Hetven évvel ezelőtt ezen a napon rendezték az 1953-as szezon nyitófutamát, amely egyben a Forma-1 történetének első argentin, és első „valódi” tengerentúli nagydíja is volt egyben. A jeles alkalmat azonban borzasztó tragédia árnyékolta be.
Az 1952-es szezon nyolc versenyéből hetet megnyerő (csak az F1-es versenynaptár részének is számító Indy 500-on nem győzött) Alberto Ascari ott folytatta 1953-ban, ahol az előző idényben abbahagyta, és elsőként szelte át a célvonalat a történelem első Forma-1-es Argentin Nagydíján. Ez a verseny azonban semmiképpen sem a végül az 1953-as világbajnoki címet is megnyerő, azzal a Forma-1 első kétszeres világbajnokává váló olasz sikeréről, és nem is a hét hónappal a kis híján az életébe kerülő monzai balesete után ismét Forma-1-es autóba ülő, váltóhibájáig Ascari mögött a második helyen haladó Juan Manuel Fangio visszatéréséről, vagy az 1958-as világbajnok Mike Hawthorn ferraris bemutatkozásáról, hanem ezeknél sokkal szomorúbb eseményről marad emlékezetes.
A korabeli beszámolók szerint nagyjából 400 ezer fős tömeg gyűlt egybe az erre a futamra épített Buenos Aires Autodrome-ban, köszönhetően annak, hogy az ünnepi alkalomra tekintettel ingyenes volt a belépés. Ezzel viszont azt érték el a szervezők, hogy jócskán túllépték a pálya befogadóképességét. A nézők órákkal a rajt előtt már a lelátókon aszalódtak a 37 fokos hőségben, miközben továbbra is rengetegen próbáltak bejutni. Mivel ülőhely már nem volt, előkerültek a drótvágók, és az emberek több helyen lyukat vágtak a kerítéseken, vagy le is döntötték azokat, majd egészen a pálya széléig előrenyomultak.
A rendőrség részéről a nézők kordában tartására tett sikertelen kísérleteket követően végül az a döntés született, hogy kezdődjön el a futam. Egyesek szerint maga Juan Domingo Perón, Argentína 1951-ben másodszor megválasztott elnöke volt az, aki erre utasította a hatóságokat, mondván, „Ők az én gyermekeim, engedjétek be őket.”
Ez a lehető legrosszabb döntésnek bizonyult, a nézők ugyanis hamarosan már a pályára is bementek, ami még a kor mai normákkal összehasonlíthatatlan, vagy mondhatjuk úgy, nem létező biztonsági intézkedései mellett is kirívónak számított. Nem meglepő, hogy a versenyzők is kezdtek egyre idegesebbek lenni, és többen is azt javasolták, hogy halasszák el a kezdést, vagy egyáltalán ne rendezzék meg a futamot. Utóbbi azonban valószínűleg hatalmas lázadást eredményezett volna a nézők körében, így a pilóták inkább versenyeztek.
Luigi Villoresi – #Ferrari, 1953 Argentine Grand Prix. #Formula1 #F1 pic.twitter.com/Rndb9CpSza
— F1 Images (@F1_Images) January 5, 2015
Luigi Villoresi, ahogy elszáguld a pályán álló nézők mellett
Már a rajtot követően egészen elképesztő jelenetek játszódtak le. Aki látott már kerékpárversenyt, vagy 80-as években rendezett raliversenyt, annak nem lenne ismeretlen a látványt, ugyanis pontosan az történt, ami a Tour de France vagy a Girod d’Italia hegyi szakaszain szokott: a nézők a pálya kellős közepén várták a versenyzőket, helyenként az ideális íven kószáltak az autók előtt, a pilóták pedig dühös gesztikulálással jelezték nekik, hogy jó lenne, ha ezt nem csinálnák. Erre válaszul azonban sokan még a felsőjüket is levették, és matadorként lengették azt az érkező versenyzők előtt, hogy az utolsó pillanatban ugorjanak félre a száguldó versenyautók elől.
„Időről időre integettem a nézőknek, hogy menjenek el az útból, de ez csak rontott a helyzeten. Elkezdtek a pályára jönni, miközben ingeket lobogtattak, amiket csak az utolsó pillanatban rántottak el, mint ahogy a torreádor játszadozik a bikával” – nyilatkozta Hawthorn.
Ám míg egy kerékpárverseny hegymenetén egy-egy ilyen megmozdulás legfeljebb a versenyzőket bosszanthatja és zökkentheti ki, addig a száguldó versenyautó esetében a pilóta és a nézők életére is veszélyt jelent. És hát, aligha meglepő, hogy végül tragédiába torkollt az őrület: a 32. körben Giuseppe „Nino” Farina, a Forma-1 történetének első világbajnoka előtt egy néző átszaladt a pályán, a Ferrari pilótája pedig félrerántotta a kormányt, aminek következtében kipördült. Ezzel a felelőtlen drukker életét ugyan megmentette, de az aszfaltcsíkon álldogálók tömegébe csapódott.
A tömegszerencsétlenségben tíz néző veszítette életét, de egyes vélemények szerint ez csak a hivatalosan elismert szám, és ennél is többen, akár 30-an is meghalhattak, miközben több mint három tucatnyian megsérültek. Köztük Farina is, bár ő megúszta lábsérülésekkel. A hatalmas káosz és pánik közepette pedig újabb tragédia történt: egy gyerek berohant a pályára, Alan Brown Cooper-Bristolja elé. Ő volt az újabb áldozat.
Noha a sérültekhez érkező mentők is újabb baleseteket okoztak, a verseny – mintha mi sem történt volna – folytatódott tovább, Ascari és a többiek pedig a következő két órában két percenként elszáguldottak a robbantásos merényletekhez hasonlító baleseti helyszín mellett…
Juan Perón, Argentína elnöke (balra) átadja a győztesnek járó trófeát Ascarinak. Ahhoz képest mindketten nagyon mosolygósak, hogy nem sokkal korábban nézők haltak meg, és Perón egyszemélyben megakadályozhatta volna, hogy ez megtörténjen.
Amennyiben 16-nál többen vesztettél életüket, ez volt minden idők legtöbb halálos áldozattal járó Forma-1-es versenye, amelyen többen haltak meg, mint a Wolfgang von Trips és 15 néző életét követelő 1961-es Olasz Nagydíjon.
Az alábbi archív felvételeken tökéletesen látszik, milyen elképesztően nagy volt a tömeg, és mekkora veszélynek voltak kitéve a nézők: