Ma, 2023. szeptember 20-án ünnepli 48. születésnapját Juan Pablo Montoya. A CART-ban, a Forma-1-ben és az IndyCarban is maradandót alkotó, ám a száguldó cirkuszban a csúcsig soha el nem jutó kolumbiai F1-es pályafutása sokakban hagyhatott nem kis hiányérzetet, miközben számos emlékezetes pillanatot is okozott. Hogy ilyen istenáldotta tehetséggel Montoya miért nem lett soha világbajnok, azt alighanem leginkább a személyiségének köszönheti.
Juan Pablo Montoya mindössze öt és fél szezont töltött el a Forma-1-ben, és bár tehetsége alapján az lehetett volna, soha nem lett világbajnok, viszont így is mély nyomot hagyott a sportágon. Eszméletlen gyorsasága, nyers és temperamentumos természete számos rajongót és törvényszerűen sok ellendrukkert szerzett neki, de ő magasról tett arra, hogy esetleg nem mindenki kedveli. Ugyanakkor valószínűleg a természete is akadályozta abban, hogy beteljesítse a küldetését.
Elfeledett monacói pillanat: amikor Montoya hülyesége majdnem megölt egy világbajnokot (videó)
Az 1998-ban F3000-es bajnoki címet nyerő kolumbiai az 1999-es CART-idény bajnokaként és a 2000-es Indy 500 győzteseként 2001-ben, a Williamsnél mutatkozott be az F1-ben, majd miután már a második versenyén megráncigálta az ereje teljében levő Michael Schumacher bajszát – és csak Jos Verstappen figyelmetlenségén múlt, hogy nem nyert –, egyértelművé vált, hogy a jövő egyik potenciális világbajnoka érkezett meg.
Végül azonban „csak” 7 győzelemig jutott, a vb-címhez pedig csak egyszer, 2003-ban került közel, de Michael Schumacher és Kimi Räikkönen mögött harmadik lett az összetettben. Abban az évben ráadásul úgy összeveszett a grove-i istálló vezetésével, hogy 2005-re aláírt a McLarenhez, ahol rögtön győztes autót tettek alá, ám ő azzal indította wokingi pályafutását, hogy motokrosszozás közben eltörte a vállát, ami miatt a Bahreini és a San Marinói Nagydíjat is kénytelen volt kihagyni, és összességében kukázta a szezon első felét.
Montoya porig alázta a csapatát, majd duzzogni kezdett – emiatt igazolt a McLarenhez?
A másodikra aztán összekapta magát és két versenyt is nyert (Silverstone-ban és Monzában), de így is jócskán alulmaradt az igencsak megbízhatatlan, de elképesztően gyors MP4/20-assal 7 sikerig jutó Räikkönennel szemben. „Nyilvánosan akkor nem beszéltem arról, hogy mennyire szenvedtem az autó vezetésével, mennyire utáltam azt az autót. Istenem, egyszerűen nem tudtam vezetni – árulta el évekkel később a Beyond the Grid podcastban. – Amikor először vezettem, megtettem egy installációs kört, visszamentem a bokszba, és mondtam a srácoknak, hogy szerintem valami eltört a kocsiban. Ahogyan kormányzás közben mozgott, azt gondoltam, hogy valami nincs rendben a hátuljával.”
„Egy órán keresztül keresték, hogy mi lehet a gond, de minden rendben volt, egyszerűen csak így viselkedett az autó. Azt mondtam az embereknek, hogy ha a Williams egyensúlyával rendelkezne ez a kocsi, akkor két körrel nyernénk a versenyeket.A McLaren egy másodperccel gyorsabb volt körönként a Williamsnél, de olyan érzés volt vezetni, mint a Williamset akkor, amikor a tizedik helyet szereztem meg vele az időmérőn. Borzalmas volt, mégis futamokat nyertünk vele.”
Montoya mindig is imádta a bivalyerős, ám nem túl kifinomult autókat, amelyeket az elképesztő tehetségének köszönhetően ő maga szelídíthetett meg. Ezért volt különösen hatékony a CART-ban, majd a 2001-es és 2002-es Williamsben, a 2003-as FW25-ös azonban már szofisztikáltabb stílust követelt meg, nem véletlen, hogy ebben az évben Ralf Schumacher többször legyőzte őt, mint azelőtt. A reakciója pedig ösztönös és zsigeri volt: hagyni a francba az egészet és másik csapathoz szerződni.
