2023. január 31. 14:39
KezdőlapF1Már január 1-én versenyeztek - 55 éve nyerte utolsó F1-es futamát minden...

Már január 1-én versenyeztek – 55 éve nyerte utolsó F1-es futamát minden idők egyik legjobbja

-

Akkor még senki sem tudta, hogy 1968. január 1-je egy szenzációs pályafutás Forma-1-es részének lezárását hozza, ezen a napon versenyzett és nyert ugyanis utoljára az F1-ben Jim Clark.

Évtizedek óta hagyomány a Forma-1-ben, hogy márciusban indul az aktuális szezon, a téli hónapok pedig a felkészülésről szólnak a csapatoknak és pilótáknak egyaránt. Nem volt azonban ez mindig így, hiszen a sportág hőskorában számos alkalommal versenyzett a mezőny karácsony és szilveszter között, valamint az újév első napján, rendre ebben az időszakban rendezték ugyanis a Dél-afrikai Nagydíjat.

1962-ben december 29-én, egy évvel később pedig december 28-án az aktuális idényzárót tartották az East London-i Prince George versenypályán, 1965. január 1-én (pénteken!!) pedig itt rajtolt el az idény. Azt a futamot az abban az évben második világbajnoki címét ünneplő Jim Clark nyerte, méghozzá nagyon meggyőző teljesítménnyel, hiszen a pole pozícióból rajtolva a leggyorsabb kört is megfutotta.

Jim Clark az 1968-as Dél-afrikai Nagydíjon

A repülő skót hasonlóra készült 1968-ban is, amikor szintén január 1-i (hétfő) időponttal rendezték az afrikai versenyt, ezúttal már a Johannesburgtól északra fekvő Kyalamiban. A Lotus 31 esztendős versenyzője óriási favoritként vágott neki a szezonnak, és már az időmérő edzésen jelezte, hogy legfeljebb a technikai ördöge foszthatja meg a győzelemtől: egy teljes másodperccel szerezte meg a pole pozíciót csapattársa, Graham Hill előtt a 4104 méter hosszú, azaz meglehetősen rövid aszfaltcsíkon, fölénye tehát igencsak brutális volt.

A helyi idő szerint három órakor, kíméletlen forróságban (közel 50 fokos volt az aszfalt hőmérséklete a rajt pillanatában) kezdődő verseny rajtját egyik Lotus sem kapta el jól, így Jochen Rindt állt az élre a Brabhammel, őt Jackie Stewart követte a Matrában, majd jött Clark. Hill visszacsúszott a hetedik helyre. Ám akik óriási csatát vártak a győzelemért, azoknak csalódniuk kellett: a két skót a második kör kezdetére már meg is előzte Rindtet, majd Clark elment Stewart mellett, és eltűnt a távolban.

Eközben Hill is megkezdte a felzárkózást, és a 80 körös futam 29. körében megelőzte a második helyen haladó Stewartot, visszaállítva a rajt előtti Lotus 1-2-t. A hőség rendesen megtizedelte a mezőnyt, a 23 indulóból csak 9-en értek célba, az 1967-es szezonban elképesztően törékenynek bizonyuló Lotusok azonban végigbírták a versenyt, amelyet Clark 25 másodperces előnnyel nyert meg Hill előtt (Stewart motorhiba miatt kiesett), a harmadik helyen pedig a már fél percet kapó Rindt gurult be.

Bottal ütötték a nyomát

Clark pedig amellett, hogy megnyerte a szezonnyitót, pályafutása 25. győzelmét aratta, amivel csúcstartóvá vált, megelőzte ugyanis az addig 24 győzelemmel az örökranglistát vele holtversenyben vezető Juan Manuel Fangiót. A futam után megjegyezte, hogy annyira felforrósodott a lábfeje a hőségben, hogy nem bírta volna már sokáig.

A rekord ünneplésére ugyanakkor nem nagyon volt idő, mivel Clark is azon versenyzők közé tartozott, akik magukkal vitték a bőröndjeiket a pályára, hogy a verseny leintése után azonnal a reptérre siethessenek, hogy ott felüljenek az Új-Zélandra tartó járatra, ugyanis jelenésük volt az Új-Zélandon és Ausztráliában zajló Tasman Series az évi első versenyén.

„Volt egy bejelentés, az emberek pedig kicsit tapsoltak” – idézte fel Tony Rudlin, a Lotus későbbi csapatmenedzsere, hogy mennyire kerítettek nagy feneket a rekordnak.

„Semmi különleges nem volt abban, hogy Jimmy nyert, mert szó szerint egyfolytában nyert – mondta a Clarkkal és más pilótákkal az irányt szintén Új-Zéland felé vevő Chis Amon, a Ferrari versenyzője. – Azt hiszem, a legtöbbünk arra számított, hogy ő nyer, ezért bár nyugtáztuk, hogy megdöntötte Fangio rekordját, nem emlékszem semmilyen különleges ünneplésre a repülőn.”

72 rajt, 25 győzelem, 33 pole pozíció, 2 világbajnoki cím – amúgy is, de a kor autóinak technikai felkészültségét figyelembe véve még inkább elképesztő statisztika

A többi versenyző úgy tekintett Clarkra, mint a valaha volt egyik legjobbra, ezért biztosak voltak benne, hogy nem áll meg itt, és jócskán túlszárnyalja majd a 25-ös számot. Így gondolhatta a Kyalamiban első Forma-1-es futamán rajthoz álló Andrea de Adamich is, aki már-már csodálta a skótot. „Tudtam tanulni Graham Hilltől vagy [az 1967-es világbajnok] Denny Hulme-tól és másoktól is, mert láttam a versenyző személyiségét, és hogy miként veszik be a kanyarokat. De amikor Clark érkezett a Lotusában, lehetetlen volt fejben lemásolni azt, amit csinált.”

„Ami annyira gyorssá tette Jimmy-t, az az, hogy nagyon jól összecsiszolódott az akkori legjobb autóval és a mérnökökkel, és mindannyian kitűnőek voltak. Jimmy jó volt, nagyon jó, de pályafutása nagy részében az övé volt a legjobb autó is” – világított rá az 1964-es világbajnok John Surtees arra, hogy akkoriban sem ártott egy kiemelkedően jó autó ahhoz, hogy valaki nyerjen.

Ez persze semmit sem von le Clark érdemeiből, aki az 1962-es, az 1964-es és az 1967-es világbajnoki címről is önhibáján kívül csúszott le, és ha 1968 áprilisában nem veszti életét azon a bizonyos hockenheimi Forma-2-es versenyen, a Lotus elkövetkező években nyújtott teljesítményét (Hill 68-ban, Rindt 70-ben, Fittipaldi 72-ben lett világbajnok a Colin Chapman tervezte autóban) elnézve akár a vb-címek számában is megdönthette volna Fangio rekordját.

Ezt azonban már soha nem tudjuk meg, mert 1968. április 7-én, mindössze 32 évesen, máig tisztázatlan körülmények között a fák közé csapódott az ultragyors német pályán.

Mivel a január 1-i szezonnyitót követően csak májusban rendezték az 1968-as F1-es szezon második futamát, a tragédia miatt a Dél-afrikai Nagydíj nemcsak Jim Clark 25. győzelmét, de egyben utolsó F1-es versenyét is hozta.

Kis híján sikerült összetörni Jim Clark Lotusát (videó)

Friss