2024. február 23. 02:19
KezdőlapTEREPRALLYMiben ad többet a Budapest–Bamako-rali a Dakarnál? – interjú a szervezővel, Szabó...

Miben ad többet a Budapest–Bamako-rali a Dakarnál? – interjú a szervezővel, Szabó Gál Andrással

-

Húsz éve jött a Budapest–Bamako-rali ötlete, amely mostanra már kifejezetten népes versennyé nőtte ki magát. A viadal főszervezőjével, Szabó Gál Andrással beszélgettünk arról, hogy miben nyújt többet ez a futam a Dakarnál, milyen veszélyek leselkednek a résztvevőkre, és mit csinálnak a sofőrök esténként, amikor éppen nem az autóval foglalkoznak.

Ma délben rajtolt az idei Budapest–Bamako-rali első felvonása a budaörsi repülőtérről, hogy aztán 18 nap múlva Sierra Leone fővárosában, Freetownban érjen véget a viadal. Az amatőrök számára kiírt verseny több szempontból is a Dakar korábbi szellemiségét igyekszik megőrizni, és nem elsősorban a versengésre, hanem az élményre és a kalandra helyezi a hangsúlyt. Olyannyira, hogy időmérés egyáltalán nincs, a verseny kategóriában a navigációs pontok megtalálásával lehet pontokat gyűjteni.

A legfontosabb részletekről korábbi cikkünkben már beszámoltunk, de a sajtótájékoztató után lehetőségünk nyílt interjút készíteni az esemény megálmodójával és egyben főszervezőjével, Szabó Gál Andrással. A beszélgetés során kitértünk a kezdetekre, a versenyzőket érintő kihívásokra, valamint arra is, hogy mely külföldi országokban igazán népszerű ez a rendezvény.

A „Dakar paródiájaként” indult, mára annál is nagyobb eseménnyé vált a Budapestről rajtoló verseny

Sebők Máté: Mikor és hogyan jött a Budapest–Bamako-rali ötlete?

Szabó Gál András: 2004-ben jött az ötlet. Én akkor akartam indulni a Dakar-ralin, és akkor jöttem rá, hogy ez a nagyon jól pénzelt, profi csapatok versenye, az amatőröket pedig az első egy-két napon kiszórják. Úgyhogy arra gondoltam, hogy kellene egy olyan futam, ahol az amatőröket nem szórják ki, nem is lehet kiesni, mindenki végigmehet rajta, és igazából élvezheti Afrikát és a kalandot.

SM: Azon kívül, hogy amatőrök is elindulhatnak rajta akár utcai autóval, sokkal kevésbé költséges, és a versenyt Afrikában rendezik, miben ad többet a Budapest–Bamako-rali a Dakarnál?

SzGA: Annyiban nyújt sokkal többet, hogy a Dakaron régen, amikor Afrikában volt, óriási rohamban hajtottak át a falvakon, kistelepüléseken, nem álltak meg sehol. Itt viszont megállunk, ki lehet szállni, lehet nézelődni, meg lehet ismerni az afrikai kultúrákat. Itt nincsenek szerelőcsapatok, nincsenek catering-teherautók, mindenki az afrikai helyi kaját eszi, vagy ami az autója hátuljában van. Mindenki helyi szerelőkhöz jár megcsináltatni a kocsiját, hacsak nem tudja saját maga megcsinálni. Úgyhogy azért ez egy sokkal autentikusabb kaland.

SM: Magyarországon kívül mely országokban igazán népszerű ez a verseny?

SzGA: Meglepő módon a tőlünk északabbra lévő nemzetek körében. Nagyon sok a skandináv, vannak észtek, litvánok, nagyon sokan jönnek a balti régióból. Ez azért nagyon érdekes, mert nekik Budapest délre van, útba esik Afrika felé, és így indulnak el. Ők mindig itt vannak a budapesti rajton, mindig jelen vannak. Aztán vannak sokan Angliából és Nyugat-Európából is, de ők kevésbé jönnek el a pesti rajtra, hanem egyből Fezbe mennek.

SM: Európán kívül akkor nincsenek sokan?

SzGA: De, vannak. Van két indiai versenyző, vannak Argentínából, van egy japánunk, Amerikából, Kanadából mindig vannak indulók, Ausztráliából is vannak. Tehát az egész világról jönnek ide.

SM: A verseny a nevével ellentétben már jó ideje nem Bamakóban ér véget, sőt, Maliba egyáltalán nem látogat el a mezőny. Ennek mi az oka?

