Sir Jackie Stewart visszaemlékezése a Forma-1 azon korszakára, amelyben mindennaposnak számítottak a halálesetek, érzékletesen megmutatja, mennyivel biztonságosabb a mai F1, és emiatt a pilóták mennyire más hozzáállással versenyezhetnek.
A múlt hétvégi Japán Nagydíjon ismét meglegyintette a halál szele a Forma-1-es mezőnyt, a futam elején Carlos Sainz összetört Ferrarijának mentésére pályára küldött daru pedig sokakban felidézte Jules Bianchi 2014-es tragédiáját.
„Nyolc évvel ezelőtt mindannyian elveszítettünk egy remek barátot. Mindannyian imádtuk Jules-t, és mindannyian szenvedtünk a balesete után” – nyilatkozta Pierre Gasly azután, hogy két méterre száguldott el a darutól. A francia pilóta úgy vélte, ha két méterrel arrébb megy, most nem élne, a mezőny pedig egy újabb versenyző halálát gyászolná.
A futam után nemcsak Gasly-n, hanem másokon is látszott, hogy bizony még mindig kísérti őket Bianchi elvesztése. Ami nem csoda, hiszen a legtöbbjük – akár már a mezőny tagjaként, akár a televízió képernyője előtt – akkor szembesült először a halállal a Forma-1-ben.
Régen ez azonban olyannyira velejárója volt az F1-nek, hogy a 60-as és 70-es években versenyző, három világbajnoki címet nyerő Sir Jackie Stewart négy éve a Beyond the Grid podcast vendégeként például elárulta, 57 olyan pilótatársának a temetésén vett részt a pályafutása során, aki valamilyen szinten közel állt hozzá.
A skót legenda barátokat veszített el, mégis csinálta tovább, amit azzal magyaráz, hogy az autóban ülve egyszerűen kikapcsoltak az érzelmei. „Egy versenyautó valami mássá válik, amikor az ember beleül, és ami engem illet, eltűnnek az érzelmeim. A legrosszabb példája ennek Jochen Rindt halála volt” – idézte fel az F1 egyetlen posztumusz világbajnokának 1970-es Olasz Nagydíjon történt elvesztését.
Miután megtörtént a tragédia, Stewart és Rindt felesége elmentek a kórházba, mert Rindt hivatalosan ott halt meg azután, hogy az utolsó monzai edzésen a Parabolica-kanyar előtt kivágódott a pályáról, és telibe találta a szalagkorlátot. Valójában azonban már a pályán elhunyt, méghozzá úgy, hogy Stewart ott volt mellette.
Aztán a skót visszament a bokszutcába, Ken Tyrrell, a Tyrrell-istálló alapítója pedig közölte vele, hogy fél óra múlva ki kell mennie a pályára, hogy folyassa a tréninget.
„Nem szégyellem, sírva szálltam be az autóba. De amint lecsuktam a sisakrostélyt – és itt jön elő az autóversenyző igazi énje –, mentem egy felvezető kört, és az első mért köröm a leggyorsabb volt, amit abban az időben Monzában elértem. Az egyik újságíró azt mondta, hogy bizonyára halálvágyam volt, de egyáltalán nem. Az embernek átkapcsolt az agya, és elkezdte ugyanazokat a finom mozdulatokat végrehajtani, amiket azelőtt.”
Stewartnak barátja, Rindt elvesztése azért nagy traumát jelentett az autón kívül, de nem befolyásolta azt, amit az autóban csinált. És ha a Lotus versenyzője valamelyik verseny közben halt volna meg, Stewart talán még kevésbé érezte volna rosszul magát.
„Keresztül száguldottunk a lángokon, a káoszon, és a szagokon. De versenyautóban ültünk. És ironikus módon, amikor egy autóversenyző versenyautóban ül, nem olyan, mint egy normális ember, mert csak mész tovább. A versenyeket pedig nem állították meg. Amikor tudod, hogy ki az, aki balesetet szenvedett, mint Piers [Courage] esetében, akinek leesett a sisakja… Jochen Rindt volt a legjobb barátja, én pedig az egyik legjobb. És amikor látod, hogy ki az, és odanézel, és nem látod kiszállni, hogy azt mondja, »jól vagyok«. A verseny pedig megy tovább, és elképesztő, hogy érzelmileg egyáltalán nem érint meg. Borzasztó dolog ilyet mondani saját magadról, de ha Jochen ma élne, ugyanezt mondaná. Megnyerte a versenyt, én lettem a második, és az egyetlen, amit megtettünk, hogy nem pezsgőztünk a dobogón, és leszegtük a fejünket.”
