Szívszorító történetet osztott meg a BBC Christianne Ireland-ről, az egykori Forma–1-es pilóta Innes Ireland lányáról. Apja halála után a gyerekkorában az F1-es cirkusz csillogását élvező Christianne egyszer csak az utcán találta magát, de akaraterejének köszönhetően talpra állt.
„A Forma–1-es pilóták élete csupa csillogás, nekik és családjuknak pedig soha többé nem lesz gondjuk semmire.” Sokan gondolják ezt, ha az F1-es versenyzők megélhetése kerül szóba, ám ez még 2024-ben sem fedi a valóságot, évtizedekkel korábban pedig pláne nem fedte. Az életüket még manapság is csak a sportág topversenyzői „tehetik sínre” a keresetükkel – és persze itt is igaz az, hogy nincs annyi pénz, amennyit rossz döntésekkel, befektetésekkel vagy csak féktelen pénzszórással ne lehetne elbukni –, míg a mezőnyben legfeljebb egy-két idényt lehúzó pilóták semmivel sem lesznek jobb helyzetben az F1-es karrierjük végeztével (vagy ez esetben zátonyra futásával), mint számtalan olyan ember, aki nem versenyzett soha a motorsport csúcsán.
Innes Ireland az 1961-es Belga Nagydíjon
És persze a pénz nem minden, hiszen számtalan vagyonos embert láthattunk már önpusztító üzemmódba kapcsolni. Hogy Christianne Ireland élete hol siklott félre, azt leginkább ő tudná megmondani, de pusztán a tény, hogy gyerekkorában egy Forma–1-es versenyző lányaként a csillogás vette körül, majd felnőttként alkoholista és hajléktalan lett, hatalmas kontrasztot állítva mutatja meg, hogy milyen gyorsan változhat meg valakinek az életet.
A 50-es, 60-as, de még a 70-es években a Forma–1 még semmilyen szempontból sem tartott azon a szintén, mint később, így az F1-es sztárok sem kerestek annyit, hogy azzal nyugodtan hátradőljenek, és csak a száguldó cirkuszban való versenyzésre koncentráljanak. Ezért a topversenyzők közül is sokan más sorozatokban – például a tengerentúli CanAm-bajnokságban, amelyben lényegesen nagyobbak voltak a pénzdíjak, mint az F1-ben – is rendszeresen versenyeztek azért, hogy többet keressenek.
Az F1-ben 1959-ben a Holland Nagydíjon elért 4. hellyel debütáló Innes Ireland-re ez nem volt jellemző, noha a sportautózásban elért sikereinek köszönhetően mutatkozhatott be a száguldó cirkuszban, 1967-ben pedig részt vett a Daytona 500-on.
Az 1960-as Brit Nagydíj előtt
1959 és 1966 között 50 nagydíjon állt rajthoz, ezek közül pedig egyet, az 1961-es USA Nagydíjat nyerte meg, ami a Team Lotus 79 grand prix-győzelmet számláló történetének első sikere is volt egyben. Úgy tűnt, hogy az összetett 6. helyén végző, Angliában született skót 1962-ben a bajnoki címért küzdhet, ám Colin Chapman, a csapat legendás alapítója az idény előtt megvált tőle, mert Jim Clarkot részesítette előnyben. Ireland különösen kegyetlen módon, egy autókiállításon, harmadik féltől értesült kirúgásáról, majd éveken át haragudott a később a Lotusszal két vb-címig jutó Clarkra, mert szerinte fiatalabb honfitársa kifúrta őt. Utólag viszont elismerte, hogy totálisan rosszul ítélte meg Clarkot, és a döntést egyedül Chapman hozta meg.
Egyedüli szívfájdalma az volt, hogy Clark 1968-ban bekövetkezett halálig sem rendezték teljes mértékben a viszonyukat. Ireland ekkora már visszavonult és az Auto Car újságírójaként dolgozott. A Forma–1-ben a gyári Lotustól történt elküldése után már nem ért el komoly sikereket – három, világbajnokságon kívüli futamot azért még nyert –, de újságíróként, riporterként, majd a brit autóversenyzők klubjának (BRDC) elnökeként egészen 1993 októberében, rák miatt bekövetkezett haláláig a sportágban maradt.
Ireland és Jim Clark itt még jóban volt
Versenytársai, ismerősei és barátai színes, szerethető, az életet a végletekig megélő emberként emlékeznek rá, aki háromszor nősült (harmadik feleségét, a korábban az 1958-as világbajnok Mike Hawthorn-nal jegyben járó Jean Mandert halála előtt néhány hónappal vette el) és három gyermeke született. Közülük két lány és egy fiú, Jamie, aki 1992-ben öngyilkosságot követett el.
A sors Christianne Ireland-el ennél kegyesebb volt. „Vlyan volt, mint egy cirkuszban élni” – idézte fel a BBC-nek életének korai éveit. „Nyilván Stirling [Moss] volt a legjobb barátja. Frank Williams olykor megjelent, hogy menjünk át Stirlinghez vacsorára, engem beraktak az autóba, és már indultunk is” – jellemezte hektikus életüket.
Christianne 2016-ban, 58 évesen, két válással a háta mögött, alkoholistaként került az utcára. „Reggel nyolcra el kellett hagynom a hostelt. Nem voltam jártas a nagyvárosi életben, senkit nem ismertem arrafelé. A napom nagy részét az tette ki, hogy arra koncentráltam, hogy ne menjek el inni egyet, mert amint elkezdtem, elszabadult a pokol.”
Stirling Moss (balra) és Ireland nagyon jó barátok voltak
Hogy kigyógyuljon az alkoholizmusból, elkezdett önkénteskedni egy jótékonysági szervezetnél Hampshire-ben, egy kis andoveri telephelyen. „Egyes napokon nagyon rosszul voltam, és csak inni akartam. Ilyenkor csak arra kellett koncentrálnom, hogy egyik lábamat a másik elé téve eljussak a telephelyre.”
Néhány hónap után sikerült munkát találnia és lakást bérelnie, most, 65 évesen pedig a szervezet ellátási menedzsereként dolgozik és egy élelmiszer-ellátási projektben vesz részt. A BBC-nek elmondta, élete egyik legnehezebb időszaka volt, amikor megérkezett Andoverbe, de úgy véli, jobb emberré tette azt, hogy mindent elveszített.
„Bizonyos szempontból úgy tekintek vissza erre, mint amikor egy kígyó levedli a bőrét. Akkor találtam meg önmagam. Soha nem késő változtatni. Csak egyik lábunkat rakjuk a másik elé, és a dolgok meg fognak történni.”
Christianne Ireland kiskori és felnőttkori fotóit a BBC cikkében IDE KATTINTVA lehet megnézni.