Napra pontosan 58 éve rendezték az 1967-es Belga Nagydíjat, amelynek első körében Mike Parkes balesetet szenvedett, majd kirepült az autóból, lábai pedig teljesen összeroncsolódtak. Bár az amputációt megúszta, így is komoly műtétre volt szüksége, és soha többé nem versenyezhetett az F1-ben.
Éppen 58 esztendővel ezelőtt, 1967. június 18-án tartották az az évi Belga Nagydíjat. A futam statisztikai szempontból leginkább arról nevezetes, hogy Dan Gurney akkor aratta az Eagle történetének egyetlen futamgyőzelmét, ám a diadalt beárnyékolta egy szomorú esemény: egy akkora baleset, amely véget vetett egy Forma–1-es pályafutásnak.
Mike Parkes hivatalosan az 1959-es Brit Nagydíj hétvégéjén már részt vett F1-es eseményen, de ezt egyrészt egy Forma–2-es autó volánja mögött tette, másrészt a futamra egyébként sem kvalifikálta magát. Ezután a sportautózás felé fordult, ám 1966-ban a Ferrari színeiben debütálhatott, és a Francia Nagydíjon mindjárt egy második hellyel vétette észre magát. Abban az évben összesen négy versenyen állt rajthoz, és Monzában még pole pozíciót is szerzett, majd ismét felállhatott a dobogó középső fokára.
A következő évre továbbra sem kapott állandó ülést. Először két bajnokságon kívüli futamon vett részt, és mind a nagy presztízsű silverstone-i International Trophyt, mind a siracusai viadalt megnyerte. A már vb-futamnak számító Holland Nagydíjon aztán ötödik lett, két héttel később pedig jött a spa-francorchamps-i megmérettetés, amelyen szintén jól állt, hiszen az 1. kör végén a harmadik pozíciót foglalta el Jim Clark és Jackie Stewart mögött.
Ferrari 312, Ferrari 3,0l V12, Mike Parkes, Zandvoort, Dutch GP, 4 juni 1967. #F1 #F1history pic.twitter.com/W6G5tOqJ1l
— Jan Joost (@JanJoostF) February 21, 2020
Utóbbi a 16 hengeres motor által hajtott BRM volánja mögött ült, amelyről tudni kell, hogy rengeteg olajat fogyasztott, és a futamok előtt tele kellett tölteni. Parkes utólag azzal a feltételezéssel élt, hogy a légbeömlőkön keresztül folyt ki az olaj, az mindenesetre tény, hogy pályára került, ő pedig megcsúszott rajta, ráadásul a pálya egyik leggyorsabb kanyarjában, a Blanchimont-ban.
Hogy közvetlenül utána mi történt, arra ő maga nem emlékezett, így a mögötte haladó Chris Amon leírására kell hagyatkoznunk. Eszerint a brit versenyző ugyan majdnem megfogta autóját, de végül több mint 200 km/h-s sebességgel lesodródott a pályáról. A Ferrari többször is átfordult saját tengelye körül, miközben óriási erők hatottak rá, különösen a lábaira, és mivel nem repült ki azonnal a kocsiból, ennek súlyos következményei lettek.
„Az történt, hogy először kifordultak a térdízületeim – emlékezett vissza Mark Kahn írónak. – Ennek következtében a térdek mögötti szalagok elszakadtak. Mivel még mindig nem estem ki az autóból, a lábam térdtől lefelé apró darabokra kezdett törni, amíg ki nem repültem. Mindkét lábam eltört. A csuklóm is eltört, szerintem azért, mert kinyújtottam a kezem, hogy megpróbáljam megvédeni magam. Van rólam egy kép, ahogyan fekszem a pályán, a lábaim pedig keresztben vannak. Az egyik lábfejem felfelé, a másik lefelé áll. Elvitt a mentő, és elszállítottak az elsősegélynyújtó központba. A szolgálatban lévő személy később elmondta nekem, hogy emlékszik, ahogyan megfogta a csontvégeket, kiszedte belőlük a fűszálakat, megtisztította őket, mielőtt helikopterrel a liège-i kórházba szállítottak.”
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a Forma–1 addigra az akkori állapotokhoz mérten korszerű elsősegélynyújtó-rendszerrel rendelkezett. Mindez Stewart egy évvel korábbi, ugyanabban a kanyarban elszenvedett balesetének volt köszönhető, amelyet követően sokáig beszorult a kocsiba, és jó ideig nem érkezett segítség, így később mindent megtett azért, hogy ez onnantól kezdve másképp legyen.
