1994 végén úgy döntöttek, hogy az A-csoportos autók helyett bevezetik a WRC autókat, a nagyobb esélyegyenlőség és a több gyártó reményében.
A B-csoportot 1987-től a jóval biztonságosabb A-csoportos autók váltották, azonban 1994 végén az az elhatározás született, hogy a WRC csúcskategóriáját megreformálják, amivel kiegyelíthetővé válik az erőviszony és több gyártó léphet a világbajnokság mezőnyébe.
A John Wheeler, a Ford vezető tervezője, David Lapworth, a Subaru technikai vezetője, valamint az FIA két mérnöke Gabriele Cadrigher és Jacques Berger egy szobába zárkózott, ahol megalkották az új csúcskategória autóinak szabályait.
Az új járművek olyan autók lennének, melyekből 25 000 darabos utcai jármű készül. Az új autók négyüléses, elől elhelyezett motorral rendelkeznek.
A járműben, ha nem volt turbófeltöltő, annak beépítése lehetővé vált. Az autók mindegyike négy kerék-hajtással és szekvenciális váltóval rendelkezik.
Az autókon 18 colos gumik az engedélyezettek, ennek érdekében a kerékházakat növelni lehetett.
A további szabályozások az A-csoportos autók alapján születtek meg: az autók szélessége 1,77 méter lehetett (Toyota Celica), a Turbófeltöltők mérete a Ford Escortokénak mérete lett, a Mitsubishi Lancer Evo III hátsó légterelője adta meg ezen alkatrészek méretét. A bemeneti levegő szűkítőjét pedig úgy határozták meg, hogy az autók teljesítménye 300 lóerő legyen.
Az új korszak autói 1997-ben debütáltak, és különböző változtatásokkal 2021 végéig uralták előbb a WRC csúcskategóriáját, majd a nemzeti bajnokságokét is, végül pedig ismét csak a WRC-ét.
A változtatás az első években valóban sokkal több gyártót vonzott a WRC-be, és az erőviszonyok is kiegyelítődtek, később azonban ez már nem volt igaz.