Hogyan működött a Ferrari zárt ajtók mögött és miként formálták a maranellói hatalmi játszmák az 1979-es szezon rajtrácsát? Jody Scheckter páratlan visszaemlékezéséből kiderül.
Jody Scheckter nevét idővel azok a Forma–1-rajongók is betéve ismerték, akik soha nem látták már versenyezni a dél-afrikai pilótát, hiszen 1979-es világbajnoki címe után 21 évig nem nyert egyetlen pilóta sem a Ferrari színeiben vb-címet, mígnem Michael Schumacher a 2000-es szezonban véget nem vetett a böjtnek.
Scheckter az 1972-es USA Nagydíjon mutatkozott be a McLarennel, majd 73-ban öt hétvégén szerepelt, mielőtt 1974-re leigazolta a Tyrrell. A Ken Tyrrell csapatában eltöltött három éve alatt négy futamot nyert és kétszer lett harmaik az összetettben, a teljesítménye pedig felkeltette Enzo Ferrari figyelmét, aki már ekkor elkezdett udvarolni neki.
A dél-afrikai pilóta 1977-re a frissen alakult Walter Wolf Racinghez szerződött és a csapattal véghezvítte azt a bravúrt, ami legközelebb 2009-ben a Brawn GP-nek jött össze, azaz megnyerte az istálló fennállásának első versenyét. A két mesebeli történet abban viszont különbözik, hogy a világbajnoki cím Scheckteréknek nem jött össze, és az akkor 27 esztendős klasszis második lett az összetettben.
1978-ra aztán alábbhagyott a lendület, a szezon első négy futamából háromszor kiesett, az idénynyitón pedig 10. lett. A Ferrari pedig úgy döntött, ideje támadásba lendülni. „Első alkalommal Monacóból elvezettem, hogy találkozzam a Ferrari egyik emberével egy autópálya melletti kávézóban, valahol Olaszországban. Onnan együtt mentünk Maranellóba, és találkoztam Mr. Ferrarival. Olyan volt, mint egy maffiajelenet: egy öregember fehér hajjal, öltönyben, fekete napszemüvegben, egy sötét irodában, testőrökkel körülvéve” – idézte fel Scheckter a Motorsport Magazine idén júliusi számának első találkozását Enzo Ferrarival.
„Az első kérdése az volt: »Mennyi pénzt akarsz?« Azt feleltem, »Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy a pénzről beszéljek.« Akkor nem kötöttünk egyezséget, de később újra megkörnyékeztek, és akkor már ragaszkodtak az átigazolásomhoz – folytatta Scheckter, aki másodjára úgy volt vele, bemond egy akkora összeget, amekkorát csak nem szégyell. – Rengeteg pénzt kértem, és belementek. Piero [Ferrari, Enzo fia] azt mondta, én voltam a legjobban fizetett F1-es pilóta 1979-ben, de szerintem Lauda többet kapott a Brabhamnél.”
Eleinte úgy tűnt, Carlos Reutemann lesz a csapattársa, ám az argentin végül a Lotushoz távozott, mert nem akart második számú pilóta lenni. „A szerződtetésemet még nem jelentették be, de Reutemann már hallott róla. Nekem azt mondták, hogy én leszek az első számú pilóta 1979-ben, ő pedig tudta ezt, ezért azt javasoltam, találkozzunk és beszéljük meg, hogyan fogunk együtt dolgozni 79-ben. Én Monacóban éltem, ő pedig Saint-Jean-Cap-Ferratban, ami félórányi autóútra van Monaco partjaitól. Ő ragaszkodott hozzá, hogy semleges területen, félúton találkozzunk. Vicces fickó” – idézte fel Scheckter.
Végül Gilles Villeneuve érkezett Reutemann helyett, és megkezdődött a kanadai és a Ferrari tragikusan rövid életű, ám annál legendásabb kapcsolata. „Gilles gyors volt, igazán gyors, ezért azt gondoltam, »növelnem kell a tétet.« Az emberek azt gondolták, hogy egy huligán volt, de azt valójában csak eljátszotta. Amikor Monacóból Maranellóba vezettünk, az út nagy részén normálisan vezetett, majd néhány mérföldre a gyártól elkezdett farolgatni meg kipörgetni a kerekeit, hogy lenyűgözze a helyi tifosit. Az emberek azt mondják, gyorsabb volt nálam 79-ben, de ráhagyás nélkül vezetett” – mondta a dél-afrikai.
Scheckter 1979-ben végül már két futammal a szezon vége előtt, Monzában világbajnok lett úgy, hogy kevesebb mint fél másodperccel előzte meg Villeneuve-öt. Sokan úgy vélték, a kanadai szívességet tett neki és hagyta nyerni, ám a dél-afrikai ezt a tévhitet is eloszlatta.
„Nem hagyott nyerni Monzában, ami egy másik olyan dolog, amit az emberek gyakran mondanak. A verseny végéhez közeledve 1-2-ben haladtunk, a Ferrari alapelve pedig az volt, hogy amikor így mentek, nem csatáztok egymással, ezért elkezdtem korábban felváltani, hogy kíméljem a motort. 12 ezres fordulat helyett már 10 ezernél. Mögöttem [Villeneuve] tudta, hogy mit csinálok, ezért ő is ugyanazt tette. Egyikünk sem vezetett 100%-on, noha az utolsó körben odaléptem neki, csak hogy biztosra menjek.”
„De nem volt rá szükség, mert Gilles ennyire jó ember volt. Soha nem szúrt ki velem, mint ahogyan Didier Pironi megtette vele Imolában, három évvel később. Akárhogy is, aznap Monzában megnyertem a versenyt és a bajnokságot, és inkább megkönnyebbülést éreztem öröm helyett. Megtettem, ami a feladatom volt.”
Scheckter 1980-ban maradt a Ferrarinál, de az autó borzasztóan rosszul sikerült, így a legjobb eredménye egy 5. hely lett, majd a szezon végén visszavonult. Villeneuve-vel azonban baráti viszonyt ápolt ezután is, így elborzadva nézte, ahogyan a kanadai életét veszíti az 1982-es Belga Nagydíj időmérő edzésén. Közvetlenül azután, hogy Imolában akkori csapattársa, Pironi elvette tőle a győzelmet.
„Szoros kapcsolatban maradtam Gilles-lel azután, hogy [az 1980-as idényt követően] visszavonultam az F1-ből, és amikor Pironi nem tartotta be a csapatutasítást 82-ben Imolában, és ellopta tőle a győzelmet, Ferrari pedig nem állt ki mellette, Gilles teljesen megtört, két héttel később pedig halott volt. Elképesztően szomorú” – mondta Scheckter.
„Akkorra már visszavonultam, aminek az egyik oka, hogy az utolsó évemben, 1980-ban Gilles versenyképesebb volt nálam. A Ferrari egy ócskavas volt, semmire nem mentünk vele, én pedig úgy voltam vele, hogy »már világbajnok vagyok, ezért meg nem éri meg meghalni.« És az F1 varázsa is elveszett a számomra.”