Ezen a napon lenne 90 éves John Surtees, a történelem egyetlen versenyzője, aki a gyorsaságimotoros-világbajnokságon és a Forma–1-ben is felért a csúcsra. Alábbi cikkünkben a négykerekű pályafutását idézzük fel, melynek során a vb-cím mellett összeveszett a Ferrarival, később pedig sikertelenül próbálta utánozni néhány pályatársát.
1934. február 11-én, azaz éppen 90 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot John Surtees. A néhai brit pilóta olyasmit hajtott végre, amire előtte és azóta sem volt képes senki, és vélhetően a jövőben sem fogják megismételni a teljesítményét: mind a gyorsaságimotoros-világbajnokságon, mind a Forma–1-ben felért a csúcsra. Fiatalkorát és a kétkerekű karrierjét a testvéroldalunkon olvasható cikkben idézzük fel, az alábbiakban az autóversenyzői pályafutására, illetve az azt követő időszakra koncentrálunk.
Nevetséges okból nem kapott gyári támogatást a „szél fia”, aki elindította a brutális sorozatot
Surtees még bőven a csúcson volt a motorozásban, amikor az autósportban először kipróbálta magát. 1959-ben már második éve bizonyult verhetetlennek két keréken, amikor tesztelte az Aston Martin DBR1-es kódjelű sportautóját. Ugyanebben az esztendőben az együléses versenyzésbe is belekóstolt, és bár kiválóan szerepelt, a motoros reflexei megtréfálták, így lemaradt a győzelemről későbbi F1-es ellenfelével szemben.
„Az autóknál nyilván keményen kellett dolgoznom, mert egyáltalán nem volt tapasztalatom – idézte fel a kezdeteket a Mortons Media Groupnak adott interjújában. – Goodwoodban ültem legelőször kocsiba, egy Formula Junior-autóba, és nagyot csatáztam Jimmy Clarkkal. Megszereztem a pole pozíciót, de egy pillanatra elfelejtettem, hogy négy keréken vagyok, túl nagy gázt adtam, és elvesztettem [az autót]. Azonban [így is] második lettem.”
Ezen a ponton már nem volt kérdés, hogy Surteesnek az autózásban is hatalmas tehetség jutott. Olyannyira, hogy a később szintén legendássá váló csapatfőnök 1960-ban lehetőséget akart neki adni a legjobbak között. Ezzel csak egy gond volt: a brit versenyző akkor még a hatodik, illetve hetedik motoros világbajnoki címe felé menetelt.
„Aintree-be mentem, és Colin Chapman, a Lotus főnöke, aki megalapította a vállalatot, azt mondta, hogy »vezess a Forma–1-ben!« – emlékezett vissza. – Mondtam neki, hogy »nem tudok, motorozom«. Erre ő: »nem, nem, akkor vezess a Forma–1-ben, amikor nem motorozol!«. Szóval kipróbáltam a Forma–1-et, és elég gyorsan mentem. Ez volt az első szakasz.”
Surtees tehát valóban párhuzamosan indult a gyorsaságimotoros-vb 350 és 500 köbcentis kategóriáiban, illetve az F1-ben. Az 1960-as Monacói Nagydíjon mutatkozott be, amelynek edzésén honfitársa, Cliff Allison súlyos balesetet szenvedett. Az időmérőn a tizenötödik helyet szerezte meg, majd technikai probléma miatt kiesett.
Balesete után kómába került a pilóta, az utána történteket a tudomány is nehezen magyarázza
A bajnokságba utolsó alkalommal beletartozó Indy 500-on természetesen nem vett részt, ahogyan a nyár első három futamát is kihagyta. Utána következett a Brit Nagydíj, ahol valósággal berobbant az F1 mezőnyébe, hiszen az az évi vb-címet is megszerző címvédő, Jack Brabham mögött másodikként ért célba. Portugáliában aztán még magasabbra tette a lécet, hiszen megszerezte a pole pozíciót, ám a versenyen jött a csalódás: elszalasztotta saját maga és csapata első F1-es győzelmét.
„Talán a legfrusztrálóbb dolog az volt a korai szakaszban, hogy miután másodikként futottam be a Brit Nagydíjon, Portugáliába mentem a Lotus csapatával – mondta Surtees. – A Lotus [istállója] előtte soha nem nyert futamot, én viszont megszereztem a pole pozíciót. A rajtom nem volt a legjobb, de aztán a verseny háromnegyedében én vezettem. A cipőm azonban kilyukadt, és nedves lett a benzin miatt, a lábam pedig megcsúszott a pedálon az egyenes végén, Autóversenyzőként még nem voltak meg az automatizmusok, mert túlságosan új voltam. Ennek ellenére is megpróbáltam bevenni a kanyart. Ahogyan igyekeztem átmenni a kanyaron, a hűtő megcsípte [a falat], aminek következtében kiestem. A leggyorsabb kör és a pole megvolt, de elbuktam a győzelmet a harmadik futamomon. Ebben a pillanatban a Lotusra is gondoltam.”
