67 évvel ezelőtt Juan Manuel Fangio elképesztő felzárkózással nyerte meg a Német Nagydíjat, és biztosította be ötödik világbajnoki címét. Az argentin versenyző előtte és utána sem vezetett úgy, ahogyan 1957. augusztus 4-én tette.
A Forma–1 legendáiról szinte kivétel nélkül elmondható, hogy egy-egy győzelme még a többi közül is kiemelkedik azért, ahogyan vagy amilyen különbséggel elérte azt. Ayrton Senna esetében az 1993-as Európa Nagydíjat, Michael Schumachernél a három évvel későbbi montmelói viadalt, míg Lewis Hamiltonnál a 2008-as silverstone-i versenyt szokták emlegetni. Ezekkel említhető egy lapon az, amit Juan Manuel Fangio csinált az 1957-es Német Nagydíjon, napra pontosan 67 évvel ezelőtt, még úgy is, hogy az előbbiekkel ellentétben ekkor nem esett az eső.
A nyolcfordulós (vagy az Indy 500-at leszámítva hétfordulós) bajnokság ötödik hétvégéjére az akkor 46 éves versenyző abban a tudatban utazott el, hogy bebiztosíthatja pályafutása ötödik világbajnoki címét. Győzelem esetén csak Luigi Musso és Tony Brooks eredményére kellett figyelnie: előbbinél minimum 5, utóbbinál legalább 3 ponttal kellett többet szereznie.
A futamot a Nürburgring Nordschleifén rendezték, amelyet az argentin pilóta az egyik kedvenc pályájának tartott, mivel úgy vélte, a 23 kilométeres aszfaltcsíkon a versenyzői képességek kompenzálhatják az autók közötti különbségeket. Fangio abban az évben egyébként egy Maseratit vezetett, amelyről úgy vélekedett, hogy rendkívül stabil, ráadásul jó volt a harmónia a szerelők és közte.
Az edzéseken viszont valami nem működött, ugyanis a gumik túlságosan gyorsan elkoptak. Ennek tudatában azt a döntést hozták, hogy a rivális Ferrarikkal ellentétben a futam során kiállnak kereket cserélni (akkoriban ez még nem volt kötelez). Előbb persze az időmérőt kellett teljesíteni, amelyen Fangio megszerezte a pole pozíciót, 2,8 másodperccel megelőzve Mike Hawthornt, mögötte pedig Jean Behra, valamint Peter Collins végzett.
Még az F1-ig sem jutott volna el minden idők egyik legnagyobbja, ha megvalósítja eredeti tervét
A rajtnál aztán a két brit versenyző elment mellette, de a 3. körre már ő vezetett. A kiállásra a 12. körben került sor, és bár a tréningeken a csapat 30 másodperc alatt is teljesítette a kerékcserét, ami akkoriban kifejezetten jónak számított, de a versenyen valami félrement, és Fangio közel 80 másodpercet állt a bokszban.Így a félperces előnyéből hirtelen 51 másodperces hátrány lett.
„A Ferrarik álltak az első és a második helyen – idézte fel 1989-ben a mai napig aktív újságírónak, Adam Coopernek. – A két angol, Mike Hawthorn és Peter Collins. Két jó versenyző, így egy pillanatig sem gondoltam, hogy előnybe kerülhetek velük szemben. Ötvenegy másodperccel voltam mögöttük, amikor újraindultam, és már csak tíz kör volt hátra. A fejemben mindig is ott volt a lehetőség, hogy megnyerek egy futamot, de ez a verseny szinte elveszettnek tűnt számomra. Szóval kockáztatnom kellett. Ez olyasmi, amit még soha életemben nem tettem meg.”
Fangio hozzátette, onnantól kezdve 2-es helyett 3-as, 3-as helyett 4-es, 4-es helyett pedig 5-ös fokozatban vette a különböző kanyarokat. Mindez egyáltalán nem vallott rá, így nem meglepő, hogy eleinte nem azt tervezte, hogy a futam teljes hátralévő részét így teljesíti. „Azt gondoltam, hogy talán egyszer rendben van, egy kanyart így is be tudok venni, de ha kettőt veszek be így, az őrültség” – fogalmazott.
Mindez nyilvánvalóan kevésbé volt biztonságos, mondhatni, életveszélyes volt (bár abban az időben már önmagában az F1-es versenyzés is veszélyes volt. A sebesség szempontjából viszont hatékonynak bizonyult: Fangio előbb 15 és fél, majd 8 és fél másodpercet adott Hawthornnak, összességében pedig gyorsabb volt, mint a kvalifikáción, és kilencszer döntötte meg a korábbi pályacsúcsot, ebből hétszer egymás után.
Kétszer is csodát tettek a németek a magyar futball fekete napján, mégis lehetett hiányérzetük
„Aztán az egyik lejtőn megláttam a másik két autót, egymás mögött voltak – emlékezett vissza. – Már csak két kör volt hátra, és ez volt az első pillanat, amikor tényleg elhittem, hogy elkaphatom őket. Soha nem versenyeztem látványosan, de olyan dolgokat tettem, amiket soha életemben, a pálya egyik oldaláról a másikra hajtottam, a maximális fordulatszámot használva, és így elkaptam őket, majd megnyertem a versenyt, Három másodperccel győztem. Az utolsó tíz körben körrekordokat mentem.”
Ha mindez nem lenne elég, Fangiót az utolsó körben még az autója is hátráltatta. Pontosabban az ülése, amelynek hátuljában eltört egy csavar, és amikor megpróbálta a megfelelő pozícióba állítani, beütötte a lábát. Mivel a művelet nem jött össze, onnantól kezdve nem tudta elég erősen fogni a kormányt. Ennek ellenére nyert, és a dobogón állva eszébe jutott a három évvel korábbi nürburgringi hétvége, amelynek időmérőjén honfitársa és lényegében tanítványa, Onofre Marimón halálos balesetet szenvedett.
„Ez volt a legérzelmesebb versenyem – jelentette ki. – Maestrónak neveztek: ha az ember háromszor nyer a Nürburgringen, akkor különleges. Ez a futam pedig ahhoz is hozzájárult, hogy megszerezzem az ötödik világbajnoki címemet. Amikor a babérkoszorúkra vártam, nagyon elérzékenyültem. 1954-ben meghalt egy pilóta, akit elvittem oda versenyezni, így ez a pálya boldoggá és szomorúvá is tett. Most már kimondhatom, egyszerűen soha nem gondoltam volna, hogy megnyerhetem ezt a versenyt. Életemben először kockáztattam.”
Ahogyan arra ő is utalt, a győzelem és a leggyorsabb kör elég volt az ötödik vb-címre, ami egészen 2002-ig rekordnak számított. Egyben ez volt Fangio utolsó győzelme, hiszen az idény következő két futamán másodikként ért célba. 1958-ban pedig már csak két futamon vett részt, mert a nürburgringi futam arra is ráébresztette, hogy ideje visszavonulni.
Utolsó versenye az 1958-as Francia Nagydíj volt, amelyen Musso halálos balesetet szenvedett, Fangio pedig látta a bukást. Ugyanakkor nem emiatt akasztotta szögre a bukósisakot, hanem azért, mert már egy évvel korábban is olyan gondolatok cikáztak a fejében, hogy „mit csinálok, mit keresek én itt?”. Ezzel együtt a számára hazai idénynyitón még összehozott egy pole pozíciót és egy leggyorsabb kört, de azt leszámítva már csak Reimsben állt rajthoz az F1-ben.
Fidel Castro emberei elrabolták az F1 legendáját, aki mégis szimpatizált fogvatartóival