45 éve ezen a napon, 1978. szeptember 11-én halt bele az előző napi Olasz Nagydíjon elszenvedett balesetének szövődményeibe a korszak egyik legjobb és legnépszerűbb Forma-1-es pilótája, a svéd Ronnie Peterson. A 34 éves versenyző élete nagy valószínűséggel megmenthető lett volna, ha a sportág biztonsági előírásai kicsit fejlettebbek és gyorsabban érkezik a segítség, halála viszont olyan változásokat idézett elő, amelyek azóta életeket mentettek.
Ronnie Peterson 1970-ben mutatkozott be a Forma-1-ben, majd 1971-re csatlakozott a March-istállóhoz. Noha mindössze második idényében második lett az összetettben, az első győzelmére egészen az 1973-as Francia Nagydíjig várnia kellett. Ekkor már a Colin Chapman irányította Lotusnál versenyzett, és nemcsak eredményeivel, hanem elbűvölő személyiségével és elképesztően látványos vezetési stílusával is rengeteg rajongót szerzett.
Kapcsolata azonban soha nem volt felhőtlen a Lotus legendás tervezőjével, és nem is kapott soha olyan autót, amellyel harcban lehetett volna a vb-címért, ezért 1976-ban visszatért a March-hoz, hogy aztán 1977-re a Tyrellhez szerződjön, ahol az emlékezetes hatkerekű Tyrrell P34-es egyik pilótája lett. Mivel ez a húzás sem jött be (dobogóra csak egyszer állt és akkor is csak a harmadik fokára), 1978-ban visszatért a Lotushoz, de olyan szerződést írt alá, amelyben ki volt kötve, hogy másodhegedűst kell játszania Mario Andretti mögött.
Nemcsak gyorsan, de hihetetlenül látványosan is versenyzett
Sokat elárult a személyiségéről, hogy mindig tiszteletben tartotta ezt a megállapodást és olyankor sem hozta kínos helyzetbe a csapatot és az olasz-amerikait, amikor egyértelműen ő volt a gyorsabb. Helyette azt vallotta, hogy még így is lesz esélye futamokat és akár vb-címet nyerni, a szívóhatású Lotus 78-as és 79-es versenyképességét elnézve pedig afelől senkinek nem volt kétsége, hogy minimum az előbbi összejöhet neki. Dél-Afrikában és Ausztriában sikerült is a győzelem, míg Belgiumban, Spanyolországban és Hollandiában bekísérte a második helyen a győztes Andrettit, miközben Zandvoortban annyival gyorsabb volt, hogy szinte bármikor megelőzhette volna a csapattársát, ő azonban tartotta a pozícióját, majd diplomatikusan az egyre romló fékeire fogta, hogy nem támadott.
Ezután következett a 16 versenyes idény 14. állomása Monzában, ahol Peterson korábban már háromszor nyert (1973-ban és 74-ben a Lotusszal, 1976-ban a March-csal), ezúttal viszont rémálomszerűen alakult a hétvégéje. Lotus 79-esében már a pénteki edzésen elromlott a motor, ezért vissza kellett ülnie az általa nem igazán kedvelt 78-as modellbe, amely ráadásul jelentősen lassabb volt az egyenesekben a 79-esnél.
Szombaton a 79-est a túlmelegedő fékek és a váltó rakoncátlankodása hátráltatta, így a svéd végül csak az 5. helyet szerezte meg az időmérőn, ami a körülmények ismeretében így is remek teljesítmény volt. De az igazán nagy gondok csak ezután jöttek. A vasárnap délelőtti bemelegítő edzésen elromlott a fék az új autón, amit Peterson emiatt elég csúnyán összetört, így kénytelen volt a 78-assal rajthoz állni délután.
Az egyik edzésen a Parabolica bejáratánál
Az összetettben Peterson előtt még ekkor is csak 12 ponttal vezető Andretti a pole-ból indult, de nem sokáig jutott, a rajt után ugyanis hatalmas tömegbaleset történt, ami miatt azonnal félbeszakították a versenyt. Mindenkiben élénken élt még Niki Lauda 1976-os nürburgringi bukása, így sokan a legrosszabbtól tartottak, amikor meglátták a felcsapó lángokat. Peterson Lotus 78-asa égett, miután James Hunt McLarenje nagy sebességnél a védőfalba lökte. A svéd frontálisan csapódott be, amitől a két lába együttesen 27 helyen tört el.
