60 éve halt meg Carel Godin de Beaufort, az F1 utolsó, a szó pozitív értelmében vett amatőr versenyzője. A holland pilóta már ifjúkorában komoly tréfamesternek számított, és később is hajlamos volt őrültségekre.
1964. augusztus 2-án, azaz napra pontosan 60 esztendővel ezelőtt vesztette életét Carel Godin de Beaufort, a Forma–1 első holland pontszerzője. A Forix cikke a Forma–1 utolsó lovagjának nevezi, ami nem véletlen. Egyrészt arisztokrata családba született, másrészt pedig ő volt a sportág utolsó amatőr versenyzője, a szó pozitív értelmében, ám a teljesítménye olykor kiemelkedő volt.
De Beaufort 1934. április 10-én látta meg a napvilágot. Már fiatalkorában megfertőzte őt a benzingőz, de szenvedélyét eleinte a hatalmas családi birtokon élte ki. Előfordult, hogy egy Volkswagen Bogarat próbált az utánfutó alá préselni, hogy lássa, befér-e (nem), máskor pedig egy kanadai katonai Jeepből kiugorva próbálta lekapni a legmagasabb faágakra kiakasztott gyufásdobozokat. 16 évesen pedig az utolsó csavarig szétszedett egy BMW 328i-t, majd kit carrá alakította azt. A művelet majdnem tökéletesen sikerült, ám a jobb hátsó kereket nem rögzítette, így az mintegy 160 km/h-s sebességnél leszakadt.
De Beaufortnak akkor nem esett baja, mint ahogyan akkor sem, amikor apja puskával támadt rá. Mindezt azok után, hogy két 100 méteres gumikábelt annak a Chevrolet-nak a hátuljára, amellyel két amszterdami rendőr látogatta meg édesapját. A későbbi versenyző legnagyobb örömére a kocsi annak rendje és módja szerint megállt, majd kilőtt hátrafelé, és egy fának csapódott. Azonban apja meglátta, és annyira dühös lett, hogy berontott a házba a vadászpuskájáért. Fia szerencsére elbújt a növényzet mögött, így végül nem esett baja, minden bizonnyal viszonylag hamar a kellő szintre nyugodtak meg a kedélyek.
Versenyzői karrierje során szintén nem riadt vissza a különböző csínytevésektől. Egyszer azzal haragította magára a szervezőket, hogy a pálya hátsó részén megállt, hogy felvegyen és körbevigyen egy nőt a pályán. Az egyik spái F1-es hétvégén pedig nemes egyszerűséggel beült egy Forma–2-es Cooperbe, és kihajtott a pályára. Beletelt némi időbe, mire az illetékesek rájöttek, hogy valami nem stimmel, de végül annak rendje és módja szerint kizárták.
Pályafutását egyébként 1955-ben, a Holland Tulipán Rally elnevezésű versenyen kezdte, a következő évben pedig már nemzetközi porondra lépett a Porsche csapatával. Ebben az évben történt meg, hogy a Nürburgringi 1000 kilométeres viadalon szivárgott a benzin a tankból, amit úgy oldottak meg, hogy rágógumival tömték be a lyukat. „Soha nem láttam még ennyi embert rágózni – nyilatkozta később De Beaufort. – A végén fájt az állkapcsa a srácainknak, így a szomszédos csapattagokat kellett munkára fognunk.”
A következő évben kategóriagyőztes lett a Le Mans-i 24 óráson az amerikai Ed Hugusszal, majd 1958-ban második lett a német Herbert Lingével. Ezt a két alkalmat megelőzően egyszer, utána négyszer indult el a legendás versenyen, mindannyiszor más váltótárssal, az viszont mindegyikben közös, hogy nem tudtak célba érni.
1959-ben óriási balesetet úszott meg az AVUS-on rendezett sportautóversenyen, amely az F1-es Német Nagydíj betétfutamaként szolgált: autója kirepült a pályáról, és a fák között landolt, de csodával határos módon alig sérült meg, De Beaufort pedig teljesen ép bőrrel megúszta a bukást. Olyannyira, hogy aztán folytatta a futamot, egészen addig, amíg ki nem zárták, mondván, a kocsi azért nem volt százszázalékos állapotban, ami veszélyt jelentett. Másnap erre reagálva pózolt egy fotó erejéig, amit többen ízléstelennek tartottak, mondván, ugyanazon a viadalon halt meg Jean Behra.
