71 éve ezen a napon szenvedett halálos balesetet Charles de Tornaco, így bizonyos értelemben őt lehet tekinteni a Forma–1 első halottjának a versenyzők közül. A belga bárónak, akinek ükapja és dédapja is komoly tisztséget töltött be, esélye sem volt a túlélésre, mivel orvosi szempontból a pálya felszereltsége a nullával volt egyenlő.
Ki volt a Forma–1 első pilótaáldozata? Nos, erre több jó válasz is létezhet attól függően, hogy pontosan hogyan definiáljuk a Forma–1-et. F1-es versenyhétvégén F1-es autóban Onofre Marimón vesztette életét először az 1954-es Német Nagydíj edzésén. Ha viszont az akkor a bajnokságba beleszámító Indy 500-at is idevesszük, akkor már más a helyzet, de a legendás amerikai versenyt ebben a kategóriába nem szokás beleszámolni, mert akkor jóval magasabb lenne a sportág halottjainak száma, amely persze sajnos így sem alacsony.
Vérfürdőbe torkollt az F1 leghalálosabb versenye, de senkinek eszébe sem jutott megállítani
Ha viszont nem csupán a versenyhétvégéket nézzük, akkor az argentin pilótáé előtt már volt egy másik halálos baleset: Charles de Tornaco 1953. szeptember 18-án, vagyis napra pontosan 71 éve hunyt el egy bajnokságon kívüli futam szabadedzésén. Igaz, valójában nem egy Forma–1-es, hanem egy F2-es autó volánja mögött, de mivel akkoriban a királykategória versenyeit is ilyen autókkal futották, ezért hivatalosan az F1 halottjai közé kell sorolni.
A belga báró 1927. június 7-én született. Édesapja, Raymond ismert autóversenyző volt, olyannyira, hogy az 1923-as Le Mans-i 24 órás viadalon összesítésben harmadik, kategóriájában pedig első lett. Persze a család nem ezért viselte a magas rangot: az ifjú De Tornaco dédapja Luxemburg miniszterelnöke volt, míg az ő apja a főváros, Luxembourg polgármestereként tevékenykedett egy időben. Utóbbit nem más, mint I. Napóleon francia császár nevezte ki.
Miután Raymond de Tornaco elesett a második világháborúban, Charles megörökölte a vagyonát, amelynek segítségével egyrészt létrehozta saját műhelyét Brüsszelben, másrészt elindította versenyzői karrierjét. Ezen az úton barátaival, Jacques Swatersszel és André Pilette-tel járt együtt. Igaz, előbbinek egyszer csúnyán keresztbe tett: Swaters a későbbi F1-es pontszerző Paul Frère-rel elindult az 1948-as Spái 24 óráson, ám De Tornaco kölcsönkérte az MG-t, majd füstölgő motorral és elszíneződött vezérműtengellyel adta vissza. Mindezt két nappal a megmérettetés előtt, de végül sikerült helyrepofozniuk a kocsit, és negyedikként értek célba.
Remembering Charles de Tornaco, who was born #OnThisDay in ’27 & raced privateer #F2 Ferraris in #F1 in ’52 & ’53. He was injured in practice for the ’53 #ModenaGP & died in a car en route to hospital (no ambulances could be found). Pic: puffing on a ciggy while fuelling up. pic.twitter.com/USH70mDHuA
— Matt Bishop 🏳️🌈 🏁 (@TheBishF1) June 7, 2023
De Tornacónak szintén ez volt az első komolyabb versenye, csak éppen egy évvel később, ám Swatersszel nem értek célba egy BMW volánja mögött. 1950-ben aztán elindult a Forma–1-es világbajnokság, de ők eleinte az F2-ben vettek részt saját csapatukkal. Ez utóbbi előbb az Ecurie Belge, majd jogi viták miatt az Ecurie Francorchamps nevet viselte.
1952-ra aztán megszületett a döntés, miszerint az F1-es versenyeket is Forma–2-es autókkal vívják, ami nagy lehetőséget jelentett számukra. Meg is vásároltak egy Ferrari 500-ast, amely a franciaországi Chimay-ben, egy bajnoksági kívüli futamon debütált. Az autó azonban az utolsó pillanatban készült el, aminek következtében De Tornaco kénytelen volt áthajtani vele Olaszországból Franciaországba. Az országhatáron meglehetősen furcsa látványt nyújthatott. Végül egyébként odaért, és átadta a volánt Roger Laurent-nak, aki már az 1. körben összetörte, míg ő maga egy HWM-mel ötödikként zárt, ami pályafutása legjobb eredménye volt.
Nem sokkal később a világbajnokság mezőnyében is bemutatkozhatott. Erre az 1952-es Belga Nagydíjon került sor, amelyen a tizenharmadik pozícióba kvalifikálta magát a sárgára festett Ferrarival, majd hetedikként zárt, háromkörös hátrányban a futamot megnyerő Alberto Ascari mögött. A másik három alkalom viszont nem sikerült ennyire fényesen: Zandvoortban a szelep meghibásodása miatt kiesett, Monzában nem kvalifikálta magát a futamra, míg az egy évvel későbbi spái hétvégén már az időmérőn sem indult el.
Ebben az évben a Le Mans-i kilencedik hely volt a legnagyobb sikere. Ezt egy privát Jaguarban érte el Laurent társaként, és bár abban az évben a brit márka gyári alakulata az első, a második és a negyedik pozíciót is megszerezte, a belga páros autóján nem voltak ott azok az alkatrészek, amelyeknek köszönhetően a gyári istálló ekkora fölényben volt.
De Tornaco a júliusi Spái 24 óráson is részt vett, majd két hónapig egyetlen futamon sem indult. A jeget a szeptemberi bajnokságon kívüli F1-es/F2-es futammal, a Modenai Nagydíjjal törte volna meg. A hétvége abból a szempontból meglehetősen különleges volt, hogy a város szülötte, Enzo Ferrari konfliktusba keveredett a szervezőkkel, így a gyári autók hiányában az akkor 26 éves pilóta sárga Ferrarija volt az egyetlen maranellói gép.
A versenyig azonban már ő sem jutott el: a pénteki szabadedzésen viszonylag lassú tempónál kisodródott a pályáról, majd a bukótér szintkülönbsége megdobta az autót, amely átfordult a tengelye körül. A szemtanúk azt állították, hogy közvetlenül a hiba előtt De Tornaco hátranézett a mögötte lévőkre, míg egy meglehetősen vad elmélet szerint hirtelen rosszul lett, de ez utóbbit soha nem erősítették meg.
Mindenesetre a belga versenyző kirepült a kocsiból, és koponyatörést, valamint súlyos nyaki és belső sérüléseket szenvedett. Mivel azon a futamon a mai észnek felfoghatatlan módon orvosi felszerelés és mentő sem állt rendelkezésre, egy személyautóval szállították kórházba, ám az odavezető út során belehalt sérüléseibe.