Az eszméletét azonban nem veszítette el, így magánál volt, amikor az autójához siető Hunt és Clay Regazzoni kihúzták, majd az aszfaltra fektették őt. Az orvosi segítségre azonban még közel 20 percet kellett várni, mert a baleset helyszínét rögtön körülvették az olasz rendőrök, akik még Sid Watkins professzort sem engedték a sérültekhez, és amikor ez megtörtént, akkor sem Peterson élvezett elsőbbséget, a balesetbe szintén belekeveredő Vittorio Brambillát ugyanis fejen találta egy kerék, súlyos fejsérülést okozva neki.
A balesetről és Peterson ellátásáról készült felvételeket IDE KATTINTVA lehet megnézni.
Miután Petersonra került a sor, a Lotus pilótáját a pályakórházba vitték, ahol megállapították, hogy égési sérülései nem súlyosak, a lábaié viszont igen, úgyhogy helikopterrel a 10 percre levő Niguarda kórházba szállították, ahol megkezdődött az éjfélig tartó operáció, amely során csavarokat helyeztek el a lábaiban. Eleinte félő volt, hogy az egyik lábfejét amputálni kell, de erre végül nem került sor, és az orvosok azt prognosztizálták, hogy legkésőbb az 1979-es szezonra (amelyre már érvényes szerződése volt a McLarennel) felépül.
A baleset utáni pillanatok
De soha nem épült fel, a műtét utáni órákban, egészen pontosan hajnali 4-kor Sid Watkins ugyanis telefont kapott a kórházból, hogy Peterson állapota rosszabbodott, majd mire az F1 későbbi állandó orvosa odaért, már csak az agyhalál beálltát közölték vele. Mint kiderült, tüdőembólia lépett fel a svédnél, magyarán zsírszövet zárta el a tüdő vérellátását, a túl sokáig fellépő oxigénhiányos állapot pedig agyhalálhoz vezetett. Persze biztosat nem tudhatunk, de szakértők szerint valószínű, hogy amennyiben gyorsabban érkezett volna meg a segítség, és előbb megkezdik Peterson ellátását és műtétjét, elkerülhető lett volna ez a végkifejlet.
A tragédia hírére a teljes F1-es közösség gyászba borult, ami érthető, de ezúttal talán a szokottnál is megrázóbb volt egy újabb pilóta halála, mert Ronnie Peterson tényleg azok közé tartozott, akit a paddockban, a csapatok és a pilóták körében is mindenki kedvelt és nem voltak ellenségei. Ezután – és persze érintettsége lévén – talán nem csoda, hogy James Huntot nagyon megviselte az eset, és eléggé elítélendő módon valódi boszorkányüldözésbe kezdett Riccardo Patresével szemben, mert őt hibáztatta a történtekért.
A holland TV felvételein azonban látszott, hogy a 12. helyről rajtoló olasz Hunt állításaival szemben nem ért hozzá az 1976-os világbajnok McLarenjéhez, aki így tehát Patresétől függetlenül ütközött neki Peterson Lotusának. Patresét végül az utólagos vizsgálat felmentette (Olaszországban emberöléssel vádolták), de az USA Nagydíjtól így is eltiltották. Azt már csak halkan jegyezzük meg, hogy a 78-as modell orrésze nem volt annyira masszív, mint a 79-esé, így a sérülés súlyosságát is negatívan befolyásolta, hogy a svéd nem az újabb autóban ült.
A mezőny legkedveltebb tagja egyszer csak nem volt többé
Andretti szívét is meglágyította?
David Tremayne elismert F1-es szakíró 5 évvel ezelőtt az f1.com-ra írt írásában emlékezett meg Petersonról, ebben a cikkben pedig többek között egy érdekes részletet is megosztott az 1978-as szezonról. Az köztudott volt, hogy a Lotusnál első számú pilótai státuszt élvező Mario Andretti nem értett egyet Peterson szerződtetésével, mert bár semmilyen személyes problémája nem volt a svéddel, úgy vélte, hogy nem kell két sztárpilóta a csapatba.