Leszakadt a füle, óriási baleseteket élt túl, de túl sokáig kísértette a sorsot az F1 gladiátora
F1-es karrierjét szintén Németországban, a Nürburgringen kezdte, amivel ő lett az első holland pilóta, aki hazáján kívül állt rajthoz. 1960-ig ugyanakkor csupán hat futamon indult el, és bár majdnem mindegyiken célba ért, pontot nem szerzett. 1961-re aztán megvásárolta a korábban Rob Walker tulajdonában álló, néhány bajnokságon kívüli eseményen Stirling Moss által használt Porsche 718-ast, és élete hátralévő részében kizárólag ezzel versenyzett a nagydíjakon.
Ebben az évben már csak két futamot hagyott ki, de szintén pont nélkül maradt. A következő idény szezonnyitóján, Zandvoortban viszont négykörös hátrányban megszerezte a hatodik helyet, és ezzel hazai pályán gyűjtötte be Hollandia történetének első világbajnoki pontját. Addigra már a pályán lenyugodott, és kíméletesen bánt az autóval, mondván, az embernek nem kellene tönkretennie a saját tulajdonát.
„A V8-asok jobban jöttek el a rajtnál, én pedig nem próbáltam meg eléjük kerülni – idézte fel az eseményeket. – Az első néhány kanyarban teljesen feltorlódott a mezőny, ilyenkor könnyen megpördülhet valamelyik autó az ember előtt, négy-öt kocsi is egymásnak mehet. Ezt mindig szemmel tartom, ezért általában nem megyek rá a nagy sprintre a Tarzan felé. Mért is tenném? A Hunzerug felé rendszerint utolérem az élen állókat, és néhányukat meg is tudom ott előzni. A következő két körben aztán már tényleg próbálkozom. Ezúttal három kör után már nagyjából hat-hét autót előztem meg. Az öreg autóimmal csak így lehet kezelni a dolgokat. Észszerűen állok hozzá, és lassan, egymás után előzöm meg a kocsikat. Így tudtam a futam leggyorsabb Porsche-pilótája lenni, még a gyári kocsival versenyző [Jo] Bonniert is megelőztem, aki végül hetedik lett. A futam után elmentem az időméréshez, hogy összeszedjem a köridejeimet. Az elejétől a végéig 1:42-n belül voltak. Ez az én stílusom, az egész versenyen gyorsnak és kiegyensúlyozottnak lenni.”
Ahogyan arra a hivatkozott cikk is utalt, sokan De Beaufort-t tartották az F1 utolsó klasszikus amatőr versenyzőjének, aki kifejezetten büszke volt rá, hogy nem törődött holmi gyári szerződéssel, szponzori pénzekkel vagy termékmegjelenítéssel, de így is megkapta az A jelű, vagyis a legmagasabb versenyzői minősítést. Hitvallása szerint a szerelők akkoriban nem voltak valódi kapcsolatban a gyári pilótákkal, míg ő elment a gyárba, és elmondta, mit akar. Sokszor képes volt órákat tölteni velük, amiért imádták.
Carel Godin de Beaufort – Porsche – Dutch GP 1962 pic.twitter.com/2zBsufn2Kn
— Automobile-Kunst (@John_Stickel) May 25, 2019
„Amikor hazatérek egy versenyről, elmondom nekik a történeteimet, és megmutatom a srácoknak az időket és a fényképeket, amelyeket készítettem – magyarázta. – Esténként pedig elviszem őket vacsorázni. Ha pedig esetleg sokáig kell dolgozniuk, veszek nekik egy láda sört, és viszek nekik egy halom kaját. Ez egyszerűen óriási, fantasztikus. Lényegében ez az oka annak, hogy ebben a szezonban remekül mentem a régi autómmal. Ne feledjék, már hároméves, és sokszor megvertem a gyári autókat. Úgy gondolom, hogy a Porsche gyárában lévő srácokkal való mély személyes kapcsolatom a kulcsa ennek. Nagyon boldog vagyok, hogy privát pilóta lehetek. Sokkal nagyobb elégedettséget nyújt a versenyzés, ha az ember a gyári pilótákat győzi le. Nagydíjról nagydíjra elrepülni, bepattanni az autóba, elvégezni a munkát, majd újra elrepülni nem élvezet.”
Ugyanennek a futamnak a krónikájához tartozik, hogy De Beaufort barátja, Ben Pon – aki azon kevés F1-es versenyző közé tartozik, aki olimpián is indult – ekkor indult először és utoljára F1-es futamon. A szintén holland pilóta ugyanis a 2. körben óriási balesetet szenvedett, és megfogadta, hogy soha többé nem ül formaautóba.