A szezonzáró USA Nagydíjon ismét kiesett, majd jött a kérdés, hogy mi legyen a továbbiakban. Azt eldöntötte, hogy felhagy a motorversenyzéssel, és teljes mértékben a négy kerékre koncentrál, de ehhez persze csapatot is kellett magának találnia. Chapman felajánlotta neki, hogy Clark csapattársaként folytassa a Lotusnál, de honfitársa ebből nem kért.
Így hát 1961-re a Yeoman alakulatához igazolt, és egy Cooperrel versenyzett, ám mindössze kétszer szerzett pontot. A következő idényben az istálló Lolára váltott, és ez meg is hozta a gyümölcsét. A Holland Nagydíjon Surtees megszerezte a pole pozíciót, és bár ekkor még nem ért célba, később Aintree-ben és a Nürburgring Nordschleifén is másodikként intették le.
Teljesítményével nem kisebb személyiség, mint Enzo Ferrari figyelmét hívta fel magára. A Commendatore már korábban is megkereste, de Surtees akkor még nemet mondott, 1963-ra viszont átigazolt a maranellói alakulathoz. Fontos szempont volt, hogy mivel a motoros sikereit egy olasz gyártóval, az MV Agustával érte el, egyrészt nem volt nagy gondja a beilleszkedéssel, másrészt már korábban megszerettette magát arrafelé.
Amikor célba ért, Surtees kivétel nélkül az első négyben végzett. Ferraris karrierjét a monacói negyedik helyével indította, majd jött a zandvoorti harmadik, illetve a silverstone-i második pozíció, köztük egy-egy kieséssel. Ezután már-már törvényszerű volt, hogy győzelem következik: így is lett, a Zöld Pokolban ugyanis sikerült megszereznie pályafutása első F1-es diadalát, miután nagyot csatázott Clarkkal. Érdekesség, hogy a Lotus pilótájának ez volt az egyetlen második helye, amelyet 25 futamgyőzelme mellé szerzett Forma–1-es pályafutása során.
Megérezte saját halálát az F1 történetének egyik legnagyobb versenyzője?
Surtees végül negyedikként zárt az összetettben, viszont az 1964-es szezon csalódást keltően indult számára, miután az első négy futamon mindössze egyszer ért célba, igaz, akkor legalább másodikként. A következő négy viadalon viszont megfordult a dobogók és a kiesések aránya, ráadásul a Nürburgringen ismételni tudott, és Monzában is győzelemmel örvendeztette meg a tifosit.
A Ferrari versenyzője ekkor ismét lőtávolon belülre került: a tabellát Graham Hill vezette 32 ponttal, de abból a szempontból hátrányban volt riválisaival szemben, hogy a mínuszolás szabálya miatt ő már nem tudott annyi pontot szerezni, mint üldözői. Olyannyira, hogy a tőle 2 egységre lévő Clarkkal szemben csak két győzelem esetén lett volna a saját kezében a sorsa. A 28 pontos Surteesnek, illetve a Ferrarinak azonban egy botrányra kellett koncentrálnia, miután Enzo Ferrari konfliktusba keveredett az olasz szövetséggel.
„Az volt a szándéka, hogy a sportautózás legyen a versenyprojektjének az alapja – magyarázta a brit pilóta. – Voltak autói a versenycsapatnak, de voltak ügyfélautók is. Itt, Angliában, Belgiumban és Franciaországban is volt csapat. Ellátták őket ezekkel az autókkal, és ebből csináltak bevételt, az olasz szövetség pedig különleges támogatást adott neki. Ebben volt egy fennakadás, Ferrari úr pedig azt mondta, hogy »inkább nem olasz autóval versenyzem, hanem amerikaival«. Ez 1964-ben, a szezon felénél történt. A North American Racing színeiben versenyeztünk. Az autókat átfestették kék-fehérre.”
Így történhetett meg tehát, hogy Surtees nem piros Ferrarival teljesítette az utolsó két futamot, sőt, hivatalosan csapatot is váltott, hiszen a Scuderia helyett a North American Racing színeiben indult. Watkins Glenben második lett Hill mögött, Clark pedig műszaki hiba miatt csak hetedik lett. Mindez azt jelentette, hogy az akkor 30 éves versenyzőnek az első vagy a második helyen kellett célba érnie Mexikóban, hogy minimum reménykedhessen: előbbi esetben nem lett volna szükség a számolgatásra, utóbbi forgatókönyv esetén pedig szurkolnia kellett, hogy a BRM pilótája ne álljon fel a dobogóra.
