Noha az éveken át húzódó bírósági tárgyalás során kimondták, hogy nem a lassú biztonsági autó mögött csökkenő guminyomás okozta a 30 évvel ezelőtt ezen a napon elhunyt Ayrton Senna halálát, a feladatra teljességgel alkalmatlan Safety Car sofőrjét éveken át gyötörte a bűntudat amiatt, hogy mi van, ha a brazilok legendája miatta halt meg.
Ám ezzel együtt szívszorító belegondolni, hogy milyen tehetetlenséget érezhetett Max Angelelli és az anyósülésen helyet foglaló Charlie Whiting, amikor halála előtt néhány perccel Senna melléjük vágott, és heves gesztikulálással igyekezett gyorsabb tempóra bírni őket. A San Marinó-i Nagydíj rajtbalesete után a pályára hajtó biztonsági autó ugyanis egy utcai Opel Vectra volt, mivel akkoriban még nem volt rendszeresített Safety Car.
„Én voltam a megfigyelő a biztonsági autóban. Ez volt az egyik kisebb kötelességem. Nem igazán kellett sok mindent csinálnom az autókkal a verseny alatt, úgyhogy csak ültem a biztonsági autóban. Volt egy rajtbaleset, azt hiszem, Pedro Lamy is benne volt. Szóval beküldték a biztonsági autót és elindultunk” – idézte fel a közvetlenül a 2019-es Ausztrál Nagydíj előtt elhunyt Whiting az 1994-ben történteket egy, a Max Mosley korábbi FIA-elnök életéről készült filmhez kiadott, extrákat tartalmazó vidóban.
„Senna vezette a versenyt. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna: a pálya felső részén levő sikánon (Variante Alta – a szerk.) mentünk át, Senna pedig az autónk mellé jött, mintha csak itt lenne mellettünk (jobbra maga mellé mutat – a szerk.), felnyitotta a sisakrostélyt és kiabálta, hogy »Gyorsabban, gyorsabban«. Én pedig mondtam neki, hogy »Nem tudunk. Nem tudunk gyorsabban menni, lehetetlen«. A fékek fel voltak forrósodva, érezni lehetett a szagukat, a szegény sofőr pedig az abszolút legjobbját nyújtotta. A kör végén kiálltunk a bokszba, egy körrel később pedig jött a baleset” – emlékezett a később versenyigazgatóvá kinevezett, akkor az FIA biztonsági delegáltjaként tevékenykedő Whiting.
Itt töltötte élete utolsó éjszakáját Ayrton Senna – a szobában mindent ugyanúgy hagytak
Nevetségesen alkalmatlan autót kaptak
A sofőr, az akkoriban a német Forma–3-ban, versenyző, két évvel korábban olasz bajnokságot nyerő Angelelli volt, aki úgy ismerte az imolai pályát, mint a tenyerét. Amikor pedig a hétvége előtt megérkezett a helyszínre, és megmutatták neki a 204 lóerős, 1350 kg-os Opel Vectrát, azonnal tudta, hogy ebből baj lehet.
„Amikor megmutatták nekem a biztonsági autót, meghűlt bennem a vér. Nem volt alkalmas arra, hogy egy F1-es mezőny előtt menjen. Felkerestem Charlie Whitingot, az FIA technikai delegáltját, és elmagyaráztam neki a fenntartásaimat. Hogy a kocsi nem elég erős, és mindennek tetejébe nincs megfelelő fékrendszerrel felszerelve a pályán való használathoz” – idézi Franco Nugnes, Senna: The truths című könyve az olaszt.
Angelelli ezután elvitte néhány gyakorló körre az autót, és az aggodalma csak tovább nőtt. „Igazi katasztrófa volt. A két lejtőn, az Acque Minerali és a Rivazza előtt horgony kellett volna rá, hogy megálljon. A második kör végén pedig a fékek túlmelegedtek, a pedál felpuhult, ami meghosszabbította a féktávokat. Aggódtam, de azt is láttam, hogy a félelmeim nem szültek reakciókat.”
Ezért úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi az ügyet, és elment a betétsorozatként jelen levő Porsche Super Cup paddockjába, ahol adtak is neki egy autót.
