Kicsit megfontoltabban autózott a Dunakanyar Rallyn a Molnár Pisti – Fekete Zsolt duó, mert valahogy máshová került számukra a fókusz a nagy csaták helyett.
Nem indult túl jól a versenyhétvégétek.
– Sajnos valóban nem, egy váratlan dolog történt velünk pályabejárás során, ahol egy versenyzőtársunk rosszul lett, és minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy segíteni tudjunk. Részletekről nem szeretnék igazából beszélni, mert még mindig a hatása alatt vagyunk, és bízunk benne, hogy minél hamarabb rendbe jön navigátor társunk.
A féltengely kibabrált veletek?
– Igen, viszont szerencsénk volt, ugyanis az első napon a negyedik gyorson jött a gond, és be tudtunk menni a szervizbe, de kaptunk vagy negyven másodpercet biztos. Cseréltünk egy bal hátsó féltengelyt, úgy voltunk vele majd valahogy felküzdjük magunkat a helyünkre. Mert jól visszaestünk, így a vasárnapi napunk is keményen alakult ennek fényében.
A szekis váltóval sikerült kicsit összebarátkozni?
– Kell még pár verseny, hogy jobban ráérezzek, és itt még iszonyat gyorsak is voltak a pályák, többet kellett volna vele foglalkozni. A szakaszeredmények azt mutatták van még min javítani, ezen leszünk majd legközelebb. A váltót, ha megszokom, akkor talán gyorsulhatunk is valamennyit. Még az is lehet, hogy a legközelebbi állomásunkon, Ausztriában mérettetjük meg magunkat, ahol van egy beragadt nevezésünk…és június közepén ott indulunk, ha minden jól alakul.
De végül harmadik helyen végeztetek még így is.
– Igen, hatalmas szerencse is kellett azért ehhez, mert ki is estek előlünk, súlyos másodperceket is veszítettünk, tehát volt egy kis hajrá bennünk, de nagyon nehéz volt számunkra lelkileg ez a futam. Örülhetnénk persze az eredménynek, viszont sokkal-sokkal fontosabb, ami ott történt, mivel még soha az életben nem kerültünk ilyen helyzetbe. Ismersz bőbeszédű vagyok, de most valahogy nem jönnek a szavak a számra, mert még mindig aggódunk.
Szöveg: Tiba Anita