Tragédiák, sikerek, elvesztett barátok és megnyert világbajnoki címek, valamint egy elképesztően későn diagnosztizált betegség, illetve egy 60 éve tartó házasság története. Ez mind benne lesz a Forma-1 egyik legnagyobb legendájáról, a háromszoros világbajnok Sir Jackie Stewartról készült dokumentumfilmben.
December 30-án debütál a Sir Jackie Stewart pályafutását bemutató, a Sky által készített dokumentumfilm, amely az első ilyen mű lesz a skót legendáról. „Amikor először láttam ezt a filmet, nem találtam a szavakat. Totális meglepetésként ért. Természetesen tudtam róla, hogy készül, de az egészet a COVID alatt csinálták, és fogalmam sem volt róla, hogy milyen lesz. Miután megnéztem, felvillanyozónak, részben kényelmetlennek és néha szinte elviselhetetlenül érzelmesnek találtam. Drága feleségemnek, Helennek, és nekem hihetetlenül élénk emlékeket idéz fel a régmúlt embereiről és helyeiről. Bizonyos módon én vagyok az utolsó ember, akit erről a filmről kérdezni lehet, annyira személyes. De ha bárki tudni akarja, hogy milyen volt a Forma-1 50 évvel ezelőtt, annak meg kell néznie ezt a filmet”.
Így nyilatkozott a most 83 esztendős legenda az elkészült alkotásról, amely a kezdetektől kíséri végig a skót pilótát egészen drámai, barátja és tanítványa halálával egybeeső visszavonulásáig. Az F1-ben 1965-től 1973-ig versenyző pilóta a sportág legveszélyesebb és legsötétebb korszakának egyik túlélője, így a filmben természetesen rengeteg szó esik a versenypályán meghalt barátokról, csapattársakról, és arról, hogy a skót miként vállalta magára a Forma-1 biztonságosabbá tételének akkoriban rendkívül népszerűtlen, ám történelmi jelentőségű feladatát.
49 éve történt az F1 legborzalmasabb balesete – Jackie Stewartot a mai napig kísértik a történtek
„Mindannyian barátok voltunk, ez volt akkoriban a legnagyszerűbb dolog. Mindannyian együtt mentünk nyaralni. Jochen [Rindt], Piers Courage, Jimmy Clark és Graham [Hill], aztán pedig természetesen ott volt Bruce McLaren is. Rengeteg időt töltöttünk együtt, és igazán egy közösséget alkottuk. Sajnos sokan meghaltak” – nyilatkozta Stewart a film kapcsán a PlanetF1-nek.
Az általa felsorolt társak közül Rindt és Courage 28, Clark és McLaren 32, Hill pedig 46 évesen halt meg, és utóbbi volt az egyedüli, aki nem a pályán szenvedett balesetet, hiszen légi szerencsétlenség áldozata lett. Ez alapján sejthető, hogy a film nem csupa móka és kacagás.
„Nem ismertünk mást – mondta mosolyogva Stewart arra a kérdésre, hogy milyen volt az 1960-as és 70-es években versenyezni. – Versenyeztünk. Nem voltak bukóterek, vagy gyűrődési zónák. A pilótafülkében egyfolytában az üzemanyagtankon ültünk, szó szerint a lábunk alatt volt. De nem ismertünk mást, és természetesen egyéb autókat is vezettünk. Sportautókat, GT-autókat, Can-Am-autókat, IndyCarokat, túraautókat, mert viszonylag kevés pénzt kerestünk. Életemben először 1971-ben kerestem egymillió fontot (akkor lett másodszor világbajnok – a szerk.). Egymillió font manapság, a jelenlegi grand prix-versenyzőknek semmi. Nézzék meg, mennyit keres Lewis [Hamilton] vagy [Max] Verstappen.”
„Rendes pénzt kellett kapnunk a családunk miatt, mert ha bármi történt velünk, nem volt infrastruktúra a családok támogatására. Rengeteg versenyen kellett indulnunk. Az egyik szezonban kilenc alkalommal szeltem át az Atlanti-óceánt.”
