Lando Norris a Spanyol Nagydíj időmérő edzésén megmutatta, hogy napjaink sokszor sterilnek és a versenyzők szerepét háttérbe szorítónak bélyegzett Forma–1-ében is lehet első valaki azért, mert tökösen a padlóig nyomja a gázpedált.
Gyakran éri az a vád napjaink Forma–1-ét, hogy nem elég hangsúlyos a versenyző szerepe, vagy amikor mégis, nem úgy, ahogyan régen. Hiszen romantikus szemlélettel nézve mi sem heroikusabb annál, mint amikor valaki úgy futja meg a leggyorsabb kört, mint Keke Rosberg az 1985-ös Brit Nagydíj időmérőjén (részletesen az alábbi cikkben), saját magát is megrémisztve ezzel. Manapság ezzel szemben kevésbé látványos a pilóták küzdelme, hiszen eleve „könnyebb” vezetni az autókat, illetve mindenki összehasonlíthatatlanul felkészültebb, így sokkal nehezebb megtalálni azokat az apró előnyöket, amelyeken a helyezések múlnak.
A Spanyol Nagydíj időmérő edzésén Max Verstappent mindössze 0,020 másodperccel legyőző Lando Norris sem halált megvető bátorságával szerezte meg tegnap az első helyet, hanem azzal, hogy az utolsó századokat is kifacsarta magából és az autójából. Hogy ez könnyű lett volna? Egyáltalán nem. Hogy ennek ellenére szüksége volt-e tökösségre hozzá? Abszolút!
Miután a Q2-ben kiderült, hogy maximumra tekert motorral a Red Bull és a McLaren is előnybe kerül a Ferrarihoz és a Mercedeshez képest (nem azért, mert nekik erősebb lenne az erőforrásuk – a McLaren és a Mercedes között nyilván nem is lehet eltérés –, hanem azért, mert a feltekert motor által megnőtt kanyarbemeneti tempók mellett ez a két autó kevésbé kitett a nagyobb aerdinamikai terhelés által előidézett pattogásnak, amit a péntekinél és szombat kora délutáninál hűvösebb körülmények és ezáltal jobban működő gumik csak még jobban kidomborítottak), már sejthető volt, hogy legfeljebb a wokingiak szorongathatják meg Verstappent. Norris végül nemcsak megszorongatta, hanem le is győzte, amihez az utolsó Q3-as körében meg kellett tegye, amit előtte egyszer sem tett meg.
A McLaren ugyanis, legyen bármennyire is jó, a gyors kanyarokban továbbra is elmarad a Red Bulltól. Így míg Verstappen a 9-es és a 14-es kanyart is simán padlógázzal vette, addig a többiekhez hasonlóan Norrisnak is enyhén bele kellett emelni a gázba, miközben a lassabb kanyarokban hozott a hollandon. Ám ahhoz, hogy elkapja az utolsó körével jelentőset javító címvédőt, a gyors kanyarokban kellett javulnia. Ott, ahol a legtöbb önbizalomra van szükség.
„Az utóbbi hetekben már beszéltem arról, hogy nem tudok még többet kihozni az autóból az időmérőhöz érkezve, és a határhoz érve kicsit beragadok. Nehéznek találtam innen tovább fejlődni és jó ritmusba kerülni – nyilatkozott a korábbi nehézségeiről Norris az időmérő utáni FIA-sajtótájékoztatón. – Így elég keményen dolgoztunk a szimulátorban azon, hogy próbáljunk javítani ezeken a dolgokon, mert másokkal, illetve Oscar [Piastrival] összehasonlítva egyes területeken nem voltam elég magabiztos ahhoz, hogy fogjam és megtegyem, amit kell. Ezen a hétvégén viszont más megközelítést alkalmaztam, újrakalibráltam néhány dolgot, és egyértelműen azt érzem, hogy most sokkal jobb helyzetben vagyok.”
„Az utóbbi hónapokban az autó jobban olyanná vált, amilyennek akarom, ami még egyértelműen nem az, amire szükségem van, vagy amivel a legmagabiztosabb lennék, de dolgozunk rajta, és minden elismerés megilleti a csapatot, mert az autó nélkül ma nem szereztem volna meg a pole-t. Volt néhány hely, amelyről tudtam, hogy ott javulnom kell. Ezek mind a nagy sebességű kanyarokban voltak. Tudtam, hogy tökösnek kell lennem és csak meg kell tennem. A 9-es és 14-es kanyarban volt ideges az autó és kicsit pattogott is. Nem éppen tölt el magabiztossággal, amikor az autó ekkora tempónál így mozog alattad. Eléggé kiszámíthatlan, ami ilyen sebességnél kissé idegőrlő.”
„Hogy elkötelezd magad és tudd, mikor kockáztass… a hétvége során feszegettem a határokat, de talán nem a nagyon gyors kanyarokban, amelyekben komolyabb következményekkel kell számolni [ha az ember eldobja]. Ezekben a kanyarokban voltam kevésbé magabiztos, az utolsó Q3-as körben azonban elköteleztem magam és reméltem, hogy egy darabban jövök ki a túloldalon. Ezt kellett tennem az utolsó mért körben, és pontosan ezt is tettem. Nagyjából tökéletes kört hoztam össze, ami valószínűleg a legjobb, amit valaha futottam.”
A telemetria alapján Norris igazat mondott: a 9-es kanyarban az utolsó előtti gyorskörében ugyanis 92%-os gázállásig beleemelt, az utolsóban viszont 100%-on hagyta a pedált, azaz padlógázzal ment át a kanyaron. A utolsó előtti, 14-es kanyarban eközben 80%-os minimum gázállásról javult fel 91%-ra. Verstappen mindkét kanyaron padlógázzal ment át, az utolsóban tehát nem sikerült hozni azt, amit a holland, a McLaren ugyanakkor kisebb leszorítóerős beállítással ment, mint az időmérőre a 3. szabadedzéshez képest nagyobb leszorítóerőre szavazó Red Bull, így Norrisnak tényleg kockáztatnia kellett. Ha pedig nem jön be, és túlfeszíti a húrt, hatalmas tempóval csapódott volna a védőfalnak.
A McLaren versenyzője tehát megmutatta, hogy napjaink Forma–1-ében sem csak az előre kitalált tervet robotszerű pontossággal végrehajtó versenyzők ülnek az autókban, és igenis továbbra is szükség van arra a pluszra, amit csak a legjobbak tudnak hozzátenni.