„Büszke voltam a választásomra, és éppen azon voltam, hogy áttegyük a biztonsági autó feliratát és a kamerát a Porschéba, de amikor már minden készen állt, szombat reggel elmagyarázták, hogy nem fogom tudni használni a 911-est. Még fiatal voltam és nyilván nem értettem bizonyos dolgokat az F1-ben. Voltak olyan kereskedelmi megállapodások, amelyekről nem tudtam.”
„Az Opel Vectra egyszerűen nem volt alkalmas biztonsági autónak, ezért kerestem egy alkalmas autót, a Porsche pedig ilyen volt. Anélkül, hogy további magyarázattal szolgáltak volna, közölték, hogy mindent szedjek le a Porschéról és tegyem vissza a Vectrára. Rájöttem, hogy aminek szórakoztatónak kellene lennie, rémálomba fordulhat.”
Mivel nemcsak állandó biztonsági autó nem volt, hanem állandó sofőr sem, a verseny napján kiütközött Angelelli rutintalansága is, a rajtbaleset után ugyanis védőruházat és sisak nélkül hajtott pályára.
„Minden hirtelen történt. Nem álltam készen, nem vettem fel a tűzálló ruhám felső részét és a sisakot sem, ami a hátsó ülésre volt téve. Meglepetésként ért a baleset, de ez teljes mértékben az én hibám. Charlie Whiting megkapta a parancsot a rádióban, és szólt nekem, hogy menjek, hajtsak ki a pályára, és át kell mennünk a bokszutcán.”
„Charlie uralta a helyzetet, és nyugodt hangon adta az utasításokat. Elég jól ismertem, mert a makaói hétvégén ő volt a versenyigazgató, ahol számos éven át versenyeztem az F3-ban. Az anyósülésen ült és szintén nem viselt sisakot, mert rádiós headset volt rajta, amely a versenyirányítással kötötte össze. Behajtottunk a pályára, majd lelassítottam, és vártunk a mezőny érkezésére. A tükörben láttam, ahogy közeledik az élen álló Senna Williamse.”
Nem tehettek semmit
„Gyorsítottam, de mivel tisztában voltam az autó határaival, nem a 100%-os teljesítményt hajszoltam, különösen, mert fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig kell a pályán lennünk az újraindításig. Tudtam, hogy a fékek néhány körnél nem bírnak többet, ezért igyekeztem konzervatívan fékezni. A kigyorsítások alatt azonban olyan erővel tapostam a gázpedált, hogy lyukat üthettem volna a padlón” – ecsetelte Angelelli, akinek most azzal a nyomással is meg kellett birkóznia, hogy a teljes mezőny ott ment mögötte, élén a sportág egyre frusztráltabbá váló legendájával.
„Imola a kigyorsítások alatt nem jelentett kihívást a Vectrának, legalábbis a két emelkedőt kivéve. A legkritikusabb rész az Acque Minerali kijárata volt. A Variante Alta felé vezető emelkedőn olyan volt, mintha az Opel beragadt volna. Nem tudtam 130 km/óra fölé gyorsulni.”
„Senna mellénk jött, miként később számos alkalommal megtette ezt, és az öklét rázva kiabált, hogy menjek gyorsabban. Olyan emlékeket idézek fel, amelyekről azt reméltem, hogy már kitöröltem azokat az emlékezetemből: Charlie és én voltunk az utolsók, akik Ayrton szemébe néztünk.”
„Dühöngött, és több mint jogosan érzett így. A Williamse túl lassan haladt, a gumik pedig nyomást és hőmérsékletet veszítettek. Whiting csendben maradt, nem kért meg, hogy menjek gyorsabban. Tisztában volt vele, hogy a Vectrának nincs elég ereje, és időközben az összes figyelmeztető jelzés kigyulladt a műszerfalon.”
Angelelli (balra) később a sportautózásban talált otthonra – 5 Le Mans-i 24 óráson is részt vett
Végül Angelelli majdnem eldobta az Opelt, miközben egyre lassabban volt kénytelen menni.
