Tizenegy évvel ezelőtt ezen a napon rendezték minden idők egyik legfurcsább hangulatú Olasz Nagydíját. A tragédiák árnyékában zajló versenyen Michael Schumacher részt sem akart venni, és egy híján minden pilótát meggyőzött arról, hogy a rajt után ne keménykedjen.
„Örülök, hogy vége van ennek a hétvégének. A legfontosabb, hogy semmi rossz dolog nem történt ma délután.”
A fentebbi két mondat a Ferrari 2001-es Olasz Nagydíj utáni sajtóközleményéből származik, és Michael Schumachert idézi. Azt a Schumachert, aki egész hétvégén árnyéka volt önmagának, és csak a negyedik helyen ért célba úgy, hogy abban az évben a monzai futamot kivéve minden egyes versenyen az első vagy a második helyen végzett, amikor meglátta a kockás zászlót. És általában meglátta, hiszen csak kétszer esett ki, mindkétszer műszaki hiba miatt. Ez még úgyis elismerésre méltó eredménysor, hogy az Osztrák Nagydíjon harmadik lett volna, ha a Ferrari nem parancsol rá Rubens Barrichellóra, hogy engedje el őt.
2001. szeptember 16-án Schumacher azonban nemhogy a bivalyerős BMW-motor minden előnyét maximálisan kihasználó Williamsek, de saját csapattársa ellen is esélytelen volt, és csak hazahozta a szponzormatricáktól mentes, fekete orrú Ferrarit a negyedik helyen.
Toto Wolff szokta előszeretettel emlegetni, hogy a Forma-1-ben dolgozók a saját kis világukban élve olykor hajlamosak elfelejteni, hogy sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben annál, mint autókkal száguldozni körbe egy versenypályán. De igaz ez az élsportra vagy versenysportra úgy általában. Az abban élő, és nap mint nap ugyanazon célért dolgozó embereknek olykor pedig nem árt hátralépni egyet, és felismerni, hogy nem csak az létezik, ami az ő életüket 99%-ban meghatározza. Néha viszont nem is kell önmagukat emlékeztetni erre, mert a kegyetlen valóság megteszi ezt helyettük.
Valami ilyesmi történt a Forma-1-es cirkusszal is, amely ugyan automata üzemmódban robotolva tette a dolgát a 2001-es Olasz Nagydíjon, de néhány nappal a szeptember 11-ei terrortámadások után nyoma sem volt annak a hangulatnak, ami a királykategória monzai látogatásait jellemezni szokta. A New York-ban történtekre viszont csak egyedül a Ferrari és a Jordan emlékezett meg az autóin, előbbi a már említett módon teljesen lecsupaszítva az F2001-eseket. A Scuderia ezen kívül a garázsokat, illetve a szerelők és csapattagok ruházatát, valamint a versenyzők overálját is szponzormentessé tette.
A levegőben már a csütörtöki sajtónapon érezni lehetett a feszültséget, ami a pilótákon is látszott. Ralf Schumacher egyenesen kijelentette, hogy szerinte nem helyénvaló megrendezni a versenyt, sőt, úgy vélte, hogy az Olasz Nagydíjat két héttel követő indianapolisi futamot is törölni kellene. Bátyja, a két héttel azelőtti Belga Nagydíjon a győzelmek számát tekintve minden idők legeredményesebb Forma-1-es pilótájává váló Michael pedig mintha csak testben lett volna jelen a monzai paddockban.
Nigel Roebuck elismert F1-es újságíró az Autosport 2001. szeptember 20-i számában azt írta: „Az évek során láttam Michaelt ujjongani, könnyekig hatódni, lazának, dühösnek lenni, de a tekintete most üres volt. Kimerültnek tűnt, és alig hallhatóan beszélt. Nyilvánvaló volt, hogy akárcsak az öccse, ő sem akar Monzában lenni, a hétvége későbbi részében pedig azt suttogták, megkérte a Ferrarit, hogy ültesse a tesztpilóta Luca Badoert a helyére.”
Ezek a sorok érzékletesen lefestik, hogy a négyszeres világbajnok miként állt ehhez a futamhoz. Szombaton délután pedig történt valami, ami után többen komolyan elkezdték félteni Schumachert. A Monzától 740 km-re fekvő Lausitzringen, az akkor még létező amerikai CART-sorozat első európai versenyén Alex Zanardi brutális balesetet szenvedett. Az 1999-ben a Williams színeiben még az F1-ben versenyző olaszról a felvételeket látva szinte mindenki biztosra vette, hogy belehalt a bukásba, majd miután kiderült, hogy életben van, még jó ideig imádkozni kellett azért, hogy életben is maradjon. Végül túlélte a csattanást, de mindkét lába odaveszett.
