17 évvel ezelőtt tért vissza a Forma–1 a Nürburgringre három bemutatókör erejéig. Nick Heidfeld azóta is örök élménynek tartja azt a napot, még úgy is, hogy az egyik szakasztól kifejezetten rettegett.
Niki Lauda 1976. augusztus 1-én szenvedett kis híján halálos balesetet a Német Nagydíjon, amelyet a Nürburgring Nordschleifén rendeztek. A pályát sokan már előtte is veszélyesnek tartották, és a kor biztonsági feltételeit figyelembe véve el lehet képzelni, hogy ez mit jelentett. Ezután pedig a sportág is belátta, hogy a pálya alkalmatlanná vált a versenyzésre, így az volt az utolsó F1-es futam a több mint 20 kilométeres nyomvonalon.
Sőt, sokáig egyetlen Forma–1-es autó sem gurult pályára a Zöld Pokolnak is nevezett aszfaltcsíkon. 30 évvel és szűk 9 hónappal Lauda bukása után, 2007. április 28-án, napra pontosan 17 esztendővel ezelőtt azonban megtört a jég: Nick Heidfeld egy bemutató keretében pályára vitte a BMW F1.06-ost. A német versenyző már akkor lelkesen számolt be az élményről, amelyet a három kör adott neki.
„Ez egyszerűen hihetetlen volt – nyilatkozta utána. – Mielőtt elindultam, gondoltam, hogy nagyszerű lesz vezetni a Nordschleifén, de ez még annál is jobb volt, amire számítottam. Ez a versenypálya a legjobb a világon. Nagyon szerettem volna kiüríteni a tankot. Rendkívül különleges pillanat volt, amikor a Nordschleife irányába elhagytam a nagydíjon használt pályát. A Bergwerk-szakasz és a Döttinger Höhe nagyon lesokkolt. Soha nem fogom elfelejteni a mai napot, amíg élek. Egy újabb különleges élmény csatlakozott a sok fantasztikus gyerekkori emlékhez és a versenyzésben elért sikerhez.”
Throwback to April 2007 when Nick Heidfeld drove his Sauber BMW F1 car around the Nordschleife.
Wanted to capture the classic Nordschleife composition with track, forest and fans and also get a shot where it looked like he went for a drive in the park. pic.twitter.com/GbKiJJoNGY— Jochen – Frozenspeed (@Frozenspeed) May 1, 2020
Persze a pályát nem véletlenül tartják a mai napig rendkívül veszélyesnek, és Heidfeld sem volt nyugodt, mielőtt autóba ült. A Az F1-es pályafutását később tizenhárom dobogóval záró versenyző egy szakasztól különösen tartott. Végül azonban nem történt semmi baj, és még évekkel később is jó szívvel emlékezett vissza a menetre.
„Fantasztikus volt, elképesztő élmény – idézte fel 2020-ban a ’Beyond The Grid’ podcastban. – Annak ellenére, hogy annyi éven át vezettem a Forma–1-ben, ez egy kiemelkedő pillanat volt a pályafutásomban. Korábban azt gondoltam, hogy a Nordschleife nem alkalmas egy Forma–1-es autó számára, de ez nem így volt. Az egyetlen hely, amely miatt kicsit aggódtam, az, ahol a GT-autók néha felrepülnek. A Forma–1-es kocsik végsebessége több, mint háromszáz kilométer per óra. Minden leszorítóerő ellenére ezen a helyen féltem, mert nem akartam, hogy a fák között végezzem, és ne térjek vissza a bokszba. Az összes többi szakaszon kicsit megnyomtam.”
Persze azért nem ment a maximumon, sőt, a fotósok kedvéért többször is lelassított, így a 8:34 másodperces ideje nem reprezentatív. Ráadásul nem a futamhétvégéken használt abroncsokon, hanem demógumikon ment. Heidfeld számára egyébként nem volt ismeretlen a vonalvezetés, ugyanis a virtuális világban, egészen pontosan a Gran Turismo nevű videójátékban sokszor vezetett rajta.
„Pilótaként természetesen ambiciózus voltam, és a lehető legjobb köridőt akartam elérni – emlékezett vissza. – Legtöbbször fél kör után már lementem az ívről, és újrakezdtem az elejéről. Ezért tudtam, hogy a pálya utolsó része nem jó. A Forma–BMW-vel is vezethettem néhány kört, de ez sem segített, annak csak száznegyven lóerő a teljesítménye.”
Heidfeld azt is elárulta, hogy nem ő volt az egyetlen, aki nem volt nyugodt. A csapatvezetőkben ilyenkor valamilyen szinten benne van a félsz, nehogy túlságosan elszaladjon a ló a pilótával, és valami olyat csináljon, amivel kárt tesz az autóban, ne adj’ isten magában. Így volt ezzel a BMW akkori motorsport-igazgatója is.
„Előtte az egész csapat úgy gondolta, hogy jó ötlet, marketingszempontból nagyszerű, és szórakoztató – fogalmazott Heidfeld. – Azonban, minél közelebb volt az időpont, annál gyakrabban hívott fel Mario Theissen. Két-három héttel előtte minden második napon felhívott, hogy elmondja, ne csináljak semmi őrültséget, és ne törjem össze az autót.”