24 éve ezen a napon hunyt el Dorino Serafini, aki olyan megdönthetetlen rekordot tart a Forma–1-ben, amelyet vélhetően beállítani sem fognak, ráadásul ezt is különleges módon érte el. Legnagyobb eredményét azonban nem az F1-ben érte el az olasz pilóta, aki többször is súlyosan megsérült, egy másik balesete pedig egy halálos áldozatot követelt.
Vannak megdönthetetlennek hitt rekordok a Forma–1-ben, de ezek közül akad, amelyiket aztán mégis megjavítják, gondoljunk csak Max Verstappen tavalyi győzelmi arányára. Azonban vannak olyan csúcsok, amelyek ténylegesen megdönthetetlenek, legfeljebb beállítani lehet őket, de a 2004. július 5-én, vagyis napra pontosan 24 évvel ezelőtt elhunyt Dorino Serafini esetében ez sem túl valószínű.
A néhai olasz pilóta 1909. július 22-én született az Adriai-tenger partján lévő, San Pietro nevű településen. Hivatalosan Teodoro Serafiniként anyakönyvezték, és egy négy fiúgyermekes család elsőszülöttje volt. Édesapja a méhészet mellett autógyártással foglalkozott, ahogyan a környéken még sokan mások is, és a termékük eladásának eszközeként gyakran versenyeztek is. Nem véletlen tehát, hogy Dorino Serafinit megfertőzte a sebesség.
Kezdetben azonban nem négy, hanem két keréken indult. Első motorversenyén 1928-ban vett részt, és Riminiben máris megfutotta a leggyorsabb kört egy 175 köbcentiméteres Benellin ülve. A márkához a következő négy évben hűséges maradt, utána viszont MM-re váltott, amellyel 1935-ben megnyerte az olasz bajnokságot.
Dorino Serafini raced at Monza in ’50 only because Luigi Villoresi was injured, having crashed at the #NationsGP, Geneva, killing 3 spectators, injuring 21. #AnorakFact: Serafini (pic) had won the ’39 500cc #EuropeanMotorcycleChampionship, truncated by outbreak of war. (3/3) pic.twitter.com/6C9wyfC0Cq
— Matt Bishop 🏳️🌈 🏁 (@TheBishF1) September 3, 2021
Ennek köszöngetően 1935-ben már az 500-asok között szerepelt a Bianchi csapatával. Sikereinek köszönhetően pedig nem telt el sok idő, és a Moto Guzzi, valamint a Gilera is gyári szerződést ajánlott neki havi 2 ezer líráért. Végül utóbbit választotta, és 1939-ben megnyerte az Európa-bajnokságot, amivel felért motoros pályafutása csúcsára.
Aztán jött a második világháború, amelyet követően viszont már autókra váltott. Először sportautókkal versenyzett, első futamát Szicíliában, egy Healey 2400 Elliott volánja mögött teljesítette. A következő évben ugyanakkor az együléses versenyzést is kipróbálta, és egy Cisitalia D46-ossal hetedik lett egy kairói megmérettetésen.
A következő három viadalán kiesett, majd jött pályafutása első komoly balesete a franciaországi Saint-Gaudensben. A Scuderia Milan színeiben egy Maseratival a rajttól kezdve az élen autózott, ráadásul a leggyorsabb kört is megfutotta, ám egyszer csak kezében maradt a kormánykerék, amely a kormányrúddal együtt kiszakadt. Ennek következtében frontálisan belehajtott egy fának, és a borda-, kar-, valamint lábtörést szenvedett, ráadásul súlyos égési sérülései voltak.
Kezdetben nem sok esélyt adtak neki a túlélésre, de Serafini sikeresen felépült, és 1948-ban visszatért a volán mögé, bár a visszaemlékezések alapján már nem volt benne akkora potenciál, mint korábban. Egy OSCA 1100-assal azonban így is megnyert egy sportautóversenyt a Garda-tó mellett található aszfaltcsíkon.
Dorino Serafini (középen)
1949-ben szintén diadalmaskodott néhány futamon, ám az év fő eseményén, a Mille Miglián hiába vezetett féltávnál, miután eltalált egy járdaszegélyt, tönkrement a kormánya, ezért fel kellett adnia a futamot. Madridban pedig egy tragédiának is részese volt, amikor a tömegbe csapódott, egy néző pedig életét vesztette a balesetben.
Teljesítménye mégis felkeltette Enzo Ferrarinak, a Ferrari alapítójának a figyelmét, aki gyári szerződést ajánlott neki. Bár elsősorban a sportautóversenyeken számítottak rá, hiszen a nagydíjakon Alberto Ascari és Luigi Villoresi volt a két állandó pilóta, mellettük pedig Raymond Sommer versenyzett időnként, de tesztpilótaként így is vezethette a Scuderia autóit, amelyeket a következő évben életre hívott F1-es világbajnokságon indítottak.
1950-ben aratta élete legnagyobb sikerét, amikor második lett a Mille Miglián úgy, hogy a nyitott autóban bőrig ázott a szakadó esőben. A Le Mans-i 24 órás versenyen szintén elindult Sommer váltótársaként, de nem értek célba. Két kisebb sportautóversenyt megnyert, a formaautós viadalokon pedig többször is dobogóra állt, ám a győzelem nem jött össze.
