Az autóversenyzés egyik legizgalmasabb figurájától vettünk örök búcsút. Vic Elford volt AZ AUTÓVERSENYZŐ, aki megnyerte a Monte-Carlo Rallyt, a Daytonai 24 órást, a Targa Floriót, háromszor diadalmaskodott a Nordschleifén, de volt Forma–1-es és NASCAR versenyző is. A francia Nemzeti Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki, amiért a Le Mans-i 24 órás versenyen megállt és kimentette egy társát az égő autóból. De ő nyerte a világ első rallycross versenyét és ő volt a dublőre Steve McQueennek az 1970-es Le Mans című filmben. Tud valaki ennél többet?
Victor Henry Elford 2022. március 13-án, 86 éves korában, floridai otthonában hunyt el. A sokoldalú angol versenyző évekig uralta a rally- és körversenyzést világszerte, különösen az 1960-as évek végén – áll a Porsche közleményében.
Elford 1935. június 10-én született a londoni Peckhamben. Miután a intelligens angol éveken át uralta a rali- és körversenyzést világszerte, különösen a hatvanas évek végén.
Elford 1935. június 10-én született a londoni Peckhamben. Miután elvégezte a műszaki iskolát, 1964-ben a sportautó-világbajnokságon kapott először ízelítőt a versenyzésből. 1966-ban Elford egy Porsche 911-essel harmadik lett a Korzika Rallyn, egy évvel később pedig megnyerte a Stuttgart-Lyon-Charbonnières Rallyt.
1967-ben a brit importőr, az AFN által szállított Porsche 911 R-rel megnyerte a történelem első rallycross-versenyét is a kenti Lydden Hill Race Circuit-en. A hatalmas tehetség ugyanebben az évben rally Európa-bajnok is lett, aminek következtében a Porsche azonnal felajánlott neki egy gyári szerződést.
1968-ban a rajongók szeretettel kezdték „Quick Vic”-ként emlegetni, válaszul Elford hihetetlen és egyedülálló eredménysorozatára abban az évben: januárban megnyerte a Monte Carlo Rallyt, februárban a Daytonai 24 órás versenyt, májusban pedig a Targa Florio-t és az 1000 kilométeres versenyt a Nürburgringen. Fotografikus memóriájának köszönhetően Elford élénken tudott beszámolni minden sikeréről élete végéig.
Soha nem felejtette el a Monte Carlo Rally legizgalmasabb pillanatait. Az 1967-es versenyen való első indulásakor egy 911 S-t vezetett, amivel a Porsche kategória győzelmet és az összesített ranglistán a harmadik helyet szerezte meg.
1968 januárjában egy Porsche 911 T volánja mögött ült, amely 170 LE teljesítményt nyújtott, miközben kevesebb mint egy tonnát nyomott. Úgy döntött, hogy a Monte-Carlo Rallyt Varsóban kezdi meg. A francia Gérard Larrousse egy Renault Alpine-nal elsőként gurult fel a monte-carlói kaszinó előtti rámpára, köszönhetően annak, hogy 14 másodperces előnye volt Elforddal és a második helyen álló David Stone navigátorral szemben.
A két versenyző közötti csata legendás: „Mielőtt elértük a Col de la Couillole-t, a navigátorom azt mondta: ‘Nyugi. Tegnap este ellenőriztük az utakat jég és hó szempontjából. Lehet, hogy kevesebb lesz az úton, de azt biztosan tudjuk, hogy nem lesz több. Szóval bízz bennem; bízz az itinerünkben. Tudod, hogy te vagy a leggyorsabb a hegyekben, úgyhogy csak vezess.”
Elford pontosan ezt tette – bár a hóval kapcsolatos feltételezés nem volt teljesen helytálló: néhány néző, aki kijött megnézni a show-t, hóval borította be az aszfaltot, de Larrousse volt az, aki megcsúszott rajta, nem a Porsche versenyzője.
„Amikor kihevertük ezt a különleges szakaszt – mesélte Elford – megkérdeztem Davidet: Hány kanyart tudtam volna gyorsabban venni? Kettőt – mondta. Én azt hittem, hogy hármat.