A halál folyamatos jelenléte ugyanakkor nem befolyásolta a versenyzésben, mert megtanulta teljesen kizárni azt. „Soha nem gondoltál rá. Bizonyos módon immunissá válik rá az ember. Akár Piers Courage-ról, akár Jo Schlesserről volt szó, mentünk tovább, áthajtottunk a lángokon. Senki sem állított meg versenyt, mindössze közölték a futam végén, hogy valaki meghalt. Piers-nél tudtam, mert lejött a sisakja. Mindent lángok borítottak, de a sisakot nem.”
Meghalt mellette a barátja, majd sírva beült az autóba, és körrekordot repesztett Monzában
Mindez persze nem jelentette azt, hogy Stewart elfogadta, hogy a versenyzés ezzel jár, és a biztonsági törekvések élharcosa lett belőle (legnagyobb tettének ezen a téren azt tartja, hogy Niki Lauda balesete után sikerült bezáratnia a Nordschleifét). Mindehhez pedig hatalmas lökést adott az, hogy az 1966-os Belga Nagydíjon kis híján ő is otthagyta a fogát.
„Volt egy nagy bukásom Spában, mert a pálya nevetségesen kevés védelemmel rendelkezett. Kidöntöttem egy távközlési oszlopot, majd nekimentem egy favágó házának, és csapdába estem a tanya udvarán. Graham Hill és Bob Bondurant húzott ki az autóból, de 30 percükbe telt, pályabírók pedig egyáltalán nem voltak sehol” – idézte fel a történteket a Mirrornak.
„El voltam ázva az üzemanyagtól, Graham pedig levette a ruháimat, mert hol elájultam, hol magamhoz tértem, és közben égett a testem, mert akkoriban sokkal magasabb oktánszámú üzemanyagot használtak. Ezután ott feküdtem meztelenül a padlón, miközben próbáltak pályabírókat vagy mentőt szerezni, de nem jött senki. A szurkolók autóiból kellett szerszámokat szerezniük, hogy kivigyenek. Az orvosi központ nevetséges volt, a földön cigarettacsikkek hevertek. Ezek után felfogadtam egy specialistát, aki jó volt az újraélesztésben és minden másban. Minden versenyre jött velem.”
Azért vidámabb, vagy legalábbis kevésbé horrorisztikus történetek is helyet kaptak a filmben, például az, amelyik 1969-ben, az Olasz Nagydíjon esett meg az első világbajnoki címét bebiztosító Stewarttal és feleségével. A házaspárnak szó szerint el kellett menekülnie a túlzottan lelkes olasz drukkerek elől.
„A drukkerek természetesen pont ugyanannyira bele voltak szerelmesedve a sportágba, mint manapság. Sőt, még jobban. Remek felvételek vannak a filmben arról, ahogy Helent és engem totálisan magával ragad a tömeg. Mai szemmel el sem hiszem, hogy ez megtörténhetett. Küzdöttünk, hogy kijussunk onnan. A monzai pályát felügyelő fickónak az irodájába menekültünk, de betörtek a szobába, úgyhogy a vécébe bújtunk előlük, mire elkezdték lebontani a vécét is, úgyhogy végül kiugrottunk az ablakon. Ezután bejutottak a Tyrrell teherautójába, amit aztán felborítottak, rá egy Dunlop trélerre. Manapság már nem történhetne ilyen.”
Stewart 41 éves korában diagnosztizált súlyos diszlexiájáról is szó esik a filmben, ami miatt 15 évesen otthagyta az iskolát és a családi gyárban kezdett dolgozni, mert a tanárai „butának és hülyének” nevezték, és jobban félt a hangosan olvasástól, mint később a legrettegettebb versenypályáktól. És természetesen a skót expilóta és demenciával küzdő felesége kapcsolata és 60 éve tartó házassága sem maradhatott ki a hullámvasútszerű, sikerekkel és szívbemarkoló pillanatokkal tűzdelt alkotásból, amelynek megtekintése Stewart szerint sokakat meg fog ríkatni.
„Azt tanácsolom, hogy aki megnézi, vigyen magával zsebkendőt – mondta a Mirrornak. – Albert herceg eljött az első megtekintésre Monacóban. Ő ült az egyik oldalamon, Stefano Domenicali [az F1 elnök-vezérigazgatója] pedig a másikon. Mindketten sírtak.”