Jackie Stewart neve egybeforrt a Forma-1-gyel, de 1966. június 12-én nem sokon múlt, hogy a skót pilóta mindössze második szezonjában az égi versenypályákra költözzön.
57 éve ezen a napon Jackie Stewart nagyon közel állt hozzá, hogy soha ne kerüljön be az F1 halhatatlanjai közé, és csupán egy legyen azon 57 F1-es versenyző névsorában, akik 1963 és 1973 között versenyautóban lelték a halálukat. A királykategóriában 1965-ben bemutatkozó, újonc évében rögtön az összetett harmadik helyén végző skót pilóta a Belga Nagydíjon csúszott ki a szakadó esőben az régi spái versenypálya leghírhedtebb, leggyorsabb és a versenyzőket a legnagyobb próbatétel elé állító, Masta névre hallgató kanyarjában, majd miután eltalált egy telefonpóznát, egy farm udvarában landolt.
Monacóban győzelemmel indította az 1966-os szezont
A rajt után a BRM-nél versenyző, a szezont monacói győzelemmel kezdő Stewart a pontverseny éllovasként érkezett meg az idény második futamára (igen, június 12-én még csak a második versenynél tartott a 9 fordulós 66-os szezon), ahol az időmérő edzésen a 3. rajtkockát szerezte meg John Surtees (Ferrari) és Jochen Rindt (Cooper) mögött. A rajt után éppen, hogy elkerült egy több autós karambolt, majd a harmadik helyen haladt Rindt és Surtees mögött, amikor az első körben a Masta előtt 260 km/órás tempóval érkezve felúszott a vízre a szakadó esőben. Az eredmény: a BRM az aszfaltról lerepülve eltalált egy telefonpóznát, ledöntött egy favágókunyhót, majd bukfencezve a a kanyar melletti farmház udvarán landolt fejjel lefelé.
Másodpercekkel később Graham Hill, Stewart akkor már egyszeres világbajnok csapattársa ugyanott, ugyanazon a vízátfolyáson megforogva pördült ki, de neki nagyobb szerencséje volt, és éppen folytatni készült a versenyt, amikor megpillantotta a roncsot. Miután odarohant, lekiabált a néhány méterrel lejjebb fekvő BRM irányába Stewartnak, aki az ájulás szélén, törött bordákkal és vállal feküdt az autóba szorulva, miközben a megrepedt üzemanyagtankból ömlött rá a benzin.
Mivel dedikált beavatkozó személyzet akkoriban még nem létezett, és pályabíró sem volt a közelben, Hill és a szintén Stewart segítségére siető amerikai Bob Bondurant fogott neki a skót pilóta kiszabadításának, de mire ezt egy néző szerszámosládájából kölcsönzött csavarkulccsal és egyéb, ilyesmire teljességgel alkalmatlan eszközökkel végrehajtották, Stewart közel fél órája ült lényegében egy benzinnel egyre jobban megtelő kádban, és elég lett volna egyetlen apró szikra az autó bármelyik elektromos alkatrészéből ahhoz, hogy akár mindhárom versenyző halálra égjen.
„25 percen át voltam csapdába esve az autóban. Graham és Bob Bondurant egy néző csavarkulccsával szabadított ki. Nem voltak orvosok, nem volt hova vinni. Betettel egy furgon hátuljába, és végül egy mentő elvitt az elsősegélynyújtó helyre az irányítótorony mellett, ahol letettek a hordággyal a földre, cigarettacsikkek közé. Aztán mentőbe pakoltak és rendőri felvezetéssel elindultunk a kórházba, de a felvezetés elhagyta a mentőt, a mentősök pedig nem tudták, hogyan jussanak el Liege-be. Azt hitték, hogy gerincsérülésem van. Mint kiderült, nem voltam olyan súlyosan sérült, de ezt ők akkor nem tudták.”
Stewartban ekkor tudatosult először, hogy milyen elképesztően súlyos hiányosságai vannak a Forma-1-nek a biztonság és a sérültek megfelelő ellátása terén.
„Rájöttem, hogy ha ez a legjobb, amink van, akkor valami nagyon nem jó a pályákkal, az autókkal, az orvosi oldallal, a tűzoltókkal, a beavatkozó személyzettel. Voltak olyan domboldalak a pályák mentén, amik ugratóként funkciónáltak, amint az ember kicsúszott rájuk, aztán fák az út szélén és a többi. A mai fiatalok fel sem fogják, egyszerűen nevetséges volt” – emlékezett vissza.
Stewart és felesége, Helen a londoni St. Thomas kórházban 11 nappal a baleset után
Stewart egy hónappal a történtek után már versenyzett, és végül három világbajnoki címet nyert, az eset hatására pedig eleinte egyszemélyes hadjáratot kezdett a Forma-1 biztonságának növeléséért. Ez igen vegyes fogadtatásra talált, hiszen nemcsak a sportág vezetői és a versenyek szervezői, hanem sok pilóta is úgy érezte, hogy az effajta veszély a motorsport része, és akinek nem tetszik, az ne csinálja.
Aktív évei alatt a skót legenda számos barátot elveszített a versenyeken, majd utolsó szezonjában azért nem indult el a zárófutamon, mert egy nappal korábban meghalt akkori csapattársa és tanítványa, Francois Cevert. A biztonságért folytatott hadjárata ugyanakkor eredményekkel is párosult: bezáratta többek között a Zöld pokolnak titulált Nordschleifét, elérte, hogy 1972-től kötelezővé tegyék a biztonsági övet, illetve megnövelt bukótereket, védőkorlátokat és jobb orvosi ellátást harcolt ki a pályákon.