A mexikóvárosi viadal minden idők egyik legizgalmasabb szezonzáróját hozta. A 2008-as és a 2021-es finálé mellett ez volt a harmadik (időrendi sorrendben persze az első) olyan verseny, ahol az utolsó körben úgy változott az állás, hogy az befolyásolta a világbajnok személyét, ráadásul itt az utolsó két körben hárman is érezhették magukat befutónak egy-egy ponton.
Hillnek nem alakult jól a futam, ugyanis összeütközött Lorenzo Bandinivel – aki történetesen Surtees csapattársa volt –, így megsérült az autója. Azonban sokáig a Ferrari brit pilótája sem örülhetett, hiszen csak a negyedik pozícióban haladt. Ekkor úgy tűnt, hogy Clark megvédi a bajnoki címét, ám két körrel a vége előtt jött a dráma: a Lotusban meghibásodott egy olajcső, így a skót versenyző búcsút mondhatott az évi világbajnoki reményeinek.
Surteesnek azonban önmagában ez még nem volt elég, hiszen továbbra is csak a harmadik helyen állt. Szerencséjére Bandini volt előtte, akinek a Ferrari kétségbeesetten próbálta jelezni, hogy engedje el csapattársát. Ez az utolsó körben meg is történt, így Surtees a mínuszolásnak köszönhetően 1 ponttal többet gyűjtött Hillnél, és a motorozás után a Forma–1-ben is felért a csúcsra.
Az 1965-ös Ferrari sokkal gyengébbre sikeredett elődjénél, ezért Surtees győzelem nélkül maradt, és csupán három dobogóig jutott. Ráadásul ősszel életveszélyes balesetet szenvedett a kanadai Mosport Parkban, ahol egy sportautóversenyre edzett. A. J. Baime ’Go Like Hell’ című könyve alapján a brit versenyző egyik oldala 4 inch-csel, azaz körülbelül 10 centiméterrel rövidebb lett a másiknál. A sérülések nagy részét nem műtéti úton hozták helyre, hanem az orvosok addig nyújtották a testét, amíg a különbség elfogadható mértékűre nem csökkent.
A következő idényre a Ferrari ismét magára talált, és Surtees vezette a monacói futamot, ám motorhiba miatt kiesett. Belgiumban viszont győzött, miután az első körös záport követően sokakkal ellentétben pályán maradt, ám hamarosan kiderült, hogy ez volt az utolsó versenye a vörös autóban. A válás oka az az évi Le Mans-i 24 órás futam volt, pontosabban az a tény, hogy a maranellóiak nem nevezték őt be.
Ami tény, hogy az olaszországi sztrájk miatt a Ferrari három helyett csak két autót indított a viadalra, amelyet később meg is filmesítettek ’Ford v Ferrari’, illetve magyarul ’Az aszfalt királyai’ címen. A továbbiaknak két verzióját ismerjük: a hivatalos indoklás szerint Eugenio Dragoni, a Ferrari akkori csapatmenedzsere nem tartotta kellően fittnek Surteest az előző évi balesete miatt, ezért nem adott neki lehetőséget.
A világbajnok szerint viszont eredetileg ott volt a listán Ludovico Scarfiotti párjaként. Állítása szerint arra kérte Drgonit, hogy mivel ő a gyorsabb versenyző, ezért hadd rajtolhasson ő, hogy el tudjon húzni a Fordoktól. Csakhogy az olasz szakember ezt nem engedte, ugyanis Scarfiotti Gianni Agnelli Fiat-elnök unokaöccse volt, ő pedig szeretett volna a helyszínre kilátogató „nagyfőnök” kedvében járni. Surtees úgy érezte, hogy Enzo Ferrari nem támogatja eléggé az ügyben, ami annyira feldühítette, hogy azonnali hatállyal elhagyta a maranellói alakulatot.
A szakítást később mindkét fél bánhatta, hiszen a Cooperre váltó Surtees az egyéni, míg a Ferrari a konstruktőri tabellán lett második. Könnyen lehet, hogy ha együtt maradnak, akkor legyőzik Brabhamet, aki így soha nem ír történelmet, hiszen máig ő az egyetlen versenyző, aki a saját nevét viselő kocsi volánja mögött ülve lett világbajnok. Surtees ugyanakkor nem maradt bajnoki cím nélkül, hiszen ugyanebben az évben ő lett az újonnan létrehozott CanAm első bajnoka saját csapatával, egy Lola T70-est vezetve.
Decemberben aztán újabb csapatváltásra szánta el magát, és aláírt a Hondához. Jól kezdett, hiszen az 1967-es Dél-afrikai Nagydíjon harmadik lett, de aztán sorozatos technikai hibák következtek. Olaszországban viszont nyerni tudott, miután a szélárnyékhatást kihasználva lehajrázta Brabhamet, és mindössze 2 tizedes előnnyel megszerezte a japán gyártó történetének második győzelmét.
