Ignazio Giunti éppen, hogy elkezdte megmutatni tehetségét a Ferrarinál, amikor fatális balszerencse érte az 1971-es Buenos Aires-i 1000 km-es versenyen. A 29 esztendős olasz pilóta halálát versenyzőtársa felelőtlensége okozta.
1971-ben igen korán jött az első a korszakra sajnos igencsak jellemző halálos balesetek közül, január 10-én, a Buenos Aires-i 1000 km-es sportautóversenyen vesztette ugyanis életét Ignazio Giunti, a Ferrari pilótája. A 29 esztendős olasz versenyző a királykategóriában majd csak 1972-ben debütáló Arturo Merzario csapattársaként, egy Ferrari 312PB volánjánál vett részt az évad első sportautó-világbajnoki futamán, és vezette is a versenyt, de az autót már soha nem adta át Merzariónak, a 40. körhöz közeledve ugyanis halálos balesetet szenvedett.
A 29 esztendős, a Scuderiánál és az F1-ben egyaránt az 1970-es Belga Nagydíjon (nyitóképünkön) remek negyedik helyezéssel debütáló Giuntit Clay Regazzonival mérte össze Enzo Ferrari, és annak ellenére szerződést hosszabbított vele 1971-re, hogy a svájci a szezon későbbi részében (Giunti még három versenyen indult: Franciaországban 14., Ausztriában pedig 7. lett, Monzában pedig kiesett) jobb volt nála.
Embed from Getty Images
Az 1970-es Osztrák Nagydíjon
1971-ben azonban már nem adatott meg neki, hogy az F1-ben bizonyítson, mert a Buenos Aires-i célegyenesbe érve eltrafálta a szintén az F1-ben versenyző, 1970-ben a Matrával két dobogós helyezést elérő Jean-Pierre Beltoise autóját, a francia pilóta Matrájából ugyanis kifogyott az üzemanyag, Beltoise pedig a pályán igyekezett azt visszatolni a bokszba.
Eleinte az aszfaltcsík bal szélén, annak hátuljánál tolta a versenygépét, ám ahogy közeledett a bokszokhoz, a kocsi elkezdett jobbra húzni, úgyhogy Beltoise a jobb oldalához sétált, hogy korrigáljon a kormánnyal. Ekkor érkezett a Mike Parkes-t lekörözni próbáló Giunti, és a brit pilóta Ferrarijának takarásából előbújva belerohant a Matrába (vélhetően azt hitte, Parkes azért húzódik balra, hogy elengedje őt).
Beltoise-nak hatalmas szerencséje volt és a csodával határos módon menekült meg (ha az autó hátuljánál áll, szinte biztosan ő is meghalt volna), Giunti Ferrarija azonban kigyulladt, és jó 150 méterrel később lángolva megállt a célegyenesben. A balesetet látva az öt évvel később, Niki Lauda kis híján végzetes kimenetelű nürburgringi baleseténél is hősiesen közbelépő, és három másik versenyzővel az osztrákot megmentő Merzario a bokszból kilőve azonnal rohanni kezdett az égő roncs felé, és a lángok közé lépett, hogy megpróbálja kihúzni csapattársát az autóból. Giuntit végül kórházba szállították, de két órával később belehalt az égési sérüléseibe.
Ha valaki úgy gondolja, ITT megnézheti az autóját a pályán tologató Beltoise-t és a balesetet is.
Giunti, itt még versenyben
„Elképesztő balszerencse volt, miközben a fő bűnöst nem büntették meg, és minden vitát elkerültek azzal, aki, még ha nem is tett azért, hogy ez megtörténjen, semmit sem tett azért, hogy elkerülje” – írta Enzo Ferrari a „Piloti che gente” című művében, egyértelműen Beltoise-t okolva versenyzője haláláért.
