutása 100. futama lett volna. De a szombati időmérő edzésen történtek miatt ezt a számot már soha nem érte el.
Francois Cevert éppen a pole pozíció megszerzéséért kezdett meg egy mért kört, amikor nem sokkal később az autója 200 km/h körüli tempóval nekicsapódott a pálya harmadik kanyarjában található külső szalagkorlátnak, majd átrepült keresztbe, és a négyes kanyar szalagkorlátját átszakítva, fejjel lefelé állt meg.
A francia pilóta mögött érkezők azonnal megálltak, és balesetet szenvedett társuk segítségére siettek, majd elborzadva látták, hogy nincs akin segíteni, Cevert ugyanis olyan súlyos sérüléseket szenvedett (a korlát a nyaka és a csipője között szó szerint kettévágta), hogy már az autóból sem emelték ki a testét.
Stewart éppen akkor hajtott a pályára, hogy ő is megpróbáljon javítani az idején, amikor az eset történt, így a roncs előtt leparkoló versenyzők közül utolsóként ért a helyszínre. „Láttam, hogy kék a roncs, és arra gondoltam, hogy »hupsz«. Azt hittem, Chris Amon az, mert abban az évben három autót indítottunk Watkins Glenben, és az övé volt a harmadik. Aztán láttam, ahogy [Amon] felém sétál, és a hüvelykujjamat mutatva megkérdeztem, hogy »Jól vagy?«, mire ő az ujját rázta, mondván »Nem én voltam az«. És így már csak Francois lehetett” – emlékezett vissza Stewart 2018-ban, a Beyond the Grid podcastban.
„Mindenki odament Francois-hoz, és az volt a legszörnyűbb látvány, amit életemben láttam – idézte fel a borzalmakat Stewart. – Minden egyes ember, aki ott volt a helyszínen, ki kellett szálljon az autóból, mert mindenhol törmelék hevert, és egyszerűen nem lehetett áthajtani közöttük. Szóval mindenki megállt, én érkeztem utolsónak, mert éppen akkor hajtottam ki a bokszutcából. Annyi volt a törmelék, hogy mindenki oda akart menni megnézni, hogy tud-e segíteni.”
A helyszínre elsőként a Cevert mögött haladó Jody Scheckter ért oda. Az akkor a McLarennél vezető, de 1974-re már a Tyrrellhez aláírt dél-afrikai pedig sokkot kapott a látványtól. Hogy milyen mértékben traumatizálta őt Cevert holttestének – vagy legalábbis annak, ami maradt belőle – látványa, azt mindennél érzékletesebben mutatja, hogy az agya egyszerűen kitörölte azt a képet, ami a roncshoz érve fogadta.
„Az autójának a fele a pálya közepén hevert, én pedig kiugrottam, mert valamennyire még mindig égett. Elég furcsa, de emlékszem, hogy még mindig szikrázott az akkumulátor, úgyhogy a legfontosabb az volt, hogy szedjük ki őt az autóból. Ezért a biztonsági övéhez nyúltam, aztán megfordultam, és mindenki másnak azt kiabáltam, hogy „Ne! Ne menjetek oda!” Hála istennek nem emlékszem rá. Nem emlékszem, hogy mit láttam, egyszerűen kitörlődött az agyamból, de nagyon nagy hatással volt rám” – emlékezett vissza évekkel később az 1979-es világbajnok.
De nemcsak ő, hanem Stewart sem tudta igazán túltenni magát a történteken. „A mai napig akár Jody Scheckterrel, akár velem beszél erről valaki, meg tud ríkatni mindkettőnket” – ismerte be a skót.
Egy dolgot a mai napig bán
Magán a baleseten és annak brutalitásán túl van még egy dolog, ami ennyi évvel később is kísérti Sir Jackie Stewartot. Mégpedig az, hogy miután látta a borzalmakat, fogta magát, visszasétált az autójához, és visszagurult a bokszba ahelyett, hogy barátja mellett maradt volna.
„Nem igazán – felelte 2018-ban arra a kérdésre, hogy sikerült-e megbékélnie az azon a napon hozott döntésével. – A mai napig azt kívánom, hogy bárcsak tovább mellette maradtam volna. De halott volt. Borzasztó baleset volt, a Forma-1-ben valaha történt legrosszabb. Egyszerűen borzasztó volt, és a mai napig hatással van rám. De nemcsak rám, hanem Jody Scheckterre is. A mai napig. Borzasztó látvány volt, és a legrosszabb, ami csak történhet. És egyértelműen karrierem legrosszabb része.”
