back to top
2024. július 13. 17:22

KezdőlapF1Korának Sennája volt a félelmet nem ismerő pilóta, akinek első győzelme szégyenbe...

Korának Sennája volt a félelmet nem ismerő pilóta, akinek első győzelme szégyenbe hozta az F1-et

-

53 évvel ezelőtt ezen a napon vesztette életét Pedro Rodríguez, kétszeres Forma–1-es és egyszeres Le Mans-i futamgyőztes pilóta. Öccsét, akit szintén a versenypályán ért a halál, tehetségesebbnek tartották nála, de ő is gyakran elkápráztatta a csapatát, az ellenfeleit vagy éppen az újságírókat.

„Soha nem panaszkodott. Soha nem kérte a fákkal teli pályák módosítását, vagy az eső fenyegette versenyek törlését. Nem volt kényeskedő vagy hatalmas egóval fertőzött, egyszerűen csak olyan gyorsan ment, amilyen gyorsan csak tudott, bármilyen autót is kapott. Ha pedig a kocsi nem volt versenyképes, valahogyan sikerült azt a látszatot keltenie, hogy mégis.”

Így szólnak a Historic Racing Pedro Rodríguezről szóló megemlékezésének első mondatai. A néhai mexikói pilóta, aki 1971. július 11-én, azaz napra pontosan 53 éve halt meg, elsősorban a 60-as években versenyzett az F1-ben, és bár öccsét, a tragikusan fiatalon elhunyt Ricardót nagyobb tehetségnek tartották, ő volt az, aki legalább valamennyire révbe ért az F1-ben. Más kategóriákban szintén sikeres volt, amivel sokoldalúságát bizonyította.

Rodríguez 1940. január 18-án született Mexikóvárosban. A családban ekkorra már volt egy lánygyermek, majd Pedro után jött Ricardo, majd még két fiú, bár egyikük csak két hónapot élt. Édesapjuk bizonyos teóriák szerint a helyi titkosszolgálat vezére volt, az viszont biztos, hogy a motoros járőrök fejeként tevékenykedett. Ennélfogva megvolt a maga befolyása, és ingatlanügyleteinek, valamint egyéb üzleteinek köszönhetően pénzben sem szenvedtek hiányt.

Embed from Getty Images

Ennélfogva meg tudta vásárolni gyerekeinek azokat az autókat, amelyekkel aztán versenyezni kezdtek. Előtte azonban kerékpározásban, majd motorozásban jeleskedtek: Pedro Rodríguez 1952-ben és 1954-ben is utánpótlásbajnok lett a 125 köbcentiméteres kategóriában. Ebben az időszakban kipróbálta a ralizást, de sok sikere nem volt benne.

A következő években jó néhány helyi autóversenyen elindultak, a nemzetközi debütálásukra pedig 1957-ben, a Bahama-szigetek fővárosában, Nassauban került sor, ahol Pedro egy Ferrarit, míg Ricardo egy Porschét vezetett. Előbbi aztán összetörte az autót, de a testvérpár így is felkeltette Luigi Chinetti, az olasz származású, de az Egyesült Államokba emigrált Ferrari-importőr figyelmét.

A korábbi versenyző autót ajánlott nekik az 1958-as Le Mans-i 24 órás viadalra, amit el is fogadtak, de volt egy aprónak nem nevezhető gond: a 16 éves Ricardót túlságosan fiatalnak ítélték meg, ezért nem versenyezhetett. Helyette José Behra volt Pedro Rodríguez váltótársa: a név nem véletlenül ismerős, ugyanis az akkoriban az F1-ben szereplő Jean Behra öccséről van szó. A páros végül nem fejezte be a versenyt, mivel kilyukadt a hűtőrendszer.

Leszakadt a füle, óriási baleseteket élt túl, de túl sokáig kísértette a sorsot az F1 gladiátora

Az idősebbik Rodríguez ezzel együtt szép eredményeket ért el: ugyanebben az évben kategóriájának második helyt szerezte meg a Roueni 12 órás futamon, Nassauban pedig ugyancsak második lett. A következő évtől aztán már rendszeresen Európában versenyzett, és 1960-ban második lett az akkori Forma–1 egyik legnagyobb alakja, Stirling Moss mögött.

Mindeközben öccsével is versenyzett, hiszen az 1959-ben már őt is hagyták indulni Le Mans-ban. Azonban nem ekkor, hanem két évvel később alakítottak igazán nagyot, amikor a gyári Ferrarikkal csatáztak a győzelemért egészen addig, amíg ki nem estek. Ehhez hozzájött még a Párizsi 1000 km-es versenyen aratott győzelem, és ez már Enzo Ferrari figyelmét is felkeltette.