Utána azonban visszacsöppentek a valóságba: például Stewart felesége segített Courage feleségének összepakolni a hotelban. „Ezeket a dolgokat nem felejted el, és azt gondolnád, hogy teljesen maguk alá temetnek, és mégis, kijössz a temetésről, és a következő verseny ismét egy futam lesz a sok közül” – nyilatkozta a skót.
„Rossz dolog volt már csak az is, hogy így viselkedtünk, de furcsa kapcsolat volt abban az időben a pilóták között, és így is ott volt közöttük a bajtársiasság és a szoros barátság.”
Ma elképzelhetetlen kötelék kötötte össze őket
A halál annyira benne volt a köztudatban, hogy mindenki elfogadta, ez vele is megtörténhet. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki vakmerő volt és nem törődött a veszéllyel.
„Velem minden versenyre utazott egy orvos, mert tudtam, hogy akkoriban nem voltak megfelelőek a pályák orvosi létesítményei. Úgyhogy volt velem egy számos szakterületen specialistának számító svájci orvos, aki minden versenyhétvégén, minden edzésen ott volt, mert attól féltem, hogy történik velem egy baleset, és azért fogok meghalni, mert vagy nincs megfelelő felszerelés, vagy orvos. Volt egy pálya, ahol az egyetlen orvos egy nőgyógyász volt. Nem agysebész, vagy égési sérülésekre szakosodott orvos – akkoriban sokan megégtek az autóban – vagy belgyógyász, esetleg ortopéd orvos. Hanem egy fanatikus” – mesélte Stewart.
Hogy mégis miért érte meg így is a halál torkában vezetni, arra a skót legenda igen hosszú választ adott.
„Stimulált, és jó voltam benne. A bajtársiasság pedig nagyon összekovácsolt minket, sok mindent megéltünk együtt. Ez olyasmi, aminek ma nincs helye. Rohantunk Can-Am versenyekre, majd az esti Los Angeles-i járathoz, hogy hazaérjünk. Ott volt Denny Hulme, jómagam, Pete Revson, és a többiek – emlékezett a repülő skót, majd egy mulatságos sztorit is felelevenített. – Mi a leggyorsabb módja kijutni egy pályáról úgy, hogy akkoriban nem voltak helikopterek? Lehetett rendőri kísérettel menni, de azok nem voltak olyan jók, mint egy mentő.”
„Úgyhogy odamentünk a mentős srácokhoz, akik általában mind fanatikusok voltak, hogy »hé, el akarjuk érni a Los Angeles-i járatot San Franciscóba, hogy eljussunk Monterrey-be, és ki kell jutnunk a pályáról. Mehetünk veletek, és tudnátok használni a villogót?« Mindig azon versenyeztünk, hogy ki üljön előre, és mindezt a rajt előtt, a rajtrácson beszéltük meg. »Jackie, vagy Denny, leszervezted a mentőt?« Ott ültünk a mentőben és szirénázva mentünk ki a pályáról – nevetgélt Stewart. – A rendőrök soha garantálták ezt. »Itt van a rendőrfőnök, nem tehetek ilyet«, mondták. A mentősök mindig megtették.”
A levegőben ugyanakkor mindig benne volt, hogy akivel a rajtrácson még az esti utazást tervezték, néhány órával később már nem élt. Ez pedig olyan dolog, amit a mai pilótáknak szerencsére már nem kell megtapasztalniuk.
„A mostani versenyzőkben nincs meg ez, mert nem a halál és a gyász veszi őket körül, nem állnak ott, hogy részvétet nyilvánítsanak az anyáknak, apáknak, nagyanyáknak, nagyapáknak, és gyerekeknek. Ez ma nem létező dolog. Bizonyos módon ez tette férfivá az embert, másrészt viszont ez volt az, ami meg is törte.”