Igencsak kegyetlen tréfát űzött a sors Denny Hulme-al, aki nemhogy túlélte a Forma-1 egyik legveszélyesebb időszakát, de még világbajnoki címet is nyert, hogy aztán 56 éves korában szívroham végezzen vele. Egy autóban, versenyzés közben.
Denny Hulme, a Forma-1 történetének máig egyetlen új-zélandi világbajnoka 1992. október 4-én halt meg úgy, hogy közben azt csinálta, amit mindennél jobban szeretett: autóversenyzett. Ám a mackóalkatú Kiwi nem balesetet szenvedett, sőt, valójában utolsó erejével éppen, hogy megakadályozott egyet, és – mint valami hős vadászpilóta, aki még leteszi a gépét, mielőtt belehal az ellenséges légvédelem vagy egy másik gép ágyúi által okozott sebeibe – a 33. körben, a Mount Panorama Circuit-en egyik faltól a másikig kacsázva állóra fékezte M3-as BMW-jét, majd örökre lehunyta benne a szemét.
Mindezt szakadó esőben, a pálya leggyorsabb szakaszán, amelynek végén 280 km/h körüli tempóval száguldott az az évi, összességében 33. bathurst-i 1000 km-s verseny mezőnye, amelyben utolsó alkalommal indulhattak a hírhedt A-csoportos túraautók.
A LoGaMo Racing színeiben a 18. helyről rajtolva Paul Morris váltótársaként versenyző Hulme már a félreállása előtt is panaszkodott a csapatának arra, hogy homályosan lát, ám ezt mindenki betudta a szakadó esőnek. Nem sokkal később kiderült, hogy egészen más volt az ok…
Az eset ITT tekinthető meg.
Hulme az 1967-es Német Nagydíjon
A Forma-1-ben 1965 és 1974 között 112 futamon induló, ezeken 8 győzelmet és 33 dobogós helyezést szerző Denis Clive Hulme igen későn, 21 éves korában (1957) kezdett el versenyezni, de 1960-ban már Európában indult a Forma-2-ben, ahol már a második futamán, Snettertonban a második helyen intették le.
A nagy áttörést azonban nem ez jelentette, hanem az, amikor két évvel később, egy bizonyos Jack Brabham műhelyében szerelőként dolgozva beugorhatott a kulcscsontját törő Gavin Youl helyére a Formula Juniorban, és rögtön az élmezőnyben kezdett, karácsonykor, Brand Hatch-ben pedig a havazásban nyert, szállítva ezzel a Brabham történetének első győzelmét autóversenyen.
A teljesítményével kiérdemelte, hogy főállású pilóta legyen, az 1965-os Monacói Nagydíjon pedig bemutatkozhatott a Forma-1-ben. Első teljes szezonját 1966-ban futotta, de miként a Motorsport Magazine-nak adott interjúban visszaemlékezett: „Egyszerűen nem ment jól 66-ban, nem igazán voltam közel egyszer sem ahhoz, hogy nyerjek. Aztán 1967-ben minden megváltozott. Ennyire gyorsan” – csettintett.
🥝 Bruce McLaren took the 1969 #CanAm title On This Day at Texas International Speedway, with he and team-mate Denny Hulme sweeping the season for @McLarenF1; those M8Bs could win a few beauty contests too! 🤩 pic.twitter.com/L46PEvoqC3
— Motorsport Images (@MSI_Images) November 9, 2021
A McLaren Can-Am autói 1969-ben
Csupán két versenyt nyert (Monaco, Nürburgring) a tizenegyből, de a maradék kilencből hatszor felállhatott a dobogóra, azaz nagyon kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott. Mindössze kétszer esett ki, de mindkétszer műszaki hiba miatt, illetve a szezonnyitó Dél-afrikai Nagydíjat is megnyerte volna, ha menet közben nem romlanak el a fékjei. Ennek ellenére negyedik lett. A világbajnoki címet végül a szezonzáró Mexikói Nagydíjon biztosította be főnöke, és egyben csapattársa, Jack Brabham előtt.
Az 1967-es szezon után elhagyta a Brabhamet, és csatlakozott honfitársa, Bruce McLaren csapatához, amelyben az F1 mellett a Can-Am-sorozatban is versenyzett, és kétszer bajnok lett. Felfogása és versenyzéshez való hozzáállása pedig kísértetiesen hasonlít egy bizonyos Kimi Räikkönenére, már csak abból a szempontból is, hogy kizárólag a versenyzés érdekelte, és igen mogorva tudott lenni a sajtóval.
„Elképesztően zsémbessé tudtam válni amiatt, ahogyan viselkedtek, és a mai napig azzá tudok. Csak az autó körül akartam lenni, dolgozni rajta, kimenni vele a pályára. Amikor pedig ott voltam, csak mindenki másnál gyorsabban akartam autóversenyezni. A világbajnoki cím nem jelentett semmit, az is csak egy ugyanolyan versenynap volt, mint a többi. Az viszont igaz, hogy amint túlvagy a szezon felén, és elérhető közelségben tudod, nem akarod kiengedni a kezeid közül.”
A Can-Am-ben pedig már csak azért is versenyzett szívesebben, mint az F1-ben – amellett, hogy szórakoztatóbbnak tartotta azokat a kocsikat – mert ott egy győzelemmel 25 ezer dollárt is megkereshette, míg az F1-ben csak 5 ezret kapott.