Cevert elvesztése miatt Stewart pedig végül meghozta a döntést, hogy – bár az lett volna a 100. nagydíja – nem lép pályára a másnapi versenyen, sőt, befejezi Forma-1-es pályafutását. „Szép lett volna megnyerni a versenyt, hiszen az lett volna a századik futamom, és szép dolog megnyerni a századikat, hiszen akkoriban nem volt sok verseny, talán 11-12 egy évben. Így a száz szép szám volt, de nem akartam vezetni. És nem a haláleset miatt, hanem a halál tisztelete miatt. Helytelen dolog lett volna a csapattal kiállni, és megnyerni a versenyt, amikor olyasvalaki, mint Francois meghalt.”
„Egyáltalán nem tűnt fontosnak, hogy nyerjek egy újabb futamot” – mondta a Beyond the Gridnek, majd felelevenítette, hogy a pályát a baleset után azonnal elhagyó feleségének csak aznap este mondta el, hogy miként döntött, és közölte vele, hogy „amúgy többé nem vagyok autóversenyző.”
„Mindkettőnket nagyon mélyen érintett Francois elvesztése, ennélfogva nem volt egy örömteli információ, amit megosztottam vele. De megkönnyebbült” – mondta Stewart, majd elárulta, hogy két gyermeke két órán át azt hitte, hogy ő halt meg Cevert helyett, mert a kommentátor az ő nevét mondta…
Ami a visszavonulást illeti, szemernyi kétely sem volt utólag benne, hogy a jó döntést hozta-e. „Egyetlen másodpercre sem bántam meg. A következő reggel felkeltünk, kimentünk a pályára, és úgy döntöttem, hogy maradok, és megnézem a rajtot. Végigsétáltam a rajrácson, majd amint elrajtolt a mezőny, beültünk az autóba és elindultunk New York-ba, hogy felszálljunk egy repülőre.”
Még visszaült az autóba
Stewartnak ugyanakkor nem az a bizonyos, mai napig bánt levezető kör jelentette az utolsó, aktív F1-es pilótaként megtett métereit, Cevert halála után ugyanis aznap még visszaült a Tyrrell 006-osba. A miértek megértéséhez azonban előbb idézzük fel, hogy mit gondolt barátja balesetének okáról.
„Biztos vagyok benne, hogy vezetői hiba történt – idézi őt a RACER.com 2013-ból. – Nem kedves dolog ezt mondani, de nem is igazságtalan. Jobb kanyar után jött egy bal, majd azután egy újabb jobbos, a domb tetején pedig volt egy bukkanó. Mindkét oldalon korlát. A 006-os rövid tengelytávú, nagyon ideges autó volt, ezért úgy döntöttem, hogy ötödikben megyek át ott, még ha azon a részen nem is ez volt a megfelelő sebességi fokozat. Viszont ettől kissé lenyugodott az autó, és nem volt annyira ideges. Biztos vagyok benne, hogy Francois negyedikben ment át ott, és amikor ráment a bukkanóra, elvette a gázt, és akkor túlkormányzottá vált az autója. Eltalálta a korlátot az egyik oldalon, majd a kocsi átkatapultált a másik oldalra és megsemmisítette saját magát.”
Stewart pedig saját elmondása szerint azért gurult ismét pályára a tragédiát követően, mert a Tyrrellnél meg voltak győződve róla, hogy műszaki hiba végzett Cevert-rel. A skót viszont kiment, és ugyanaz megtörtént vele is, ami feltételezése szerint barátjával, csak ő ötödik fokozatban haladt…
Világbajnok lehetett volna
Persze már sohasem fogjuk megtudni, hogy a Forma-1-ben egyetlen futamot nyerő Cevert mire vitte volna később, de 1973-ban 14 futam során 6 második és egy darab harmadik helyet szerzett, Stewart pedig amondó, hogy a 1974-re érkező, elődjénél jóval kezesebb Tyrrell 007-esben eljöhetett volna az ő ideje.
„1973-ra Francois nagyon gyors volt, és szerintem 1974-ben világbajnokká válhatott volna, mert az autó jobb lett, mint 1973-ban volt. És én ott lettem volna vele, mert az összes versenyre elkísértem volna. A szülei imádnivaló emberek voltak, és a húga és az öccse is. Minden évben virágot küldök a sírjára, az anyja pedig minden évben írt nekem” – mondta a skót legenda, aki a mai napig több fotót is őriz a lakásában a 29 évesen meghalt csapattársáról.