Csavarkulccsal szedték ki az F1-es legendát az autóból, hogy ne égjen halálra
Parkes a felsoroltak mellett súlyos agyrázkódást is szenvedett, és kezdetben attól tartottak, hogy agyvérzést kaphat. Végül tizenkét nappal később került olyan állapotba, hogy haza tudták szállítani az Egyesült Királyságba, ahol az őt ápoló ortopéd sebész, Lawrence Plewes úgy döntött, nem műti meg azonnal, hanem inkább megvárja, hogy a sípcsontnál hogyan gyógyul be a bőr, és megnézi, miként forrnak össze a csontok. A sérült versenyző ekkor még azzal áltatta magát, hogy szeptemberben már ott lesz Monzában, ám később arcul csapta őt a valóság.
„Akkor még nem tudtam, hogy csak a következő év szeptemberében fogok Monzába menni, hogy megnézzem a nagydíjat, és még mindig bottal fogok járni – fogalmazott. – Ha akkor ezzel tisztában vagyok, kísértésbe estem volna, hogy valami elég drasztikus dolgot tegyek. Ahogyan telt az idő, úgy tűnt, hogy az egész világom összeomlott. Végem volt, és nem igazán volt sok értelme. Nem volt már sok értelme az életnek.”
Bár nem mondta ki, de a kontextusból egyértelmű, hogy Parkes komolyan elgondolkozott volna az öngyilkosságon, ha tisztábban látja saját helyzetét. Bár korábban is voltak balesetből származó sérülései, ezek meg sem közelítették az 1967-es bukás következményeit. Olyannyira, hogy amikor orvosa pozitív fejleményről számolt be, azt is nehezen élte meg.
„Számomra nagyon drámai nap volt, amikor Mr. Plewes besétált a szobámba, és közölte, »jó hírem van« – idézte fel. – Mondtam, hogy »hurrá, úgy tűnik, remekül alakulnak a dolgok, és hamarabb kikerülök innen, mint vártam«. Azt válaszolta, hogy »most már kijelenthetem, nincs kétség afelől, hogy nem kell amputálnunk a lábát«. Addig nem is sejtettem, hogy a sérüléseim ennyire súlyosak, fogalmam sem volt róla, hogy ez megtörténhet, ez pedig megrázott.”
Ahogyan telt az idő, úgy tűnt, hogy a szakember jól döntött, amikor nem piszkálta meg páciense lábát, mondván, ilyenkor egy beavatkozás sokszor ront a helyzeten. Végül az előzetesen megállapított decemberi időpont helyett Parkes már novemberben otthon lehetett, ám ezzel még messze nem volt vége kálváriájának.
Remembering Ferrari GP & Le Mans 24 Hours podium finisher Mike Parkes, who left us 44 years ago today.
Prior to racing, Parkes was a Rootes Group project engineer on the Hillman Imp & after racing became principal development engineer for the Lancia Stratos
🇬🇧 #F1 #LM24 pic.twitter.com/RAWh1GXePh
— Stuart Dent (@Stuart_Dent) August 28, 2021
Januárban ugyanis visszament röntgenre, ahol kiderült, hogy sérülése egy ponton nem gyógyult be megfelelően, így azt a részt le kellett vágni, a csontot pedig a csípőjéből kellett kipótolni, hogy a lát lába ugyanolyan hosszú maradjon. Ebben az időszakban olykor rendkívül lehangolt volt. „Egy korábbi autóversenyzőben van valami nagyon szánalmas – jelentette ki. – Az átlagnéző ezt soha nem fogja tudni vagy megérteni, mert nem ismeri az érzéseit egy olyan színésznek, aki a kasszasikerek csúcsán volt, majd a polcra került.”
Magára a beavatkozásra ráadásul egy bosszantó megfázás miatt csak február 15-én került sor. Ezután egy újabb hosszú lábadozási szakasz vette kezdetét rendszeres röntgennel és gipszcserével. Parkesot ráadásul időközben más szempontból is súlyos megrázkódtatás érte, hiszen 1968 júniusában egy hegyi versenyen elszenvedett baleset következtében elvesztette jó barátját, Ludovico Scarfiottit, akivel számos hosszútávú viadalon alkottak egy egységet. Az olasz pilóta temetésére úgy ment el, hogy még mindig gipszben volt.
Végül 1969 januárjában tesztelhetett ismét Ferrarit, ám a Forma–1-be nem térhetett vissza. Parkes ugyanis a versenyzés mellett mérnöki feladatokat is ellátott, és Enzo Ferrari azzal érvelt, hogy túl értékes számára utóbbi minőségében. Végül ez vezetett a szakításhoz, amelyet követően Parkes más csapatoknál látott el kettős feladatokat. Halálát egy Torino agglomerációjában történt közúti baleset okozta, amikor 1977 augusztusában, kevesebb mint egy hónappal 46. születésnapja előtt a nedves úton hátulról belehajtott egy kamionba.