„A Rivazza előtti lejtős féktávon óvatosnak kellett lennem, úgyhogy nevetségesen lassan mentünk. Minden elővigyázatosságom ellenére a harmadik körben szélesre csúsztam, és a kerékvetőn átugratva két kerékkel elkaptam előbb a füvet, majd a kavicságyat.”
„Megijedtem, és közöltem Charlie-val, hogy »Nézd, elmentek a fékek! Még egy kört tudok menni, de aztán ki kell állnunk a bokszba, mert több nem megy. Ez veszélyes! Hogyan festene, ha a biztonsági autó kicsúszna a pályáról?«”
Whiting közölte ezt a versenyirányítással, de az az üzenet érkezett, hogy a biztonsági autónak a pályán kell maradnia.
„Folytattam, de egyre lassabban és lassabban. Kínossá vált a helyzet. Ez nem a Vectra ellen szól, de annak az autónak nem lett volna szabad egy F1-es mezőny előtt mennie. A negyedik kör végén végre megkaptuk az utasítást, hogy térjünk vissza a bokszba, hogy folytatódhasson a verseny. Leparkoltam az Opelt a helyére, leállítottam a motort, ami utána soha többet nem indult be. Az autó meghalt.”
Éveken át kísértették a történtek
Nem sokkal később pedig bekövetkezett a tragédia, Angelellit pedig éveken át nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a biztonsági autó lassúságának köze lehetett a balesethez.
„Éveken át bűntudatot éreztem. Azt gondoltam, hogy [Senna] gumijaiban olyan alacsony lett a nyomás, hogy az autó amiatt felült a Tamburello huplijain, aztán talán valami eltört benne, mielőtt lement a pályáról.”
„A baleset az újraindítás utáni harmadik körben történt, ami a futam hetedik köre volt. Nem tudtam, hogy a gumiknak addigra vissza kellett nyerniük a megfelelő nyomást és hőmérsékletet, hogy jól tapadjanak.”
„Hogy eloszlassam a kételyeimet, a verseny után felhívtam Gianni Morbidellit, aki a Footworknek vezetett. »Ne aggódj«, mondta nekem, »Rögtön padlógázzal mentünk át a Tamburellón, és az aszfalthoz verődés nem okozott gondot az autó kezelhetőségében.«
Senna halálából később bírósági ügy lett, és a tárgyaláson is előkerült a Safety Car szerepe.
„Reméltem, hogy nem lesz semmi, de ehelyett meg kellett védenem magam. Beidéztek a Williams ügyvédei, és az volt az érzésem, hogy ez egy kísérlet volt arra, hogy eltereljék a figyelmet a történtekről a biztonsági autó manipulációjára – hogy túl lassú volt, ami miatt csökkent a nyomás a gumikban, ami miatt a Williams lement a pályáról.”
„Minden, amit mondhatok, hogy egy nehéz helyzetben 100%-ot préseltem ki az autóból. Először is igyekeztem fenntartani azt a fékhatást és azt a tempót, amit az autó lehetővé tett.”
Miért halt meg Ayrton Senna? – az emberöléssel vádolt tervező ezen a napon lélegezhetett fel végleg
Végül kizárták, hogy a biztonsági autó tempója okozta a balesetet, de ettől még Angelelli éveken át rosszul érezte magát. Később az IMSA-ban összehozta a sors David Brownnal, Senna williamses versenymérnökével, de soha nem beszéltek 1994. május 1-ről.
„Ez olyan téma, ami soha nem került szóba köztünk. Már 30 év eltelt, és talán nem emlékszem minden részletére annak az átkozott napnak, de a mély érzelmekre és a sebekre igen, amelyeket okozott bennem. Attól, hogy láttam a történelem legnagyobb versenyzőjét, ahogy mellém jön, és az öklét rázza, hogy gyorsítsak, aprónak éreztem magam. El akartam tűnni, mint aki soha nem született meg.”
„Borzasztó volt. Úgy tűnt, hogy beszél hozzám a Williams pilótafülkéjéből, annyira világos volt az üzenet, amit át akart adni. Szinte bűnösnek éreztem magam, amikor elhagytam a pályát. Szörnyű volt. Morbidelli szavai megnyugtatóak voltak, de a lelkiismeretem nem békélt meg. Három évtized alatt a lelkem mély sebei azonban begyógyultak.”