A Commendatore úgy vélte, hogy bár Giunti a sportautókban azonnal otthon érezte magát, a Forma-1-ben is szép karrier várhatott volna rá. „Enzo Ferrarinak jó emlékei voltak róla, de elsősorban a szerelők kedvelték őt nagyon, és ha valakit a szerelők ennyire szeretnek, az azt mutatja, hogy igazán jó ember” – nyilatkozta róla Luca di Montezemolo, a Ferrari korábbi elnöke.
A tragikus eseményeket tetézte, hogy a nagy kavarodásban egy fotós is meghalt, mert leesett a bokszok fölötti teraszról…
Mindenki Beltoise-t okolta
Nem Enzo Ferrari volt az egyetlen, aki kritizálta a franciát – aki azt találta mondani, hogy „Giunti elszámolta magát, és csoda, hogy egyáltalán életben vagyok” – amiért felelőtlenül viselkedett, ám hozzá kell tenni, hogy a pályabírók sem avatkoztak közbe. Akkoriban persze még nagyon más világ volt. „Jean-Pierre-t ostromolni kezdték, és nem menekülhetett. Beszéltünk erről a múltban, noha soha nem volt hajlandó foglalkozni a dologgal. Nem teljesen érdemelte meg, hogy csakis őt hibáztassák. Monzában kövekkel dobálták meg” – nyilatkozta 40 évvel később Merzario az olasz Autosprintnek.
Giunti csapattársa kiemelte azt is, hogy akkoriban a versenyzőktől egyenesen elvárás volt, hogy bármi áron vigyék vissza az autót a bokszba, különben a csapatuk ki is rúghatta őket. „Mindannyian, köztük én is nagyon is tisztában voltam ezzel az íratlan szabállyal, amit mindig tiszteletben kellett tartani. Azt akarták, hogy akár a hátunkon, de vigyük vissza a kocsit. Ez így volt a Matránál, a Ferrarinál, a Porschénál és az Alfa Romeónál is. Vissza kellett vinned az autót, aztán a mérnökök eldöntötték, hogy miként tudnak visszaküldeni a pályára.”
Embed from Getty ImagesBalról jobbra: Jackie Stewart, Emerson Fittipaldi és Beltoise
„Beltoise viselkedése nem olyasmi volt, amit még soha nem láttunk. Persze, tilos volt a pályán tolni az autót, de az illetékeseknek meg kellett volna akadályozniuk ezt. Így a pilóta is elmondhatta volna a csapatnak, hogy minden lehetséges eszközt bevetett” – nyilatkozta Merzario.
Ugyanebben az Autosprint-cikkben tudhattuk meg azt is, hogy Enzo Ferrari nemcsak Beltoise-t hibáztatta, hanem Mike Parkes-t is, aki szerinte már rég el kellett volna engedje az olaszt, és az utolsó pillanatban váltott irányt, nem hagyva menekülési lehetőséget Giuntinak (hozzá kell tenni, hogy egy bal kanyarból jöttek épp ki, így alighanem Parkes is az utolsó pillanatban látta meg a Matrát, és csak az ütközést kerülte el).
Ami pedig a késői elengedést illeti, Merzario ezzel kapcsolatban elmondta, hogy akkoriban ezt is nagyon másként kezelték. „Ennek megértéséhez az akkori versenyek szellemiségét kell megérteni, ami teljesen más a mostanihoz képest. Akkor minden előzésért meg kellett szenvedni, a lekörözött pilótáknak nem volt kötelező félreállni. Nem emlékszem pontosan, de szerintem kék zászló sem volt. Mindenki a saját versenyét futotta a pályán, és senkinek nem állt szándékában elvenni a gázt, hogy a másikat segítse. Mike volt elöl, majdnem kétszer akkora motor volt az autójában, ami egyértelműen sokkal erősebb volt a miénknél, úgyhogy nehéz volt elmenni mellette.”
Noha még a futamon versenyigazgatóként jelen lévő ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangio sem állt ki nyíltan Beltoise tette ellen, a francia végül az akkoriban példátlannak számító három futamos eltiltást kapott.
Mindez persze sovány vigasz volt Giuntinak és a családjának.
