Örülhetne is a célba érésnek Kurtos Robi és Fridrik Gergő, de mint egyedüli indulók a Production Cup-ban, csak tapasztalattal és élményekkel lettek gazdagabbak a Salgó Rallyn – áll a csapat közleményében.
Mennyire élveztétek a kategória nélküli csatákat?
– Ilyen nyomás alatt még sosem versenyeztünk – viccelődik Robi. Végig úgy mentünk, hogy sérülésmentesen hozzuk haza a kocsit. Ahol lehetett ott haladtunk, ahol nem ott meg visszább vettünk a lovakból, hiszen nem sok tétje volt az egésznek. A pályákkal nekünk semmi gondunk nem adódott, ha azt figyelmen kívül hagyjuk, hogy én annyira nem kedvelem Ceredet. Bár most még ott is elég jól tudtam menni, még a végén megszeretem.
Minden rendben végre a versenyautóval?
– Egy kis futómű gondunk volt, ezért úgy éreztük, mintha hajóban ülnénk, billegett ide-oda, de ezen kívül hál’istennek más bajunk nem adódott. Majd ezt orvosoljuk egy újabb futómű beállítással, mert hiába állítgattuk keményebbre, puhábbra, valahogy nem volt százas. Leginkább akkor vettük észre, amikor nagyobb tempóval áthaladtunk egy gödrön, ott imbolyogtunk kicsit. A programozás sajnos elmaradt, azt most pótoljuk a napokban, viszont jól szuperált ettől függetlenül is.
Volt lassító rombolás… vagy nem?
– Mi nem vettük észre, hogy érintettük volna a lassítót, de a büntetés alapján biztos hozzáértünk. Igazából nincs jelentősége az eredményen nem változtatott volna, hiszen önmagunk ellenfelei voltunk. Régen mentünk, és kicsit éreztem, hogy elég hamar elfáradtam, vissza kell rázódni a versenyzésbe. A bal vállam egy ideje rosszalkodik ezért azzal is küzdöttem.
Három hét múlva Boldogkőn láthatnak benneteket a szurkolók?
– Még ott szeretnénk indulni, megnézzük hátha visszatérnek a kategória társak, mert így egy komplett szezont menni nem nagy élmény… valljuk be. Vannak ugye, akik feljebb léptek, így még foghíjasabb lett a csoport. Szóval nehéz motiváltnak maradni, de reménykedünk. Vegye elő, aki teheti a verdát és jöjjön, hogy újra kilegyen a Production Cup…és legyen kivel harcolni.
Partnereink segítségét köszönjük!
Szöveg: Tiba Anita
Fotó: Peremicki István