Ám miután látta, hogy Peterson igazi úriemberként tölti be szerepét, a kezdeti kételkedést csodálat és egy őszinte barátság váltotta fel, Fredrik Af Petersens pedig a monzai időmérő után szem és fültanúja volt a következő beszélgetésnek. „Mario eljutott oda, hogy igaz barátnak tartotta Ronnie-t, és azt mondta neki: »Ezt a versenyt még csináljuk meg a szerződés szerint, de az utolsó két futamon te és én a világbajnoki címért fogunk küzdeni, és pokolba a szerződéssel. Nem akarok úgy nyerni, hogy az egész világ azt hiszi, nem volt szabad megelőznöd engem.« Ezért volt Mario még inkább lesújtva, amikor közöltem vele Ronnie-ról a híreket” – idézi Petersent a cikkben Tremayne.
Hogy emögött csak marketingfogás állt (elvégre a monzai időmérő után úgy tűnt, hogy amennyiben végigmegy a versenyen, további növeli az előnyét, és két verseny alatt ezt csak akkor dolgozhatja le Peterson, ha Andrettit mindkétszer balszerencse éri vagy hibázik), és az olasz-amerikai csak saját győzelmének értékét akarta növelni, amikor már szinte mindegy volt, vagy tényleg így akarta meghálálni Peterson segítségét, az szinte mindegy is, mert elsősorban arra világít rá, hogy mennyire nagy tiszteletnek örvendett a svéd még a saját csapattársa szemében is. Aki nem mellesleg Peterson balesetével úgy lett világbajnok, hogy a 6. helyen zárta a monzai futamot, és tett szert behozhatatlan előnyre az összetett 3. helyén álló Niki Laudával szemben.
Embed from Getty Images
Andretti és Peterson egyik, ha nem utolsó közös fotója az 1978-as monzai futam reggeléről
„Nem mondanám, hogy Ronnie egy Einstein volt, de tipikus svéd, ami azt jelentette, hogy szégyenlős volt – jellemezte őt Petersens. – Beszélt veled, de ahhoz, hogy jó válaszokat adjon, meg kellett bíznia benned. Emiatt jó néhányszor összetűzésbe került a svéd sajtóval. Ha azt mondta, hogy néhány dolog nem volt jó az autóval, azt írták, hogy nem jó pilóta. Nem értették a motorsportot és annak hullámhegyeit és hullámvölgyeit. Ezért volt nagyon szelektív, de amint megbízott benned, az ingét is odaadta, ha szükséged volt rá. Számomra igazi aranybánya volt.”
„Néhány fiatal pilóta felbukkant Svédországban, és amikor ez megtörtént, Ronnie elkezdte őket átsegíteni a dzsungelen. Eje Elgh neki köszönhetően a Forma-1-ig jutott volna, ha nem sérül meg a karja egy tesztbalesetben. Nem mondanám, hogy Ronnie apafigura volt, de példakép igen. Valaki, akire felnéztek. Örömmel segített a fiataloknak. Liftszerelőként kezdte, de a versenyzés volt az élete attól a naptól kezdve, hogy beleült az otthon barkácsolt autójába egészen addig a monzai napig. Nem tudott volna mást csinálni. Csapnivaló, igazán rossz tesztpilóta volt, de abszolút csodálatos versenyző.”
Nem volt teljesen hiábavaló a halála
Peterson elvesztése számos súlyos biztonsági problémára világított rá, és végül ez a baleset is hozzájárult ahhoz a fejlődéshez, ami a Forma-1-ben az évek alatt végbement. Niki Lauda és Jackie Stewart támogatásával Bernie Ecclestone (akkor a FOCA elnöke) és Watkins professzor elérte, hogy már az 1978-as USA Nagydíjtól kezdve minden verseny rajtja után orvosi autó kövesse a mezőnyt, hogy a sérült pilóták azonnali ellátásban részesülhessenek.
Peterson bukása emellett változást hozott abban is, hogy hangsúlyt fektettek a tűzoltói posztok kialakítására, hogy tűz esetén rögtön profi beavatkozók kezdjék meg az oltást ahelyett, hogy a versenyzőknek kelljen a társaikat kirángatni az égő autóból. Emellett módosításokkal növelték a biztonságot a monzai pályán, amely természetesen már így sem összehasonlítható azzal, amit akkor biztonságosnak véltek, hiszen az F1-es pályák és autók biztonságának növelése soha véget nem érő folyamattá vált, hogy ehhez hasonló értelmetlen halálesetek többé ne történhessenek meg.