A Davidbe vetett vak bizalommal, teljes gázzal mentem át egy jeges részen, 200 km/h-val, ötödik fokozatban. Akkoriban úgy füstöltem, mint egy kémény, de azután a vezetés után két-három próbálkozásra volt szükségem ahhoz, hogy rágyújtsak egy cigarettára – az a 26 kilométer teljesen kikészített”.
Ahogyan a dohányzásról sem szokott le soha, Elford egész életében teljes mértékben elkötelezett volt a Porsche 911-es tulajdonságai mellett:
„Ez az egyetlen olyan autó, amely eléggé alkalmazkodó ahhoz, hogy minden lehetséges körülmények között használhassam. Hó, jég, aszfalt, emelkedő, lejtő, gyors vagy lassú – a 911-es bármire képes”.
Annak ellenére, hogy egész életében szerény ember volt, Elford tudta, mire képes. Egyszer azt mondta: „Megnyerhette volna a Porsche 911 nélkülem a Monte Carlo Rallyt? Igen – de nem 1968-ban. Nem hiszem, hogy bárki más úgy tudott volna vezetni egy 911-est, ahogy én akkoriban.”
Elford más típusú Porschékkal is kivételesen gyors volt. Alig egy hónappal Monte Carlo után megnyerte a Daytona-i 24 órás versenyt egy Porsche 907 LH („Long Tail”) versenyautóval. Elfordnak és a Porschénak volt még egy oka az ünneplésre május elején: a brit hihetetlen győzelmet aratott a Targa Florio versenyen a Porsche 907 KH (‘Short Tail’) modellel.
„A Targa Florio mindig is a kedvenc versenyem volt” – mondta Elford többször is. 1967 és 1972 között hatszor indult rajta egymás után. Bár csak 1968-ban győzött, az összes ezt követő versenyen ő érte el a leggyorsabb kört. Elford mindig elismeréssel beszélt a segítőkész szicíliai emberekről, akik nélkülözhetetlenek voltak egyik legnagyobb diadalának elérésében.
Elford más típusú Porschékban is kivételesen gyors volt. Alig egy hónappal Monte Carlo után megnyerte a Daytona-i 24 órás versenyt egy Porsche 907 LH („Long Tail”) versenyautóval. Elfordnak és a Porschénak május elején újabb oka volt az ünneplésre: a brit hihetetlen győzelmet aratott a Targa Florio versenyen a Porsche 907 KH („Short Tail”) modellel. „A Targa Florio mindig is a kedvenc versenyem volt” – mondta Elford többször is. 1967 és 1972 között hatszor indult rajta egymás után. Bár csak 1968-ban győzött, az összes ezt követő versenyen ő érte el a leggyorsabb kört. Elford mindig elismeréssel beszélt a segítőkész szicíliai emberekről, akik nélkülözhetetlenek voltak egyik legnagyobb diadalának elérésében.
„Röviddel a verseny kezdete után Cefalù és Cerda között elvesztettem egy kereket – mesélte. – A nézők leugrottak a falról, felemelték a könnyű autómat, és fel tudtam tenni a pótkereket. Képzeljék csak el, hogy nézett ez ki: egy brit férfi egy német autóval győzött Olaszországban”.
A közönséget nem hatotta meg ez a forgatókönyv, amikor Elfordnak néhány kanyarral később ismét meg kellett állnia:
„Elvesztettem egy másik kereket. Az emberek ismét összeszedték az autót, de nem volt másik pótkerékem, így egy rajongó kicsavarta a kereket a saját autójából, és nekem adta”.
Mindössze két héttel a Targa diadala után ismét a volán mögé ült, ezúttal egy Porsche 908 KH-val, Jo Siffert oldalán a Nürburgring 1000 kilométeres versenyén, ahol felülmúlták a versenytársakat. Ezt a győzelmet 1970-ben és 1971-ben is megismételte.
Elford mindig is igazi úriember maradt, ahogy ezt 1968 novemberében Bastiában is bizonyította. Nem sokkal a Korzika Rally rajtja előtt a Porsche versenyautó-fejlesztési vezetője, Peter Falk félrevonta legjobb gyári pilótáját egy kis beszélgetésre.