Öccse halála után majdnem abbahagyta, végül F1-ess futamgyőztes lett

Az olasz márka alapítója mindkettőjüknek ülést ajánlott a gyári F1-es istállónál, ám ezt csak Ricardo fogadta el. Bátyja arra hivatkozva utasította vissza a megkeresést, hogy Mexikóvárosban motoros üzletet működtetnek. Az ő debütálása tehát még váratott magára, miközben testvére Monzában minden idők legfiatalabbjaként indulhatott az első sorból, és ezt azóta is csak Max Verstappen és Lance Stroll tudta túlszárnyalni.

Kettőjük közül Ricardo Rodríguezt tartották tehetségesebbnek, ám neki igazán kevés idő jutott, hogy ezt eredményekkel is igazolja. Egy évvel később ugyanis életét vesztette a bajnokságba nem számító Mexikói Nagydíj edzésén, amelyen egy Lotusszal indult el, miután a Ferrari nem volt hajlandó részt venni a viadalon.

Korai Senna is lehetett volna belőle, de 20 évesen meghalt a Ferrari legfiatalabb F1-es pilótája

Bátyját nyilvánvalóan megrázta a tragédia, és még a visszavonulás is komolyan felmerült. „Szerintem Ricardo halála után elgondolkozott, hogy abbahagyja – emlékezett vissza önéletrajzában a testvérpár barátja, Jo Ramírez, aki később a McLaren csapatkoordinátora lett. – Ez azonban nem tartott sokáig. Úgy vélem, eleinte Ricardo talán kicsit jobban megőrült a versenyzésért, de aztán Pedro is elkezdte nagyon komolyan venni.”

Pedro Rodríguez egy évvel fivére elvesztése után mutatkozott be a Forma–1-ben, de 1963 és 1966 között csupán eseti jelleggel versenyzett hol a Lotusnál, hol az akkor éppen North American Racing Teamként szereplő Ferrarinál. 1967-re viszont a Cooper a teljes szezonra leszerződtette, és ennek azonnal meg is lett az eredménye.

Az idénynyitó Dél-afrikai Nagydíjon, mindössze a kilencedik F1-es futamán ugyanis máris nyerni tudott, miután Denny Hulme-nak elhúzódott a kiállása, John Love-nak pedig a hajrában ki kellett mennie üzemanyagért. Ezzel ő lett Mexikó történetének első Forma–1-es futamgyőztese (mindmáig csak Sergio Pérez csatlakozott hozzá), de öröme nem lehetett teljes.

Manapság elképzelhetetlen, hogy a nyertes pilóta országának himnuszát ne tudják lejátszani, ha pedig mégis megtörténne, az óriási szégyen lenne az F1-re, illetve a rendezőkre nézve. Akkor viszont pontosan ez történt: a dél-afrikaiaknak nem volt meg a mexikói himnusz, ezért a ’Jarabe Tapatíó’ című slágert játszották le. Onnantól kezdve Rodríguez minden futamra magával vitte a himnusz felvételét, valamint egy mexikói zászlót.

Embed from Getty Images

A szezon hátralévő része már nem alakult ennyire fényesen számára: második számú pilótaként régebbi autóval versenyzett, mint csapattársa, a későbbi világbajnok Jochen Rindt, ráadásul egy Forma–2-ben elszenvedett baleset miatt három futamot ki kellett hagynia. A Holland Nagydíjon viszont a körülmények ellenére alig volt lassabb az osztrák versenyzőnél, amivel felhívta magára a BRM figyelmét.

Esőben kiemelkedő volt

1968-ban már náluk versenyzett, és néhány futamon sikerült eltüntetnie a Ford legendás Cosworth DFV-motorjaival szembeni hátrányt. Jaramában vezetett, mielőtt megcsúszott egy olajfolton, Spa-Francorchamps-ban annak ellenére lett második, hogy autójában eltört az első stabilizátor. Mindez érzelmileg is sokat jelentett a csapatnak, mert mindössze másfél hónap telt el azóta, hogy az első számú versenyzőnek kikiáltott Mike Spence meghalt az Indy 500 edzésén.

Rouenben Rodríguez pályafutása során először és utoljára megfutotta a leggyorsabb kört, de hiába vezetett, elromlott a váltója. Mindez már azután történt, hogy Zandvoortban harmadik lett, amit Kanadában meg tudott ismételni. Ennek köszönhetően az előző idényhez hasonlóan hatodik lett az összetettben, ami, mint később kiderült, karrierje csúcspontját jelentette ezen a téren. Ugyanebben az évben ráadásul Le Mans-ban is diadalmaskodott egy Ford GT40-essel, Lucien Bianchi váltótársaként.

Fontos kiemelni, hogy a Holland és a Francia Nagydíjon esős körülmények között tudott ott lenni az élmezőnyben. Nem véletlen, hiszen a mexikói versenyző nedves pályán kiemelkedett a mezőnyből, csakúgy, mint később Ayrton Senna. „Vizes pályán olyan volt, mint egy bűvész – jelentette ki egykori ellenfele, Chris Amon. – Pedro egyáltalán nem hibázott, egyszerűen gyönyörűen vezetett. Mindenhol nagyon precíz volt.”