SzGA: Bamako továbbra is a szellemi befutója a ralinak, de sajnos olyan a politikai és a biztonsági helyzet, hogy nem engedhetjük meg, hogy odavigyük a futamot. Rengeteg terrorszervezet működik, polgárháború is van Maliban, az ország két részre szakadt. Egyszerűen nem biztonságos ennyi emberrel odautazni. Úgyhogy sajnálatos módon egészen addig, amíg Maliban nem normalizálódik a helyzet, kénytelenek vagyunk más nyugat-afrikai városokat választani a befutó helyszínéül.

SM: Ha már biztonság, a verseny honlapján el vannak sorolva a résztvevőkre leselkedő veszélyek. Ezek között vannak egyértelmű esetek, mint például az eltévedés vagy a technikai hiba, de ott van a gyilkosság és az emberrablás is. Ezek tényleg valós veszélyek?

SzGA: Azok a veszélyek, amelyeket kiadtunk a weboldalon, mind olyan problémák, amelyek előfordultak, tehát egyik sem kitalált probléma. Azok mind megtörténtek valakivel.

SM: Volt már gyilkosság a futamon?

SzGA: A futam alatt nem volt gyilkosság, de a futam helyszínén volt gyilkosság és emberrablás, tehát azokon a területeken, ahol átmegyünk. És Mauritániában pár évvel ezelőtt igenis valós veszély volt az emberrablás. Úgy működött, hogy nem emberrablók raboltak el, hanem alvállalkozók. És ha elraboltak mint fehér embert, akkor eladtak téged valakinek, az igazi emberrablóknak.

SM: Szervezőként ezzel lehet kezdeni valamit?

SzGA: Abszolút lehet vele mit kezdeni. Az itinerben van egy csomó biztonsági előírás, amit elmondunk az indulóknak. Szervezőkként mi azt tudjuk megtenni, hogy kihozzuk a hadsereget, kihozzuk a katonaságot. Hál’ istennek az emberrablás veszélye az utóbbi években jelentősen csökkent, az al-Káidát Mauritániában felszámolták, ezt nyugodtan mondhatjuk. Ezzel együtt nagyon odafigyelünk az indulók biztonságára, és egész végig ott van velünk a hadsereg. Azokban az időkben, amikor nagyon fokozott volt a veszély, akkor olyan is előfordult, hogy csak konvojban mehettünk végig. A konvoj elején és végén katonai autók voltak, középen két taktikai gépfegyveres pickup. Úgyhogy amikor meg kell erősíteni a biztonságot, akkor megerősítjük.

„Ki akarna elrabolni Moszkvics-tulajdonosokat” – a Budapest–Bamako-rali egy résztvevő szemével

SM: A veszélyt leszámítva mi a legnagyobb kihívás, amellyel az indulóknak szembe kell nézniük?

SzGA: Legnagyobb kihívás szerintem nincs, nagyon sok kis kihívás van. A navigáció nagyon nehéz, az autó karbantartása nagyon nehéz, rengeteg nehézség van az időjárással, iszonyatosan meleg tud lenni. Minden nap más kihívás van: valamikor határokon kell átkelni, és várni kell, valamikor papírmunkázni kell, valamikor olyan köves szakaszokon kell menni, hogy ha túl lassan mész az a baj, ha túl gyorsan mész, az a baj, a gumik szanaszét szakadnak. Van egy olyan szakasz, ahol komppal kell átkelni, de a kompot emberi erővel lehet hajtani, és kevés autó tud egyszerre átmenni. Mindig lesznek kihívások, mindig lesznek kemény pillanatok.

SM: Hogyan zajlanak az esték, amikor már véget ért az adott szakasz?

SzGA: Valamikor van szervezett program. Vannak afrikai falusi bulik, amikor kijönnek zenészek, dobosok, énekesek. Akkor nagyon nagy bulik szoktak lenni, de azt is tudjuk, hogy nem lehet minden nap bulizni, úgyhogy vannak csendesebb esték, amikor tényleg mindenki csak tábortüzet rak, és főzőcskézik a kocsija előtt. Nagyon érdekes megfigyelni ezeket a klikkesedéseket. Nincs nagy program, viszont van nagyon sok kicsi közös. Az észtek megtalálják az észteket, a lengyelek a lengyeleket, a Baranya megyeiek a Baranya megyeiekkel bográcsoznak közösen. Ezek nagy közösségi és kis közösségi kempingbulik szoktak lenni, mindig nagyon jó hangulatúak az esték.

SM: A befutó után van valamilyen hagyományos program?

SzGA: Persze, mindig van egy díjkiosztó buli, befutóparti. A befutón ott van az államelnök is, a helyi sajtó, a média, és van egy nagy záróbuli, amely hajnalig tartó táncból, iszogatásból, bulizásból, sztorizgatásból áll, és akkor mindenki ünnepli magát, de attól azért most még elég messze vagyunk. Két és fél nagyon kemény hetünk lesz.

Friss