Mika Häkkinen 24 évvel ezelőtt ezen a napon szenvedte el pályafutása legszívszorítóbb kiesését, ami után elöntötték az érzelmek, és egy világ láthatta, ahogy egy sövény mögé kuporodva zokogásban tör ki. Az akkor második vb-címére hajtó finn 16 évvel később felidézte, már azelőtt is nagyon nehéz volt a hétvégéje, és a mai napig kísértené ez a hiba, ha abban az évben nem nyeri meg a világbajnoki címet.
„Amint az Olasz Nagydíjra gondolok, azt érzem, hogy belém hasít a megbánás, amiért soha nem nyertem a mágikus pályán. Monzában versenyezni mindig különleges élmény volt, de nemcsak azért, mert tényleg elképesztő sebességet értünk el, hanem azért is, mert különösen a McLarennél töltött éveim során a Ferrarival folytatott nagy rivalizálásunk miatt annyira nagy volt a nyomás, hogy sikeresek legyünk. Amikor Monzába mentünk, annyira, de annyira nyerni akartunk. Rájöttünk, hogy ha nyerni tudunk a Ferrari kertjében, akkor a legkeményebb ellenfeleinket ez elképesztően nagy pszichológiai nyomás alá helyezi, mert egész Olaszország megőrül dühében” – jellemezte kapcsolatát a monzai versennyel Mika Häkkinen a McLaren.com-nak 2015-ben.
A 2000-es Olasz Nagydíjon állt utoljára dobogón Monzában, akkor második lett Michael Schumacher mögött
A wokingiaknál 1993 és 2001 között versenyző, ez idő alatt két világbajnoki címet szerző finn hozzátette, egyetért Juan Manuel Fangio véleményével, aki szerint Monzában nyerni két győzelemmel ér fel. Neki azonban egyszer sem sikerült, noha négyszer is dobogóra állhatott a tifosi előtt, kétszer pedig az első hely is bőven elérhető távolságban volt tőle. Az 1997-es versenyen azonban túlfeszítették a húrt a taktikával, és a bokszba menet kifogyott az autójából a benzin, ami nélkül minden bizonnyal az élre állt volna vissza. Végül csapattársa, David Coulthard nyert. 1999-ben pedig senkitől sem zavartatva, több mint 8 másodperces előnyt eldobva esett ki az élről, miután kettes helyett egyes fokozatig kapcsolt vissza a Rettifilo-sikánban.
Alighanem tévénézők millióinak égett bele az agyába a jelenetsor, ahogy a keresztbeálló McLarenből a címvédő rögtön kihajítja a kormányt, majd kipattanva a földhöz vágja a kesztyűjét. De méginkább az, ahogy – miután egy darabig futott egy csendőr által kísérve a célegyenessel párhuzamos sövény mögött – egyszer csak megállt, letérdelt, és elkezdett zokogni, miközben két fotós, a csendőr és egy tűzoltó vigasztalta. Hogy mitől borult ki ennyire, azt szintén felidézte a McLaren honlapján megjelent cikkben.
A kiesés és a síró finn:
Usually the definition of cool, calm and collected
Mika Hakkinen erupted with emotion after spinning out in Monza in 1999, losing ground to his title rivals 😡#ItalianGP #F1 pic.twitter.com/GfcbRv7GL1
— Formula 1 (@F1) August 31, 2023
„Nem sokan tudják ezt, de a verseny előtt lázas voltam. Egyértelműen nem voltam 100%-os állapotban, de valahogy összeszedtem magam, és megszereztem a pole pozíciót. Egy igazán gyors kör Monzában szinte hipnotikus élmény, a közönség morajlása összekeveredik a motor sikításával, és miközben közel 200 mérföld/órás sebességgel haladsz, a horizont beszűkül, a fák, lelátók és régi épületek pedig elmosódnak a perifériás látásodban.”
„Amikor [vasárnap] a rajtrács felé gurultam, még mindig nem voltam teljesen rendben, de nem használhatom ezt kifogásként arra, ami ezután történt. Emlékszem, aznap eltérő stratégián mentem, olyanon, ami megkövetelte, hogy a verseny elejétől fogva mindent – 100%-ot, nem 95-öt – kipréseljek az autóból. Volt benne némi kockázat, de olykor ez szükségeltetik ahhoz, hogy az ember nyerjen.”