Későbbi főnöke pedig elárulta, a riválisok néha már ironizáltak azon, hogy Rodríguez mennyire képes uralni az autót esőben. „A többi versenyző viccelődött rajta, és azt mondták, hogy »miért nem szól senki Pedrónak, hogy rohadtul esik az eső – idézte fel Tim Parnell, a Reg Parnell Racing csapatmenedzsere. – Teljes képtelenség volt, ahogyan egyensúlyban tudta tartani az autót.”

Embed from Getty Images

Rodríguez nem véletlenül dolgozott együtt Parnell-lel, hiszen Louis Stanley, a BRM csapatmenedzsere nem tartott igényt a szolgálataira, és 1969-ben már nem gyári BRM-et vezetett. Három kiesés után azonban átigazolt a Ferrarihoz, amely az év utolsó versenyein ismét North American Racing Teamként szerepelt, de ott sem termett sok babér számára.

1970-ben visszatért a BRM-hez, és a Belga Nagydíjat meg is nyerte, ellenállva Amon folyamatos nyomásának, 241,31 km/h-s átlagsebessége pedig akkoriban rekordnak számított. Watkins Glenben szintén győzhetett volna, ám nem sokkal a leintés előtt ki kellett állnia a bokszba, ezért csupán másodikként ért célba.

Mindeközben Rodríguez a Forma–1 mellett más sorozatokban is letette a névjegyét. A Porsche 1970-re leszerződtette, amit azzal hálált meg, hogy hozzásegítette a márkát a sportautó-világbajnoki címhez, valamint Leo Kinnunennel és Brian Redmannel megnyerte a Daytonai 24 órás viadalt. Ezenkívül a NASCAR-ban és a Can-Amben is indult, ralizott, sőt, még jeges felületen is versenyzett.

Élete egyik legnagyobb teljesítményét a következő évben, 1971-ben, az Österrechringi 1000 km-es versenyen nyújtotta: technikai hiba miatt hat percet vesztegelt a bokszban, ennek ellenére sikerült visszazárkóznia az élmezőnybe, miközben csupán tíz körre adta át az autót. Végül hibába tudta hajszolni Clay Regazzonit, és óriási hátrányt eltüntetve diadalmaskodott.

Embed from Getty Images

„Csodálatos vezetés volt, négy és fél órán keresztül – méltatta a Porschénál dolgozó mérnök, John Wyer. – Amikor pedig kiszállt az autóból, még csak nem is volt izzadt.” A brit összességében is rendkívül nagyra tartotta Rodríguezt. „Számomra Pedro volt kora legnagyszerűbb versenyzője – jelentette ki. – Tényleg a legnagyszerűbb.”

Az ausztriai bravúr egy héttel azután jött, hogy a Holland Nagydíjon ezúttal kikapott a nedves pályán a másik nagy esőmenő, Jacky Ickx ellen. A következő, Paul Ricard-i fordulóban az ötödik helyet sikerült megszereznie az időmérőn, de a futamon gyújtásprobléma miatt kiesett. Még így is a negyedik helyen állt az összetettben, de mint kiderült, ez volt élete utolsó F1-es versenye.

Egy héttel később a BRM Can-Am-autóját tesztelte volna, ám a Chevrolet-motor meghibásodott. Ennek következtében elfogadta a lehetőséget, és benevezett az egy évvel korábban életre hívott Interserie elnevezésű sportautó-bajnokság norisringi fordulójába. Rodríguez vezette a viadalt a Ferrari 512 M volánja mögött, de aztán bekövetkezett a tragédia.

A helyszíni fotósok beszámolója alapján a jobb első gumija levált a felniről, majd a 12. körben, egy kemény fékezés után teljesen leszakadt. Ennek következtében Rodríguez kocsija a falnak csapódott, majd visszapattant a pályára, és kigyulladt. Miután kiszedték a roncsból, már nem lehetett segíteni rajta, és nem sokkal később belehalt sérüléseibe, csakúgy, mint szűk 17 évvel később Kesjár Csaba ugyanazon a pályán.

Történelmet írt, de szörnyű balesete miatt az F1 kapuján már nem léphetett be Kesjár Csaba

A baleset helyszínén manapság egy emlékmű áll, míg Daytonában kanyart neveztek el róla. Ennél azonban sokkal inkább ismert tény, hogy a mexikói F1-es futam helyszíne a Rodríguez testvérpárról kapta a nevét. És hogy milyen szintű versenyző is volt valójában Pedro Rodríguez? Nos, 2016-ban egy matematikai modellre épülő tanulmány megállapította, hogy a 31 évesen elhunyt versenyző minden idők huszonnegyedik legjobb F1-es pilótája.

Friss