A szerdán elhunyt legendás Ferrari-mérnök, Mauro Forghieri kis híján leigazolta Ayrton Sennát, még a brazil pilóta legnagyobb sikerei előtt. A későbbi háromszoros világbajnok szerződtetését ráadásul csapaton belül fúrták meg.
Ahogyan mi is beszámoltunk róla, szerdán 87 éves korában meghalt Mauro Forghieri, aki 1984 és 1987 között volt a Ferrari technikai igazgatója. A maranellói alakulat összesen négy egyéni és hét konstruktőri bajnokságot nyert az irányítása alatt, vagyis ő volt a csapat történetének egyik legnagyobb hatású szakembere.
Azonban kis híján még nagyobb örökséget hagyott maga után. Az egyik róla készült cikkből ugyanis kiderül, hogy le akarta igazolni a pályafutása elején járó Ayrton Sennát, aki hajlandó is lett volna elfogadni az ajánlatot. Viszont mint kiderült, valaki nagyon nem akarta, hogy a brazil pilóta a Ferrarinál kössön ki.
„Ez egyszerű, Senna – válaszolta Forghieri egy korábbi interjúban arra a kérdésre, hogy kit szeretett volna a leginkább megszerezni azon pilóták közül, akik végül soha nem versenyeztek a Ferrarinál. – Sikerült meggyőznöm őt, hogy jöjjön Maranellóba. A Ferraritól történő lemondásom előtt kerestem meg, nem volt elégedett csapata technikai helyzetével. Csábítottam őt, gyakran beszélgettünk. Nagyon kedves volt, és a végén beleegyezett, hogy hozzánk jöjjön. Megvolt [a megállapodás]. Sajnos valaki a csapaton belül értesült erről, és azonnal új szerződést íratott alá a meglévő pilótákkal.”
Hogy ez egészen pontosan mikor történt, az nem teljesen egyértelmű: a logikus válasz 1984 lenne, amikor Forghieri távozott a technikai igazgatói posztról. Ekkor Senna a Toleman színeiben teljesítette első szezonját, és bár már megvillantotta tehetségét, futamgyőzelmet még nem szerzett. Az olasz szakember azonban még további három évig maradt a Ferrari kötelékében, így az sem kizárható, hogy 1987 végéről van szó. A brazil versenyzőnek ez volt az utolsó éve a Lotusnál, mielőtt a McLarenhez igazolt, ahol később három világbajnoki címet gyűjtött be.
Hogy Senna mire mehetett volna a Ferrarinál? Nehéz megmondani, már csak azért is, mert nem biztos, hogy a maranellóiak ezen forgatókönyv esetén ugyanolyan pályát jártak volna be, ami az autó erősségét illeti az egyes szezonokban. Ha azonban élünk ezzel a feltevéssel, akkor alighanem kétszer lehetett volna reális esélye. 1985-ben Micheele Alboreto második lett Alain Prost mögött, míg öt évvel később pont ő akadályozta meg a francia versenyzőt, hogy a Ferrari színeiben is a csúcsra érjen.
Természetesen ezt akkoriban még nem lehetett tudni, de a Ferrari akkoriban járt történetének legsikertelenebb időszakában, hiszen 1979 és 2000 között nem nyertek egyéni világbajnoki címet. A rossz sorozatot azt követően sikerült megszakítani, hogy jelentősen átszervezték a csapat vezetését.
„Nem értettem egyet a csapatszervezéssel – folytatta Forghieri. – Nem lehetett egyszerre harminc emberrel irányítani, ez a rendszer nem működik. A Ferrari leáldozóban volt, ezzel nem lehetett vitatkozni. Én elhagytam a csapatot, és elmentem a Chryslerhez. Amikor évekkel később láttam, hogy [Luca di] Montezemolo, a Ferrari új elnöke egyetlen szervezőre és egy technikai főnökre támaszkodik, megértettem, hogy jó úton jár. Aztán jött egy nehezen megismételhető befektetés: Michael Schumacher.”
Senna hiányában egyértelműen Niki Lauda volt a Ferrari legnagyobb versenyzője Forghieri regnálása alatt. Forghieri még őt is bátran merte kritizálni szemtől szembe, ami olykor mókás párbeszédekhez vezetett.
„Bejöttem az egyik edzés után, és mondtam neki, hogy az autó alulkormányzott – idézte fel a néhai osztrák versenyző az 1975-ös Spanyol Nagydíjon történteket, amikor másodszor használta a 312T-t, amellyel később megnyerte első vb-címét. – Ő kijelentette, hogy »ez nem alulkormányzottság, hanem rossz ívet használsz a pálya egyes részein«. Azt kérdeztem, »hol?«, mire ő azt felelte, hogy »néhány kanyarban, a hátsó részen«. Megkérdeztem tőle, honnan tudja ezt, hiszen a boxban volt. Azt mondta, »van egy barátom, aki ott figyel, és ő jelzi nekem«. Megkérdeztem, hogy ki ez a barát. »Az orvosom barátnője.« Erre utasítottam, hogy »javítsd meg azt a kiba*ott alulkormányzottságot!«.”
Forghieri irányítása alatt ekkoriban kezdődött a Ferrari legnagyobb sikerkorszaka, pedig ő már évekkel korábban le akart mondani. A Ferrari lemaradt a riválisoktól, amikor 1966-ban bevezették a 3 literes motorokat, ám az olasz szakember úgy gondolta, hogy ha változtatnak a megközelítésen, akkor nagyobb eredményeket érhetnek el.
„Ez még azelőtt történt, hogy a Ferrari a Fiat támogatását élvezte volna, és az Öregnek [Enzo Ferrari – a szerk.] szembe kellett néznie bizonyos gazdasági problémákkal, ezért vonakodott – emlékezett vissza. – Akkor azt mondtam neki, hogy ez esetben ’68-ban koncentrálhatnánk csak az F1-re ahelyett, hogy F1-et, F2-t, sportkocsikat, hegyi versenyautókat és néha még Can Amet is csinálnánk. Kijelentettem, hogy ha így tennénk, akkor még a régi motorral is legalább három nagydíjat nyerhetnénk.”
Bár a Ferrari valóban nem ment rosszul abban az évben, és Chris Amon révén ők szerezték a legtöbb pole pozíciót, a futamok már nem alakultak jól. Az új-zélandi pilóta akkor és máskor sem tudott győzni, és csapattársa, Jacky Ickx is csak egyszer állhatott a dobogó tetején. A Commendatore azonban továbbra is bízott Forghieriben.
„Miután csak egyszer nyertünk, felajánlottam a lemondásomat – mondta. – Az Öreg azonban azt mondta, hogy »nem mondasz le sehonnan. Elmész Modenába, én pedig megteszem, amit kérsz egy modern motor gyártásához.«”