„Nagy kár, mert teljesen felesleges volt – fogalmazott De Beaufort. – Azonban már a futam előtt nagyon ideges volt, mivel az első nagydíján indult. Figyelmeztettem őt. Azt mondtam, hogy »Ben, lazítsd el magad! Jobb, ha óvatosan vezetsz, hiszen nem azért vagyunk itt, hogy megnyerjük a versenyt. A mi csapatunk számára csak az a lényeg, hogy célba érjünk.« Ha hallgat rám, hetedik lett volna. Akkor viszont kétségbeesetten szeretett volna megelőzni. Rendben, megértem, hogy meg akarta előzni a főnökét, de én már négyszer vagy ötször indultam a Holland Nagydíjon, és tudtam, hogyan kell [megfelelő] tempót menni. Ben nyilvánvalóan nem, amiért meg kellett fizetnie. Amikor elhaladtam a roncs mellett, aggódtam, hogy nem élte túl. Az első dolog, amit [a leintés] után megkérdeztem, hogy Ben hogy van. Szerencsére megtudtam, hogy a haja szála sem görbült.”
Második pontját még ugyanebben az évben, Rouenben gyűjtötte be, ám előtte egészen nagy őrültséget csinált. A hétvége során találkozott az újságíróként dolgozó honfitársával, Rob Wiedenhoff-fal, akinek a Chríslerével elmentek De Beaufort versenyautójához. Amikor visszafelé be akartak menni a pálya területére, egy francia csendőr megálljt jelzett nekik. „Taposs bele, ember! Nincs dolgunk ezzel az úrral – mondta az akkor 28 éves pilóta, majd bal lábát egyszerűen rátette Wiedenhoff jobbjára. Csupán egy méterrel kerülték el az előttük állót és ezzel a tragédiát.
A következő évben De Beaufort szintén két alkalommal lett hatodik, ezúttal Spa-Francorchamps-ban és Watkins Glenben, míg a bajnokságon kívüli futamokon háromszor is dobogóra állt. Ugyanakkor egyre inkább érezte, hogy autója idejétmúlttá válik, amit először egy kemény fogyókúrával akart kompenzálni, de mivel eredetileg is vékony volt, nem érte el a célját. 1964-ben már csak néhány futamon akart indulni, és a kisebb sorozatokra koncentrálni, és az volt a terve, hogy kivárja az 1966-ban életbe lépő 3 literes motorformula korszakát.
Zandvoortban ezúttal kiesett, a következő állomása pedig a kedvenc pályája, a Nürburgring volt. Addigra sokszor versenyzett már a Zöld Pokolban, pontosan tudta, hol kell nyomni, és hol kell visszavenni, de persze az addigra már ötéves Porsche nem jelentett előnyt. Ezzel együtt tisztában volt vele, hogy abban az évben az lesz az egyetlen lehetősége, hogy igazán megvillantsa képességeit.
A bokszban még a rá jellemző humorral Beatles-parókában szórakoztatta a többieket, de a szombati edzésen kiment a pályára, és soha többé nem tért vissza. A tapogatózás után úgy döntött, hogy az ötödik körét megnyomja, de a pálya közepén a fák közé csapódott, és kirepült az autójából. Súlyos sérülésekkel, koponya-, borda- és combtöréssel szállították a közeli koblenzi kórházba.
Édesanyja és a család háziorvosa azonnal a helyszínre utazott, ahol a De Beaufort-t kezelő orvos azt tanácsolta, hogy vigyék egy kölni neurológiai központba. Ez meg is történt, ám hiába küzdöttek az életéért, este fél 11-kor halottnak nyilvánították. A szomorú hírt azonban csak másnap jelentették be, az azon a hétvégén betétfutamként rendezett GT-versenyen induló Pon is akkor tudta meg.
„Le vagyok sújtva – reagált. – A paddockban dolgoztam a Porschémon, amikor eljutott hozzám a [baleset] híre. Amire a helyszínre értem, Carelt már elvitték. A vasárnapi futam után felhívtuk a kórházat. Azt mondták, hogy már nem kritikus az állapota, és túl fogja élni. Hétfőn reggel újra odatelefonáltunk, hogy megkérdezzük, meglátogathatjuk-e. Akkor mondták el, hogy meghalt. Mit is mondhatnék? Ez az egész valójában bosszantó. Jó barát volt.”
De Beaufort néhány versenyzőtársa kísérte utolsó útjára a családi birtokon. A koporsót többek között az ekkor még csak egyszeres, de később kétszeres világbajnok Graham Hill is vitte. Ami pedig a Porschéját illeti, miután megjavították az egyébként meglepően apró sérüléseit, a holland versenyző édesanyja átadta a driebergeni autómúzeumnak.