A kép, ami többet mond 1000 szónál
„Jól bevenni az első sikánt Monzában mindig nagy kihívást jelent (ebben az évben versenyeztek utoljára a régi, dupla sikános vonalvezetésen, amelyet 2000-ben váltott fel a ma is használt sima jobb-bal kombináció – a szerk.), mert csúcssebességről fékezünk le olyan tempóra, amelynél már úgy érezzük, hogy a motor éppen, hogy nem fullad le. Mindezt néhány szívverés alatt. Olykor a nehézségi lassulástól kicsapódik a szemedből a nedvesség a sisakrostélyra, használod az izmaidat és a bátorságodat, miközben precízen a megfelelő pillanatban váltasz le, és megcélzod az optimális pályaívet a kerékvetőkön át.”
„Ez a kihívás pedig még vegyül azzal, hogy alacsony leszorítóerővel mész, úgyhogy, amikor bekanyarodsz, olyan, mintha az autó hátulja el akarna szállni. A mérnökök azt javasolnák, hogy zárd a differenciálművet, hogy stabilabbá tedd az autót, de minden beállítási döntésnek valahol máshol alakul ki következménye, nekem pedig ez túlságosan alulkormányzottá tette a kocsit. Úgyhogy a technikám abban a kanyarban az volt, hogy ráléptem a gázra a kanyarbejárat előtt, és ott is tartottam a lábam. Nem volt jó érzés, hiszen a józan eszed azt kiabálta, hogy ettől a kocsi egyenesen tovább fog menni, de valójában működött.”
Häkkinen és a McLaren 24 évvel ezelőtti szezonja máig kísérti a Red Bull zsenijét
„Megfelelő módon végrehajtottam ezt úgy 30 alkalommal a verseny során, és a kommentátorok úgy mondanák, hogy »kényelmes előnnyel« vezettem, amikor egy fokozattal lejjebb váltottam, és második helyett egyesbe raktam a váltót. Azonnal éreztem, hogy blokkolnak a hátsó kerekek, és tudtam, hogy nincs idő behúzni a kuplungfület, vagy más módon megfogni a kocsit. Megkezdtem a visszafordíthatatlan utamat a kavicságy felé, Monzában pedig mély a kavicságy. Másodpercek alatt vége volt, az autó a váltójáig belesüppedt a kavicsba, és nem volt kiút.”
„Abban a pillanatban elöntött az elképesztő mértékű csalódottság. Annyira nyerni akartam Monzában. Szoros volt a világbajnoki címért zajló harc és nagyobb előnyt akartam kiépíteni (a verseny előtt 1 ponttal vezetett Eddie Irvine előtt – a szerk.), de a monzai győzelmet még jobban akartam. Elöntöttek az érzelmek, majdnem elbotlottam, ahogy kiszálltam az autóból és a fák felé vettem az irányt. Nem voltam dühös – amit általában érez az ember, miközben magát ostorozza, amiért hibázott –, helyette szomorúságot éreztem. A pályafutásom során nyertem nagyszerű, múltat idéző pályákon, mint Monaco, Spa, Indianapolis, Silverstone és Szuzuka, de itt, Monzában a győzelmet nem valamiféle sorscsapás, hanem a saját baklövésem csavarta ki a kezemből.”
„Leültem egy fa alá, hogy összeszedjem magam, de hiábavaló volt. Sírtam.”
Végül nem ez a hiba döntött a világbajnoki címről, amit Häkkinen az utolsó versenyen, Szuzukában nyert meg, de akár a monzai fiaskón is múlhatott volna, ha Irvine aznap nem csak egyetlen pontot szerez. „Abban az évben hálistennek megnyertem a címet, de emiatt a hiba miatt örökre kísértett volna, ha nem nyerem meg. Most már túl tudok lépni a szomorúságon, de a mai napig azt kívánom, bárcsak elmondhatnám, hogy nyertem egy nagydíjat Monzában.”