Miután a Francia Nagydíjon kiakadt a csapatára, még aznap este, a dühtől vezérelve utasította a menedzserét, hogy vegye fel a kapcsolatot a McLarennel, nem sokkal később pedig megszületett a megállapodás. Nagyban hasonlított ez a tett ahhoz, amikor az 1999-es szezon előtt rácsapta az ajtót az F1-re, és három évre aláírt a CART-ba a Ganassihoz, amiért a Williams nem őt, hanem Alex Zanardit igazolta le.
Az 1999-es CART szezon detroiti versenyének pole-köre tökéletesen érzékelteti, milyen elképesztő érzéke van Montoyának a vezetéshez:
2003-ban azonban hiába gondolhatta úgy, hogy a McLarennél majd minden más lesz, ott is ugyanazzal a problémával szembesült, amivel a Williamsnél 2003-ban. A 2005-ös és a 2006-os autó sem feküdt neki, utóbbi ráadásul a V8-as motorokra váltás miatt több mint 200 lóerővel gyengébb volt az elődjénél, és nagyon hajlamos volt az alulkormányzottságra. Montoya pedig nem az a fajta versenyző, aki alapos önvizsgálat után, lépésről lépésre az autóhoz csiszolja a stílusát, vagy a mérnökökkel összeülve megpróbálja kitalálni, hogy miként hozhatná ki a legtöbbet az adott modellből.
A Beyond the Gridben úgy vallott életfilozófiájáról, hogy „Nem gondolkodom a dolgokon. Meghozok egy döntést, aztán boldogulok vele.” A rosszmájúak erre mondhatnák, hogy néha azért kicsit több gondolkodás lehet, hogy nem ártott volna. Valószínűleg fel sem ismerte, hogy a modern Forma-1-ben elengedhetetlen fegyver egy pilóta eszköztárában az, hogy saját magát is az autóhoz igazítsa, és az ördögi nyers tempó és sok esetben világbajnokokat megszégyenítő kontroll önmagában nem elég ahhoz, hogy valaki világbajnok legyen. Ezért inkább ugyanazt az utat választotta, amit azelőtt mindig: érzelmi alapon döntött és továbbállt.
Távozása a 2006-os szezon közben, a McLaren számára katasztrofális USA Nagydíj után következett be. Ezen a versenyen Montoya a rajt után nekiment Räikkönennek, amivel láncreakciót indított el. A kavarodásban Nick Heidfeld hatalmasat bukott, de a finn mellett áldozatul esett a kolumbiainak Jenson Button és Scott Speed is. Akkor úgy nézett ki, mintha Montoya ennek hatására lépett volna le, de azóta megerősítette, hogy ekkor már tárgyalásokat folytatott Chip Ganassival a NASCAR-ba szerződésről, és amikor Ron Dennis ezt megtudta, azt javasolta neki, hogy ne várjon a szezon végéig a lelépéssel.
Räikkönen és Montoya ballag el az USA Nagydíj rajtja utáni baleset helyszínéről. Ekkor láttuk utoljára a kolumbiait F1-es pályán F1-es pilótaként.
Pedig, ha maradt volna a 2007-es szezonra, a McLaren MP4/22-essel a világbajnoki címért csatázhatott volna Fernando Alonso oldalán. „Rosszkor távoztam a McLarentől, ha maradtam volna még egy évet, világbajnok lehettem volna. De nem akartam a McLarennél maradni. Tudtam, hogy jók lesznek, de nem akartam akkor a csapat része lenni. Csak a motorerő hiányzott [2006-ban], mechanikus oldalról rengeteget változtattunk a felfüggesztésen. Amikor eljöttem, az autót jó volt vezetni, egyszerűen csak nem volt elég erő benne” – világított rá a fentebb taglalt problémáira.
Elmondása szerint nem bánta meg, hogy 30 évesen hátat fordított a száguldó cirkusznak, és a visszatérés gondolata sem nagyon foglalkoztatta. De azért teljesen nem is vetette volna el. „Bernie [Ecclestone] egyszer felhívott, hogy miért mentem el, szeretnék, ha visszamennék és hasonlók, én pedig mondtam, hogy sajnálom, de aláírtam egy ötéves szerződést [a NASCAR-ba.] Az egyetlen csapat, ahová visszatértem volna, a Ferrari, de ott volt Michael [Schumacher], én pedig nem akartam második számú pilóta lenni” – mondta a Beyond the Gridben.
Noha a NASCAR-ban nem ért el kiemelkedő sikereket (255 futam és 9 év alatt mindössze kétszer nyert), 2014-ben három teljes szezon erejéig visszatért az IndyCarba, ahol 2015-ben bajnoki ezüstérmes lett és másodszor is megnyerte az Indianapolis 500-at. Emellett sportautókkal is versenyzett és háromszor (2007, 2008, 2013) is megnyerte a Daytonai 24 órást.