Gabriele Tarquini szép karriert is befuthatott volna a Forma-1-ben, ha nem rosszabbnál rosszabb autókkal kellett volna küszködnie. Végül a túraautózásban találta meg a számításait, ahol kétszer is világbajnok lett.
1962-ben ezen a napon, március 2-án látta meg a napvilágot az olaszországi Giulianoua-ban Gabriele Tarquini. A WTCC-ben, majd a WTCR-ben is éveken át Michelisz Norbert csapattársaként versenyző kétszeres túraautó-világbajnok 1987 és 1995 között a Forma-1-ben is számos alkalommal szerencsét próbált, eredményei azonban igencsak szerények voltak.
Erről azonban az esetek többségében nem ő, hanem a rendelkezésére álló technika tehetett, aminek köszönhetően felállított egy, valószínűleg már soha meg nem dőlő negatív rekordot: 78 versenyhétvégére nevezett, ám ezek közül csak 38 alkalommal tudott elrajtolni a futamon, 24-szer pedig még az időmérő edzésen sem vehetett részt, mert már a péntek reggeli előkvalifikáció során elvérzett. Mivel az előkvalifikáció intézménye 1992-ben megszűnt, ezt a rekordot vélhetően már soha senki nem dönti meg.
Tarquini a Coloni pilótájaként az 1988-as Brazil Nagydíjon
Tarquini olyan, finoman fogalmazva is gyenge istállóknál fordult meg az F1-ben, mint az Osella, a Coloni, az AGS, valamint a Fondmetal. Utolsó versenyét 1995-ben teljesítette, amikor a Tyrrellhez ugrott be az Európa Nagydíjra, és végzett 14. helyen. Legjobb eredményét az 1989-es Mexikói Nagydíjon érte el, amelyen hatodik lett az AGS-sel. Ez az egyetlen pontszerzése is az F1-ben.
Amikor a tükörrel kellett spórolni
A későbbi túraautós legenda első teljes szezonját 1988-ban, az Enzo Coloni által alapított Scuderia Coloni színeiben teljesíthette. Ez az a csapat, amelynek a legtöbbször sikerült elhasalnia az időmérőn, és nem jutott be a versenybe, amihez jócskán hozzátett a 88-as szezon. Tarquini a brazíliai szezonnyitón még részt vehetett (35 kör után kiesett), majd Imolában az azzal az autóval kiemelkedőnek számító 17. rajtkockába kvalifikált, a rajt után pedig feljött a 13. pozícióba, de a Coloni ismét megadta magát.
Először a Mexikói Nagydíjon ért célba (5 körös hátrányban a 14. lett), a Kanadai Nagydíjon pedig az akkor még pontot nem érő, de így is szenzációs 8. helyen intették le. Ezután azonban zuhanórepülésbe került a gárda, és Tarquini a hátralevő 11 versenyből csak háromszor jutott el a futamig, hatszor pedig az időmérőre sem jutott be.
„Az autó nagyon nehéz volt, 70 kilogramm súlyfelesleget cipelt. Hihetetlen volt. Az összes többi csapat karbonfékeket használt szerintem már 1985 óta, nekem viszont hagyományos fékjeim voltak – emlékezett vissza 1999-ben a Motorsportmagazine-nak az olasz.
A Coloni minden volt, csak jó autó nem
A számításait végül a túraautózásban megtaláló versenyző az 1988-as Monacói Nagydíjra való visszaemlékezéssel érzékeltette, hogy mennyire nehéz dolga volt a Coloniban. „Óriási vibrációval küzdöttem, a visszapillantók emiatt pedig folyton leestek az autóról. Az időmérőn úgy 5-6 tükröt veszítettünk el, és vasárnapra csak kettő maradt, a délelőtti bemelegítésen ezért nagyon vigyáznunk kellett, mert tükrök nélkül nem rajtolhattunk volna el.”
Persze a bemelegítést nem hagyták ki, helyette Enzo Coloni ragasztószalaggal a pilótafülke belső oldalához rögzítette a tükröket, hogy amikor leesnek, lehetőleg Tarquini ölében landoljanak. „Természetesen letörtek és nagyon keményen nekicsapódtak a sisakomnak az egyenesben. Veszélyes volt, de nem veszítettük el őket, így elrajtolhattunk a versenyen. Ott aztán két kör után már nem voltak tükreim, de szerencsére 5 kör után a felfüggesztésem is eltörött és kiestem. A Ferrarik és a McLarenek annyival gyorsabbak voltak, hogy háromszor-négyszer is leköröztek volna, úgyhogy igazán nagy szükségem lett volna a tükrökre!” – osztotta meg az elképesztő történetet Tarquini, aki az 1988-as Belga Nagydíjról is sztorizott.
Spába mindössze két szett gumival, három szerelővel, és a tulajdonos Enzo Colonival érkeztek meg, de így is sikerült kvalifikálniuk a versenyre. „Két kör után eltört a tengely, 40 percbe tellett kicserélni – idézte fel az előkvalifikáción történteket. – Szerencsére kedvelem Spát, és jó érzékem van ahhoz a pályához, úgyhogy a megmaradt szettel visszamentem és két kör alatt megfutottam a bekerüléshez szükséges időt. Csoda volt, hiszen mindenki közel egy órája próbálkozott, én pedig összesen négy kör alatt megcsináltam.”
Tarquini 1989-re átigazolt az AGS-hez, de az első néhány futam után itt sem termett számára sok babér. A San Marinói Nagydíjtól a Francia Nagydíjig zsinórban hatszor is elrajtolhatott, és három kiesés mellett egy hatodik, egy hetedik és egy nyolcadik helyet szerzett. A szezon nyolcadik versenyének számító Brit Nagydíjtól kezdve azonban egyszer sem jutott be a vasárnapi programba.
Az AGS-ben az 1989-es Mexikói Nagydíjon
A csúfos széria 16 futamon át, egészen az 1990-es Brit Nagydíjig folytatódott, de ez a futam sem jelentett áttörés, hiszen az ezt követő nyolc futamból is csak háromszor volt ott a rajtnál (az egész év során csak egyszer, a Magyar Nagydíjon ért célba, ahol 13. lett). A szenvedéstörténet 1991-ben is ment tovább, és mielőtt a Spanyol Nagydíjtól átigazolt a Fondmetalhoz, 13 próbálkozásból 10-szer nem indulhatott el a versenyen.
A Tyrrellt leszámítva Tarquini utolsó F1-es csapatánál az olasz csak egyszer hasalt el a kvalifikációval, viszont 1992-ben 13 futamból csak egyet tudott befejezni.
Találkozz világklasszis rallyversenyzőkkel és szurkoljunk együtt a magyar menőknek!
Csapj le Te is a Rally Hungary jegyekre, most még elővételes áron!
Jegyek:
https://rallyhungary.com/jegyek/