„Szerintem nélkülem csak egy pilótának tartották volna a sokból, én viszont olyasvalakivé változtattam, akiből szerintem világbajnok lehetett volna. Erre pedig nagyon büszke lettem volna.”
________________________________________________________________________
Klasszikusokat idéző bajnoki finálénak indult, de végül meglehetősen unalmas bajnoki döntő lett az 1974-es szezon utolsó versenyéből, amely leginkább a fiatal osztrák versenyző, Helmuth Koinigg brutális balesetéről maradt emlékezetes.
Az 1974-es USA Nagydíjat jókora érdeklődés övezte, hiszen 1968 óta először dőlt el a világbajnoki cím az utolsó versenyen. A szezonzárónak otthont adó Watkins Glenbe a ferraris Clay Regazzoni azonos pontszámmal érkezett a McLarennél versenyző Emerson Fittipaldival, de még a Tyrrellt erősítő Jody Scheckternek is volt matematikai esélye a címre, noha ehhez a győzelme mellett a másik két pilóta gyenge szereplése is kellett. És, ha mindez nem lett volna elég, a konstruktőri cím is nyitott volt még a Ferrari és a McLaren között.
A csapatok a Kanadai Nagydíj után maradtak Észak-Amerikában, és a legtöbben részt vettek a Watkins Glenben rendezett teszten, amelyen Regazzoni nagyot bukott, és a szalagkorlátba csapódva totálkárosra törte a Ferrari 312B3-as modell 016-os sorszámú kasztniját, ő azonban szerencsére lábzúzódással megúszta az ijesztő balesetet. A sérült autót hazareptették Maranellóba, ahol éjt nappallá téve dolgoztak az ahelyett hadrendbe állított 011-es kasztnin, hogy időben felkészítsék és útnak indítsák az Egyesült Államokba.
Regazzoninak 1970 után másodszor, pályafutása során utoljára volt esélye megnyerni a világbajnoki címet
Ez végül összejött, de az edzések alatt Regazzoni és Niki Lauda is szenvedett az alulkormányzott, féktávokon instabil vörös autókkal. Szombaton a már pénteken is remeklő Carlos Reutemann szerezte meg a pole pozíciót a Brabhammel, mellé pedig a Hesketh-nél szárnyait bontogató James Hunt iratkozott fel, karrierje során először kvalifikálva az első sorba. A világbajnoki címre esélyesek közül Scheckter érte el a legjobb időt, de ő is csak 6. lett, míg Fittipaldi a 8. rajtkockából várhatta az 59 körös versenyt, de így sem aggódott, hiszen fő ellenfelét egy hellyel megelőzte.
Másnap a rajtnál Reutemann fordult elsőként az első kanyarba Hunt, Carlos Pace, Lauda, Scheckter és Fittipaldi előtt. A mezőny hamar elkezdett szétszakadni, Regazzoni a 7. helyen nem tudta tartani a McLaren braziljának tempóját és 9 autót tartott fel, míg az élen Reutemann és Hunt lépett el Pace-tól, akivel pedig Lauda, Scheckter és Fittipaldi nem tudott menni.
A 10. körben viszont mindez háttérbe szorult volna, ha nem 1974-ben rendezték volna a versenyt, az élete második F1-es versenyén induló, Kanadában a remek 10. helyen végző Helmuth Koinigg ugyanis egyszer csak eltűnt. Mint kiderült, a Surtees 25 esztendős osztrákja ugyanott szenvedett balesetet, ahol a teszten Regazzoni, az edzéseken pedig Jean-Pierre Beltoise és Mario Andretti is összetörte az autóját. A bécsi születésű versenyző lassú defekt és/vagy felfüggesztéshiba következtében veszítette el az uralmat az autója fölött, majd frontálisan rohant bele viszonylag lassú tempóval a nem megfelelően felállított szalagkorlátba, amelynek alsó eleme elhajlott, a felső viszont merev maradt, szó szerint lefejezve az öt hónappal korábban megházasodó Koinigget.
#OnThisDay… October the 6th was a black date for Watkins Glen. In 1974, Helmuth Koinigg also lost his life, when his Surtees hit a guardrail on the 10th lap of the United States GP. The Austrian was in only second GP start, but had been a factory Porsche sports car racer. pic.twitter.com/7jEan4yEdN
— Getty Images Motorsport (@MSI_Images) October 6, 2020
Koinigg csupán 25 éves volt
Scott Delong, az egyik közelben álló néző végignézte a balesetet, majd sok-sok évvel később a Facebook-posztban írta le, amit látott, kétségbe vonva a baleset hivatalos indokát. „A verseny elején [az utolsó F1-es futamát teljesítő 1967-es világbajnok] Denny Hulme McLarenjében elfüstölt a motor, nem kevés olajat folyatva a kanyarban. Számos versenyző megpördült rajta, az egyikük Andretti volt. Lenyűgöző volt látni, hogy miként reagáltak, mindegyikük ugyanazt tette, látszólag könnyedén. Mivel a kanyar annyira lassú volt, a versenyzők könnyedén megbirkóztak a helyzettel, kis csúszás a füvön, gyors kormánymozdulat és egy lassú 360 fokos fordulat, majd igyekezni vissza a pályára. Mindössze néhány másodpercet veszítettek, kivéve az egyiküket…”
„Emlékszem, ahogy néztem Koinigg autójának kerekeit, ahogy a kanyar belső oldalán rácsúszott a fűre. Látszólag nem fékezett, mert a kerekek nem blokkoltak. Nem volt kormánymozdulat sem, és szerintem a gázt sem vette el, mert a motor hangja nem változott és az autó látszólag nem veszített a sebességéből, ahogy átment a védőhálókon (akkoriban a bukóterekben előszeretettel alkalmaztak fapóznák közé erősített hálókat – a szerk.). Ezek semmit nem tettek az autó lelassításáért, mivel az alacsony orr és a kis első kerekek alig értek fel addig. Amikor az autó eleje befúródott a szalagkorlát alá, az felhajlott, lehetővé téve, hogy a pilótafülke becsússzon a felső korlát alá. Az autót a nagy hátsó kerekek állították meg. Soha nem fogom elfelejteni a hangját, egy gyors, tompa puffanás, nem olyan hangos, mint azt az ember várná.”
„A pályamunkások az autóhoz siettek, de amint odaértek, minden lelassult. Nyilvánvaló volt, hogy a korlát lefejezte a pilótát, noha a pályára guruló sisakról szóló beszámoló baromság. Ponyvát helyeztek az autó pilótafülkéjére, és otthagyták a roncsot a verseny hátralevő részére.”
„Nem tisztem spekulálni a tragédia okairól, de olvastam defektről és felfüggesztés-hibáról is, de ezek egyikére sem láttam bizonyítékot. A gumik egyben voltak, amikor a kocsi bement a védőkorlát alá, és amikor előtte ráment a belső fűsávra, mind a négy kereke a megfelelő irányba állt. Valószínűtlen, hogy műszaki hiba teljes irányításvesztést okozzon, mert a kocsi lassan ment, amikor megérkezett a kanyarba.”
Mai szemmel megdöbbentő lehet, de akkoriban semmi kirívó volt abban, hogy – mint azt Delong is említette – még csak le sem állították a versenyt, egyszerűen ott hagyták Koinigg ponyvával leterített fej nélküli testét, és minden ment tovább. A kor információáramlására jellemző, hogy a baleset súlyosságának híre több mint 10 körrel később jutott csak el a Surtees-csapathoz, amely a 26. körben végül kiintette Jose Dolhemet, Koinigg csapattársát, és feladta a versenyt.
Ami az eközben továbbra is zajló bajnoki csatát illeti, az a 15. körre tulajdonképpen eldőlt, Regazzoni ugyanis a bokszba hajtott, ahol a Ferrarija vezethetetlenségére panaszkodott. A csapat azonban nem sok mindent tudott tenni azon kívül, hogy lecserélte az első kerekeit, de a svájci nem sokkal később visszatért, és közölte, hogy továbbra is alig tudja a pályán tartani a kocsit. Ekkor állítottak az első felfüggesztésén, majd a pályára visszatérve sikerült kiütnie a versenyből az őt a 28. körben lekörözni próbáló Jochen Masst. Regazzoni végül 4 körös hátrányban a 11. helyen végzett, miközben Fittipaldi 1 perc 17 másodperces hátrányban bekocogott a 4. helyen a futamot megnyerő Reutemann, valamint Pace és Hunt mögött, amivel 1972 után másodszor is világbajnok lett.