Szenzációs történetet osztott meg Michael Schumacherről az egykori Forma–1-es séf. Dave Freeman 20 éven át dolgozott a száguldó cirkuszban, ez idő alatt pedig a Tyrrell, a Jordan, a BAR (majd később Honda), a Force India, a Brawn, a McLaren, a Williams, a Red Bull és a Toro Rosso alkalmazásában is állt.
A BBC Radio Norfolk Racing Torque című műsorában a most 59 éves séf elmesélte, hogy az 1997-ben, 13 évnyi katonai szolgálat után hagyta ott a hadsereget, mert az előléptetése után már nem dolgozhatott általános séfként, és ezt nem igazán élvezte. A Forma–1-be úgy került be, hogy a testvérének egyik barátja a Williams-gyár cateringjét intézte, a csapatnak pedig szüksége volt séfekre.
A vendéglátó cég végül szerződést kötött a Hondával, Dave pedig egy évre Japánba került, ahol elsajátította a tökéletes szusi készítésének minden csínját-bínját, amivel később hatalmas sikert aratott az F1-es paddockban.
„A garázsban főzéstől eljutottunk a 20 millió dolláros motorhome-okig. Amikor kezdtem, az ember vitt magával egy kis tűzhelyet, némi evőeszközt, a székeket, asztalokat és minden mást pedig bérelnie kellett. Tényleg olyan volt, mint a kempingezés. A fékpor mindig hasonlít a paprikára, a fékek szaga pedig olyan, mintha odaégetnél valamit” – elevenítette fel az 1990-es évek végi kezdeteket. Azóta persze minden megváltozott és sokkal profibb lett.
Schumacher is az ő szusiját ette
Dave szusikészítő tudománya annyira népszerűvé tette őt, hogy nemcsak annak a csapatnak a versenyzői fogyasztottak az általa alkotott tradicionális japán ételből, akik abban a csapatban vezettek, amelynek éppen dolgozott, hanem sokan mások is. „Sokuk igencsak szerette a japán konyhát. Juan Pablo Montoya – ő kaliforniai tekercset evett –, Jenson [Button], Rubens [Barrichello]. Volt, hogy hét pilótának főztem, amiben volt némi kockázat. Képzeljük csak el a szalagcímeket: »A Honda séfje megmérgezte a rajtrács első öt helyezettjét.«”
Egy versenyző pedig különösen odavolt Dave szusijáért: Michael Schumacher.
„Még úgy is, hogy semmi köze nem volt a Hondához, szerette a japán konyhát, úgyhogy a fizioterapeutája, Balbir Singh gyakran átjött és vitt neki egy tányér szusit az időmérő után. Ez mindenhol így volt. Vettem egy nagyon szép japán tányért csak Michaelnek, hogy még különlegesebbé tegyem.”
„Egyszer San Marinóban, amikor sajnálatos módon elhunyt az édesanyja, elfogyasztotta az ételt szombaton, majd hazarepült, hogy vele legyen, és utána másnap (vasárnap reggel hunyt el az édesanyja – a szerk.) visszajött és megnyerte a versenyt. Soha nem kaptam vissza a tányéromat, úgyhogy a következő versenyen megkérdeztem Balbirt, hogy „Hol a tányérom?« Azt mondta, hogy »Ó, Michael magával vitte a repülőre, a házában van«. Viccesen megjegyeztem, hogy »Az jó, 100 fontomba került«. Öt perccel később egy marketinges fickó már rohant is hozzám egy csekkfüzettel.”
„Nem sokkal ezután összefutottam Michael-lel Monacóban és mondtam neki, »Hol van a tányérom, te tolvaj?«, majd nagyon jót nevettünk.”
Kapcsolatukat jól jellemezi az alábbi történet, amely a 2003-as Japán Nagydíj után, abban az évben esett meg, amelyben a Williams és a Ferrari az egész szezonon át harcolt a világbajnoki címekért (a McLarennel kiegészülve), és Juan Pablo Montoya csak az utolsó előtti versenyen szállt ki a meccsből, amelyet aztán Szuzukában Schumacher nyert meg.
„Michael igazán nagyszerű fickó volt – mondta Freeman. – Japánban, az utolsó versenyen, abban az évben, amelyben a Williams a Ferrari ellen csatázott, úgyhogy nagyon feszült volt minden, Balbir bejött a [Williams] motorhome-ba és szólt, hogy »Michael szeretne egy képet«. Értik, Michael Schumacher akart egy képet, nem fordítva.”
„Bementem a Ferrari garázsába a williamses csapatruházatomban, Michael pedig odajött és azt mondta, »Dave, csak azt akartam mondani, hogy nagyon köszönöm. Szeretnék egy fotót.« Nyilván bekereteztem és aláírattam vele »Az én szusimnak«.”