Niki Lauda szerint Clay Regazzoni úgy halt meg, ahogyan élt. Az ötszörös futamgyőztes svájci Forma-1-es pilóta egyszerre volt kemény, elbűvölő, vérprofi és playboy, aki tolószékbe kényszerülve is az élet napos oldalát nézte.
2006-ban ezen a napon, december 15-én halt meg Gianclaudio Giuseppe Regazzoni, vagy ahogyan mindenki ismerte: Clay. A Forma-1-ben 1970 és 1980 között versenyző svájci mindössze 67 éves volt, halálát pedig közúti baleset okozta, amikor Chrysler Voyager típusú autójával nekiütközött egy teherautónak az autópályán Parmától nyugatra.
A Ferrari, a BRM, az Ensign, a Shadow és a Williams korábbi pilótájának személyében a Forma-1 legveszélyesebb korszakának egyik legkeményebb, mégis nagy tiszteletnek örvendő alakja ment el, akinek neve kitörölhetetlen nyomot hagyott a sportág két nagymúltú istállójában is.
Az 1939-ben született Regazzoni már F1-es bemutatkozása előtt is ellentmondásos figura volt, amit mi sem mutat jobban, minthogy 1968-ban részese volt a zandvoorti Forma-2-es futamon Chris Lambert halálos balesetének, ami után hosszas vizsgálattal kellett szembenéznie, de végül felmentették.
Forma-1-es bemutatkozását is tragédia árnyékolta be, de ehhez nem volt köze: az 1970-es Holland Nagydíjon vesztette ugyanis életét Piers Courage. Az első F1-es futamát a Ferrarival teljesítő svájci eközben a negyedik lett, élete negyedik versenyét pedig már megnyerte, ráadásul Monzában, a Scuderia hazai futamán tette meg ezt, amivel egy csapásra a Tifosi hőse lett.
Bemutatkozó futamán, az 1970-es Holland Nagydíjon
Az ellentmondások viszont ekkor sem kerülték el, Jackie Stewart ugyanis élesen bírálta őt a futam után, amiért folyamatosan cikázott előtte az egyenesekben, hogy a skót minél nehezebben tudjon a szélárnyékában maradni. „Meg kell mondanom, amit aznap Monzában láttam, etikátlan, sportszerűtlen és veszélyes volt – idézte fel utólag a Tyrrell pilótája. – Ez volt a kezdete egy sajnálatos trendnek, hogy a grand prix-versenyzők körében elharapódzott a fegyelmezetlenség. Ilyen sebességgel cikázni az egyenesben kifejezetten veszélyes.” Regazzoni emellett egyszer le is terelte Stewartot a pályáról.
Így robbant tehát be a Forma-1-be a bajszos, szenvedélyes és karizmatikus svájci – miközben 1970-ben az F1 mellett az F2-ben is versenyzett és bajnok lett –, aki ezután még három futamot nyert vörösben, közte az 1974-es Német Nagydíjat a hírhedt Nordschleifén. De ez már második ferraris időszaka alatt történt, hiába kezdődött ugyanis álomszerűen a karrierje a maranellóiakkal (győzelme mellett 3. lett a pontversenyben 1970-ben), 1971-ben csak három, 1972-ben pedig két dobogós helyezésre futotta.
Ezután 1973-ban csatlakozott a BRM-hez és egy bizonyos Niki Laudához, majd miután Dél-Afrikában kis híján életét vesztette, egy felejthető szezon után visszatért a Ferrarihoz, hogy a vele együtt oda igazoló osztrák segítője legyen. Végül azonban nem a sorozatos kiesésekkel sújtott Lauda, hanem ő lett az, akinek esélye nyílt a világbajnoki címre, a szezonzáró USA Nagydíjon pedig csak arra volt szüksége, hogy Emerson Fittipaldi előtt érjen célba, egy meghibásodott lengéscsillapító miatt azonban csak a 11. helyen intették le, így hiába állt hétszer dobogón, három ponttal lemaradt a McLaren braziljától.
Lauda előtt az 1974-es Monacói Nagydíjon
Az ezt követő két idényben bár szerzett 1-1 győzelmet, a vb-címért nem tudott ismét harcba szállni, majd 1977-ben meghúzta a váratlant, és az aprócska Ensign-csapathoz szerződött úgy, hogy Bernie Ecclestone szerződést ajánlott neki a Brabhamhez. Regazzoni azonban közölte az F1 későbbi vezérével, hogy ő „kedves emberekkel” szeret versenyezni.
Az Ensign-nel két darab ötödik helyezés volt a legjobbja, majd 1978-ban, immár a Shadow-al sem javultak számottevően az eredményei, de 1979-re a Williams így is szerződést ajánlott neki. És milyen jól tette, a Brit Nagydíjon, az istálló hazai versenyén ugyanis a bajszos svájci megszerezte a gárda első győzelmét a szívóhatású FW07-essel.
„Clay szerezte a Williams első győzelmét 1979-ben, Silverstone-ban, ami valószínűleg a legfontosabb esemény volt a Forma-1-ben töltött időnk alatt. Úriember volt, akivel mindig öröm volt együtt dolgozni. Patrick Head társtulajdonos, én és más csapatagok is örökké emlékezni fogunk rá” – emlékezett meg Regazzoniról halála után az azóta szintén eltávozott Frank Williams.
A Williamsnél töltött egyetlen szezon után, 40 évesen még elment az Ensign-hez (ismét), és ez lett a veszte. Long Beachen, a szezon negyedik versenyén 280 km/h-s tempónál beesett a fékpedálja, ő pedig a pályáról kirepülve telibe találta Ricardo Zunino oda parkolt autóját. „Eltaláltam Zunino kocsiját, aztán belecsapódtam a falba. Nagyjából 10 percre elveszítettem az eszméletemet, amikor pedig felébredtem, borzasztó fájdalmat éreztem a csípőmben” – idézte fel az esetet.
Az 1979-es Brit Nagydíjon
Így, akárcsak Romain Grosjean F1-es karrierje 2020-ban, az ő pályafutása is egy hatalmas bukással ért véget a száguldó cirkuszban, ám ő sokkal rosszabbul járt a franciánál, mivel csípőtől lefelé lebénult. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy később folytassa a versenyzést: az 1980-as és 90-es években speciálisan átalakított autóval indult a Párizs-Dakaron és a sebringi 12 óráson.
Egy ilyen autót vezetett 2006 decemberében is, halálának napján. 67 éves korában ment el.
„Clay olyasfajta fickó volt, akit soha nem felejtesz el. Úgy halt meg, ahogyan élt, olyannak fogadta el az életet, amilyen. Remek keveréke volt a profi versenyzőnek és egy playboy-nak, élvezte az életet és soha nem volt negatív – jellemezte őt egykori csapattársa, Niki Lauda. – Még a bénulással végződött balesete után is kihozta a legtöbbet a körülményekből és hamarosan ismét versenyautót vezetett. Remek fickó volt.”