A következő évben a számos kiesés mellett két dobogót szerzett. Ebből az elsőt Rouenben, ám a futamot beárnyékolta csapattársa, Jo Schlesser halála. A Honda Surteesnek akarta adni az új, RA302-es modelljét, ám ő a kocsi veszélyességére hivatkozva nem volt hajlandó beleülni. Így azt az élete első F1-es versenyén induló francia pilóta kapta meg, aki felborult, majd halálra égett, részben a magnéziumból is készített karosszéria miatt.
1969-re a BRM-hez szerződött, ahol csupán kétszer szerzett pontot, de Watkins Glenben legalább felállhatott a dobogó legalsó fokára. A következő idényben pedig ő is megpróbálkozott azzal, amivel Brabham és Bruce McLaren: sikerre vinni saját csapatát a Forma–1-ben. Mindez az új-zélandi versenyzőnek is összejött még életében, hiszen futamgyőzelemig ő is eljutott a nevét viselő autóval.
Surtees projektje azonban sokkal kevésbé bizonyult eredményesnek. Kilenc szezon alatt mindössze kétszer álltak dobogóra: az elsőt a szintén a motoros világbajnokból autóversenyzővé lett Mike Hailwood szállította az 1972-es Olasz Nagydíjon elért második helyével, míg a következő évben Carlos Pace lett harmadik Ausztriában. Ami az F1-en kívüli tevékenységet illeti, az istálló legnagyobb sikere a Hailwood által megszerzett Forma–2-es Európa-bajnoki cím volt 1972-ből.
Ami Surtees versenyzői karrierjét illeti, mind 1970-ben, mind 1971-ben csak kétszer szerzett pontot. 1972-ben már csak Monzában indult el, és végül ez lett az utolsó futama, hiszen bár az USA Nagydíj időmérőjén még részt vett, utána átadta ülését Tim Schenkennek. Persze csapattulajdonosként még bent maradt a sportág körforgásában, de az istálló leginkább arról maradt emlékezetes, hogy az 1976-os idényben az ismert óvszermárka, a Durex szponzorálta őket. 1978 végén aztán részben az egészségügyi gondjai miatt meg kellett szüntetnie a csapat működtetését, hiába volt már készen az autójuk a következő idényre.
A csapat üzemeltetése mellett Surteesnek volt egy motoros boltja, valamint egy Honda-kereskedése, vagyis volt mivel foglalkoznia. Emellett klasszikus motorversenyeken vett részt, valamint 2005 és 2007 között ő volt a brit csapat elnöke a rövid életű A1 Grand Prix-ban. Élete során háromszor házasodott meg, harmadik feleségét, Jane Sparrow-t 53 évesen vette el, de még ezután is született három gyerekük.
Közülük a legfiatalabb és egyben az egyetlen fiú, Henry szintén autóversenyzésbe kezdett, és 18 éves korában a (nem a mai értelemben vett) Forma–2-es bajnokságig jutott. Azonban egy nappal azután, hogy Brands Hatch-ben megszerezte első dobogóját a sorozatban, a 2009. július 19-én rendezett második futamon fejbe találta egy gumi, amely egy másik autóról szakadt le, és belehalt sérüléseibe.
„Hallottam, hogy a kommentátor mondta, hogy »Surtees kiesett«, majd jött a baleset visszajátszása – idézte fel John Surtees a szörnyű napot a London Evening Standardnek. – Egy huszonöt kilós gumi találta fejbe, és százharminc kilométer per órával ment, de nem fogtam fel a helyzet súlyosságát. Még akkor sem, amikor Henry szerelője felhívott a bokszból, hogy elmondja, »rosszul néz ki«. Felhívtam a feleségemet, Jane-t, aki a lelátón volt, és mondtam, hogy jöjjön a pályakórházba, de az nem merült fel bennem, hogy Henry meghalhat.”
Bár a fiuk elvesztése által okozott seb nyilvánvalóan gyógyíthatatlan volt, a szülők fájdalmát valamelyest talán enyhítette, hogy a szervei megmentettek más embereket. Emellett létrehozták a Henry Surtees Foundation elnevezésű jótékonysági szervezetet, amely egyrészt azokat hivatott támogatni, akiknek baleset miatt károsodott az agyuk, másrészt a közúti közlekedés és a motorsport biztonságáért dolgozik.
John Surtees számos kitüntetést kapott élete során, de az időskort szintén megérő pályatársaival, Brabhammel, Stirling Moss-szal és Jackie Stewarttal ellentétben nem ütötték lovaggá. És ez már nem is fog megtörténni, hiszen 2017. március 10-én, 83 évesen légzési elégtelenség következtében elhunyt. Testét a szülőhelyétől nem messze található lingfieldi Szent Péter és Szent Pál templomban helyezték örök nyugalomra – fiáé mellé.