„Egy francia versenyzőre van szükségünk az ilyen rallyversenyeken. Kit vinnél?” Elford elgondolkodott. Szívesen ajánlotta volna jó barátját, Jean-Francois Piot-t, de ismert egy még jobb versenyzőt: „Vegyük Gérard Larrousse-t.”
Falk követte tanácsát, és a Porsche soha nem bánta meg a döntést: Larrousse 1969-ben megnyerte a Korzika Rallyt, a Rallye Neige & Glace-t és a hét szakaszos Tour de France Automobile-t egy Porsche 911 R-rel.
Elford egész életében nemcsak a 911-esért lelkesedett; a Porsche 917-esért is nagy rajongott, még akkor is, ha azt nem mindig volt könnyű kezelni. Hat különböző 917-es típust vezetett 1969 és 1971 között 16 versenyen, köztük Le Mans-ban is. De még hat különböző modellel sem sikerült ott győzelmet aratnia.
Alig maradt le róla 1971-ben, amikor a Porsche 917 LH-t Gérard Larrousse-szal együtt vezette 21 órán keresztül, amíg a versenyüknek egy műszaki hiba miatt idő előtt véget nem vetettek.
„Határozottan csúnya fenevad volt, mert a motor olyan nehéz volt – emlékezett vissza Elford. – A sebességváltó a motor mögé volt szerelve. A csavarodás miatt a sebességváltás egyre problémásabbá vált a verseny során, és a Mulsanne-kanyar bevételekor be kellett ismernünk a vereséget, mert a sebességváltó annyira megsérült.”
Az 1973-as év volt az utolsó, amikor Elford 917-est vezetett: „A hockenheimi Interserie-futamra egy 917/30-ast kaptunk kölcsön a gyárból. Addig még soha nem vezettem turbós versenyautót, így a weissachi teszteken kellett bizonyítanom, hogy tudok ilyen autót vezetni. Ott megdöntöttem a körrekordot, és meg is nyertem a versenyt. Egyszerűen imádtam azt az autót.”
A 917-essel indult a Sebringben rendezett versenyen is. Ott 1971-ben a dobogó első fokára állhatott fel. 2014-ben beiktatták a Sebring Hall of Fame-be.
Mivel megbízható és gyors volt, Steve McQueen felbérelte, hogy 1970-es „Le Mans” című filmjének nagy sebességű jeleneteit forgassa.
Forma–1-es karrierje szinte mellékes volt. Az 1968 és 1971 közötti 13 Forma–1-es versenye között beült a CanAm és a Trans-Am sorozat autóiba, volán mögé ült az afrikai off-road versenyeken, és megküzdött a NASCAR oválpályáival is. A rallyversenyeken és körversenyeken összesen 12 éven át hatalmas sikereket ért el. 1972-ben a francia elnök a Nemzeti Érdemrend lovagkeresztjével tüntette ki, amiért Le Mans-ban a verseny közepén megállt, hogy kimentsen egy versenyzőt az égő autójából.
és 1975-ben új útra lépett: az Inaltera versenyautó-projektben dolgozott, majd az ATS F1-es csapatának vezetője lett.
Miután 1984-ben az Egyesült Államokba költözött, a Porsche Owners Driving School és a Porsche Driving Experience vezetője lett. Tapasztalatait két könyvben, a „The Porsche High-Performance Driving Handbook” és a „Reflections on a Golden Era in Motorsports” című könyvekben örökítette meg.
Elford még későbbi éveiben is örömmel ült vissza a volán mögé, például amikor 2017-ben a Korzika Rally Historique versenyen vezetett egy 911-est, vagy amikor más Porsche-legendákkal, például Herbert Linge, Gérard Larrousse és Jean-Pierre Nicolas, együtt tettek egy utazást az emlékek útján, és 2018-ban újra nekivágtak a monte-carlói versenypálya különleges tesztjeinek.
Vic Elford francia feleségét, Anitát és hatalmas rajongótábort hagy maga után. A Porsche gyár közleménye szerint minden idők egyik legszimpatikusabb és legsikeresebb autóversenyzőjétől búcsúztunk.