Életének 70. évében elhunyt Rupert Keegan, aki ugyan világbajnoki futamon nem szerzett pontot, mégis Forma–1-es bajnoknak mondhatta magát. Sokan egy „James Huntnál is nagyobb James Huntnak” tartották, de ő ezt túlzásnak vélte.
69 éves korában, hosszan tartó rákbetegségben meghalt Rupert Keegan, korábbi Forma–1-es pilóta. Sokan úgy tartották, hogy még az 1976os világbajnok James Huntnál is nagyobb playboy volt, és ennek bizony voltak jelei, hiszen a Penthouse férfimagazin, valamint a Durex óvszermárka logója is látható volt az autóin. X-oldalán az „élet ismerőjeként mutatkozott be, és a végül soha el nem készült filmjének előzetesében kijelentette, „azt hiszem, rossz fiú voltam, de egyike voltam azoknak, akik jól érezték magukat”. A kétszeres világbajnok Emerson Fittipaldi pedig úgy emlékezett vissza egykori kollégájára, hogy „ha Rupert azt mondta, hogy van egy jó buli, akkor az embernek egyszerűen oda kellett mennie”. Ugyanakkor Keegan ezzel párhuzamosan komolyan vette a versenyzést, és 25 F1-es vb-futamig el is jutott.
30 éve halt meg Räikkönen bálványa, akiről mindenkinek a szex, a drogok és az alkohol jut eszébe
Keegan 1955. február 26-án született az Egyesült Királyság dél-keleti részén található Westcliff-on-Sea-ben. Anyagi nehézségei nem voltak, hiszen édesapja, Mike Keegan a második világháborúban történő szolgálat után teherszállító légitársaságot alapított, amivel úttörőnek számított. A cég később az ország legnagyobbjává nőtte ki magát saját kategóriájában, így a legidősebb Keegan minden támogatást meg tudott adni fiainak. Rory végül létrehozta a hírességek körében is népszerű Chinawhite szórakozóhelyet, Rupert viszont az autóversenyzés felé vette az irányt.
Első futamát 1973-ban, egy Escort Mexico volánja mögött teljesítette, majd a következő évben a Forma–Fordban versenyzett, ahol rengeteget karambolozott, de amikor célba ért, többször is nyert. 1975-ben már a korábban Brian Henton által használt March-csal a Forma–3-ban szerepelt, és Thruxtonban volt egy komolyabb balesete.
Ez a helyszín aztán a következő évben is emlékezetes eseménynek adott otthont. 1976-ban a March gyári pilótájával, a későbbi F1-es pole pozíciós Bruno Giacomellivel csatázott a brit Forma–3-as bajnoki címért. Keegan 3 pontos előnnyel várta a szezonzárót, és mivel a rajtnál a két bajnokaspiráns összeakadt, ezért meg is tartotta azt. Igaz, egy másik F3-as szériában az olasz versenyzőnek sikerült győznie.
Ekkorra már túl volt néhány hosszútávú viadalon és Forma–2-es futamon is, de ő elsősorban az F1-es bemutatkozásra koncentrált. Ezt az 1977-es , a bajnokságba nem számító Race of Championsra sikerült összehozni a leginkább Niki Lauda megmentésében játszott szerepéről ismert Guy Edwards segítségével. A Hunt távozása miatt már hullámvölgyben lévő Hesketh szerződtette. A szponzorok többek között a Penthouse magazin és egy cigarettapapír-gyártó cég voltak, ezért az autón egy fekvő női alak volt látható, aki a dohánymárka termékét szorongatja a kezében.
Keegan a Brands Hatch-i eseményen szépen mutatkozott be, hiszen egy ponton a negyedik helyen haladt, de végül csak nyolcadikként ért célba. A világbajnokságot illetően az ötödik fordulóban, a Spanyol Nagydíjon debütált, majd mind a tizenkét futamára kvalifikálta magát. Ezeknek a felén ért célba, és bár pontot nem szerzett, négyszer is a legjobb tízben zárt.
A szponzorok miatt Keegant sokan playboyna tartották a paddockon belül, de ú úgy gondolta, hogy ez azért nem felel meg a valóságnak. „Az egész felhajtás a Penthouse révén jót tett az imázsnak, de ez a playboydolog túlzás volt – jelentette ki. – A versenyhétvégéken nem buliztunk, hanem korán lefeküdtünk.” Főszerelője, Dave Sims hozzátette, hogy „James tényleg bulizott, Rupert viszont nem ilyen volt, és fitten tartotta magát”.
1978-ra átigazolt a Surtees csapatához, amelyet akkoriban a Durex támogatott. Tizenhárom nagydíjhétvégéjéből mindössze hat versenyen indult el, és csupán Jaramában sikerült célba érnie, ahol tizenegyedik lett. Miután a szezon utolsó három futamán már nem volt az istálló tagja, úgy döntött, hogy visszalép egyet.
Keegan 1979-ben is Forma–1-es autót, egész konkrétan egy Arrowst vezetett, de nem a vb, hanem az akkor virágzó brit F1-es bajnokság mezőnyében. A silverstone-i utolsó forduló előtt a második helyen állt, 4 ponttal lemaradva David Kennedytől, és még a további 4 egységnyi hátránnyal rendelkező Emilio de Villotának is volt esélye a végső győzelemre. Utóbbi aztán kipördülésével kiszállt a harcból, míg a brit és az ír versenyző összeütköztek. A csattanás következtében utóbbi a falban kötött ki, ellenfele viszont másodikként ért célba, így 2 pontos előnnyel megnyerte a sorozatot.
Az 1980-as idény második felére visszatért a világbajnokságba, de pontot továbbra sem tudott szerezni, ezúttal egy privát Williams volánja mögött. Egyéves kihagyás után a sportautóversenyeken indult, valamint részt vett az utolsó öt F1-es hétvégén, de az eredmények egyik kategóriában sem jöttek.
1983-ban viszont megvillant, hiszen Le Mans-i debütálása egy ötödik helyet hozott a 24 órás viadalon. Ennek eredményeképpen a következő évre teljes szezonos szerződést kapott, amit három dobogós helyezéssel hálált meg: a Mosporti 1000 kilométeres futamon a második, míg a Brands Hatch-i, valamint a Silverstone-i 1000 kilométeres versenyen a harmadik pozíciót szerezte meg egységével.
Ugyanebben az idényben Amerikában is kipróbálta magát, de három IndyCar-futamából kettő kieséssel zárult, és a harmadikon sem szerzett pontot. 1985-ben megpróbálta kvalifikálni magát az Indy 500-ra, de nem járt sikerrel. Ezt követően üzleti érdekeltségeire koncentrált, de azért nem akasztotta szögre véglegesen a bukósisakot. 1992-ben az Indy Lights-ban, három évvel később meglepetésre Le Mans-ban tűnt fel, de a 24 órás versenyt korán fel kellett adniuk váltóhiba miatt. 2013-tól kezdve aztán rendszeres vendége volt a Goodwoodi Sebességfesztiválnak, valamint a Goodwood Revivalnek.