Egyedülálló módon állított fel egy megdönthetetlen rekordot
Az 1950-es szezon utolsó futamán, az olasz Nagydíjon aztán a Forma–1-ben is bemutatkozhatott. Igaz, a lehetőség egy szörnyű tragédia miatt hullott az ölébe: öt héttel korábban Villoresi balesetet szenvedett a bajnokságba nem beleszámító Nemzetek Nagydíján Svájcban, aminek következtében három szurkoló meghalt, további huszonegy megsérült, és ő maga is kulcs- és combcsonttörést szenvedett. Ennek következtében a Ferrari Serafinit ültette be Ascari mellé.
Az akkor 41 esztendős versenyző bemutatkozását némileg háttérbe szorította a világbajnoki küzdelem az Alfa Romeo versenyzői között. A tabellát Juan Manuel Fangio vezette, de rajta kívül Luigi Fagiolinak és Giuseppe Farinának is reális esélye volt a végső győzelemre, pláne az megbízhatósági viszonyok mellett.
Kalapáccsal támadt ellenfelére a pilóta, aki még 50 év felett is futamot nyert az F1-ben
Az Alfa Romeo az egész évet dominálta, és esélyt sem hagyott a többieknek a 158-assal. Az addigi öt európai hétvégén (a hatodik az Indy 500 volt) Fangio és Farina az összes pole pozíciót, győzelmet és leggyorsabb kört megszerezték, ráadásul az idényzáróra a már továbbfejlesztett 159-essel készültek. Csakhogy a Ferrari szintén leváltotta a csalódást keltő 275-öst, és a 375-össel próbálta meg felvenni a versenyt az Alfettákkal.
Ez sikerült is, hiszen a rajtelsőséget ugyan az argentin versenyző gyűjtötte be, de Ascari csupán 2 tizeddel maradt el tőle (különböző források mást állítanak). Őket három Alfa Romeo követte, majd 7 másodperces lemaradással jött Serafini, aki így a hatodik helyre kvalifikálta magát, megelőzve a világbajnokságon szintén akkor debütáló, de egyébként rendkívül tapasztalt Piero Taruffit, aki az ötödik Alfát vezette.
Serafini a rajtnál visszaesett honfitársa mögé, de aztán gyorsabb tudott lenni nála. Ami az élmezőnyt illeti, Farina állt az élre, és bár Ascari ideiglenesen a negyedik pozícióba került, az első kört már másodikként fejezte be. Sőt, a 14. körben átvette a vezetést, de két körrel később a 43 esztendős versenyző visszaelőzte.
Ascari azonban nem sokáig küzdhetett a Ferrari történetének első F1-es győzelméért, ugyanis a 21. körben motorhiba miatt kiesett. Akkoriban azonban még volt lehetőség arra, hogy egy autót több pilóta is használjon, és a későbbi kétszeres világbajnok élt is vele: bizonyos források szerint valamivel féltáv előtt, más források alapján kicsivel utána behívatta Serafinit, és átvette tőle a kocsit.
The most unique thing (s) about every #F1 Season since 1950:
1950
-Nino Farina took the win, pole and fastest lap at British GP (Silverstone). He remains the only driver to win on debut
-Dorino Serafini took 2nd & a podium in his only #F1 race at Italy (Monza) pic.twitter.com/Zqv8i1HH5B— F1 Icons That Go Hard (@CrystalRacing) March 20, 2024
Utóbbi számára így véget ért a futam, ám érdemes volt szurkolnia csapattársának, hiszen a kocsi helyezéséért járó pontokat a szabályok szerint mindenképpen felezték, függetlenül attól, hogy milyen arányban oszlott meg köztük a versenytáv. A kiállás persze jelentős időveszteséggel járt, de Ascari nekiveselkedett annak, hogy ledolgozza a hátrányt.
Ebben kezére játszott, hogy Fangio időközben előbb a saját, majd Taruffi autójával is kiesett, a debütáló Consalvo Sanesi pedig már régóta nem volt versenyben az ötödik Alfettával. Fagioli a kiállása után szintén a versenyben maradt gyári Ferrari mögé került. Ascari végül csak a győzelmével a sportág történetének első vb-címét megszerző Farinát nem tudta elkapni, de a második helyet megkaparintotta.
Ezzel pedig amellett, hogy odaért a tabella ötödik helyére, „történelmet íratott” Serafinivel. A dobogó ugyanis ilyenkor mindkét, az adott autót vezető pilóta statisztikájába bekerült, és mint kiderült, ez volt az egyetlen F1-es futama. Mindez azt jelenti, hogy 100 százalékos dobogós aránnyal zárta pályafutását, amit megdönteni nyilvánvalóan nem lehet, és egyelőre beállítani sem sikerült. Persze ez utóbbi is óriási bravúr lenne, és minden valószínűség szerint a jövőben sem lesz rá példa.
Ami Serafini további pályafutását illeti, az 1951-es Mille Miglián újabb súlyos balesetet szenvedett, amikor autójával előbb szaltózott, majd szakadékba zuhant. Emiatt éveken át műtéteken kellett átesnie, és nem meglepő módon alig néhány versenyen vett részt. 1954-ben azért még megnyerte a GT kategóriát a Bresciától Rómáig, majd onnan visszafelé tartó viadalon, mielőtt végleg visszavonult. Később rendszeresen vendége volt különböző megemlékezéseknek, a Ferrari debütálásának negyvenedik évfordulója alkalmából tartott eseményen is ott volt. Hosszú élete volt, hiszen 17 nappal a 91. születésnapja előtt érte a halál egy kórházban.