Noha oválpályán, az F1-en kívül történt az eset, a már így is igen feszült pilótákat csak még idegesebbé tette, többen pedig elkezdték felemlegetni az 1994-es imolai fekete hétvégét, amelyen – noha azok mind a pályán következtek be – ugyancsak végeláthatatlan módon jöttek a tragédiák. Amit pedig még párhuzamba lehetett állítani a hét évvel azelőtt történtekkel, az a sportág legnagyobb sztárjának viselkedése, hiszen Ayrton Senna pont úgy nem akart elindulni az 1994-es San Marinó-i Nagydíjon, ahogyan Michael Schumacher a 2001-es olasz versenyen.
„Egyértelműen gondoltam rá, hogy nem versenyzem. Az kulcsfontosságú időszak volt az életemben az ikertornyok elleni támadással és Alex Zanardi drámai sérülésével. Nehéz volt visszaülni az autóba, és újra vezetni, mintha mi sem történt volna, mert én nem ezt éreztem, és bárhol szívesebben lettem volna, mint a kormány mögött – nyilatkozta Schumacher egy évvel később az olasz TV-nek, majd elárulta, ő maga is tartott tőle, hogy újabb tragédiák jöhetnek. – Úgy éreztem, a történtek után rossz előjele van annak, hogy vezessünk Monzában. Nagyon ellenálltam, de aztán úgy döntöttem, hogy pályára lépek, noha nem szívvel tettem. Ott voltam az autóban, de valójában máshol jártam.”
Csak Villeneuve nem állt kötélnek
Schumacher olyannyira tartott tőle, hogy az Olasz Nagydíj katasztrófába torkollhat – közben még mindenkiben élénken élt az egy évvel azelőtti rajtbalesetben meghalt tűzoltó, Paolo Gislimberti emléke –, hogy a futam előtt úgy döntött, megpróbálja meggyőzni a másik 21 pilótát arról, hogy a második sikánig ne versenyezzenek.
Hogy a valóságban ezt miként kivitelezték volna, azt már soha nem tudjuk meg, mert 19-en ugyan belementek a javaslatba, akadt egy renitens, aki miatt végül lefújták az egészet, és minden ment úgy, ahogy szokott. Aligha volt meglepő, hogy a Schumacherrel közismerten rossz viszonyt ápoló Jacques Villeneuve-re nem lehetett hatni. A futam rajtját a BAR-Hondával a 15. helyről váró kanadai úgy volt vele, hogy ő márpedig versenyezni jött.
„Autóversenyzők vagyunk. A szezon elején mind boldogan írtuk alá a több millió dolláros fizetésről szóló szerződéseket, miközben egész évben tudtuk, hogy lesz verseny Monzában, és senki sem panaszkodott, egészen vasárnap reggelig, amikor a megbeszélések elkezdődtek. Amire gondolni kell, hogy vannak emberek a lelátókon, akik hat hónapon át spóroltak azért, hogy versenyt lássanak…” – nyilatkozta az ITV-nek az 1997-es világbajnok.
Nyilvánvalóan lettek volna olyanok, akik nemtetszésüket fejezik ki, ha a mezőny nem esett volna egymásnak közvetlenül a rajt után, de vélhetően azt is sokan elfogadták volna, ha abban a helyzetben kompromisszumos megoldás születik. Mert Schumacher nem a saját érdekeit szem előtt tartva cselekedett – már világbajnok volt, a harmadik helyről indulva pedig neki is volt hová javítania a helyezésén –, hanem felmérte, hogy abban a feszült helyzetben és idegállapotban a szokottnál nagyobb lehet a kockázata egy rajtbalesetnek, hiszen – talán Villeneuve-öt kivéve – mindenkit megviseltek az utóbbi napok történései.
A kanadai versenyző szerencséjére a rajt azonban végül szinte gond nélkül lezajlott, és csak Jenson Button és Jarno Trulli között volt egy kisebb ütközés, amikor a fiatal brit az első sikánban hátulról nekiment az olasznak, akinek ezzel két kanyar után véget is ért a hazai versenye.
Az élről induló Montoyát csak Barrichello tudta megszorongatni (meg is előzte az első kerékcseréje előtt), de egy hosszabbra nyúlt bokszkiállásnak köszönhetően végül alulmaradt a kolumbiaival szemben, aki így megszerezte élete első Forma-1-es győzelmét.
Erre azonban vélhetően pont ugyanolyan kevesen emlékeznek, mint arra, hogy az elmúlt éveket meghatározó, 1998-ban és 1999-ben világbajnoki címet nyerő Mika Häkkinen a versenyhétvége elején jelentette be, hogy szabadságra megy (már ekkor mindenki sejtette, hogy ez valójában a visszavonulást jelenti), a McLaren pedig egyúttal közölte, hogy a Saubernél első szezonját taposó Kimi Räikkönen lesz az utódja.
Abban a pár napban viszont minden háttérbe szorult, ami a versenyzéssel volt kapcsolatos.