Michael Schumacher óta két többszörös világbajnok is megpróbált nyerni a Ferrarival, de egyiknek sem sikerült. Lewis Hamilton a harmadik a sorban, és bár semmi nem garantálja, hogy neki összejön, nincs olyan nehéz dolga, mint Sebastian Vettelnek és Fernando Alonsónak volt.
Lewis Hamilton mindössze a hatodik olyan pilóta a Ferrari 1950 óta íródó F1-es történelmében, aki világbajnokként igazolt Maranellóba. Előtte Juan Manuel Fangio (1956), Alain Prost (1990), Michael Schumacher (1996), Fernando Alonso (2010) és Sebastian Vettel (2015) lépte meg ezt, de közülük csak ketten, Fangio, Schumacher tudtak a vörösökkel is vb-címet nyerni. Azaz sem a háromszoros világbajnokként érkező Prost, sem a négyszeres világbajnokként csatlakozó Vettel, sem a kétszeres világbajnokként is minden idők egyik legjobbjának tartott Alonsó nem tudott felérni a csúcsra a vörösökkel. Vajon Hamiltonnak fog?
Utóbbi kérdésre persze majd csak az idő adja meg a választ, de attól még megnézhetjük, mi nem működött az említett három világbajnok esetében, és miben lehet más Hamilton ferraris időszaka az övéknél.
Prost nem volt messze, de aztán minden szétesett
Alain Prost 1989-ben úgy hagyta el a korábban egyértelműen az ő csapatának számító McLarent, hogy Ayrton Senna teljesen a fejére nőtt. És bár a 89-es vb-címet vitatható manőverével a francia nyerte, tisztában volt vele, hogy ez már inkább Senna csapata, semmint az övé, ezért zsíros fizetésért cserébe aláírt a Scuderiához. Az első pofon pedig rögtön akkor érte, amikor kiderült, nem dolgozhat együtt azzal a John Barnarddal, akivel Wokingban két és fél éven át igen, miközben első két vb-címét a Barnard által tervezett McLarennel nyerte. A mérnöknek azonban valamivel több mint két év bőven elég volt a Ferrarinál uralkodó átpolitizált légkörből, és mire Prost csatlakozott, ő már nem volt ott (utólag azt mondta, ha tudta volna, hogy a Professzor érkezik, talán másként dönt).
Persze az 1990-es szezonban versenyeztetett Ferrari 641-es ettől még az ő keze munkáját dicsérte, Prost pedig élete egyik legjobb szezonját teljesítve öt futamot is nyert vele. Ám ez sem volt elég Sennával szemben, aki 7 ponttal (akkoriban 9 járt az első helyért, és csak az első hat helyezett szerzett pontot) és Prost szuzukai kilökésével világbajnok lett. Aztán amilyen jól indult, Prost és a Ferrari kapcsolata olyan gyorsan romlott meg, amikor kiderült, hogy a 643-as modell nem lesz alkalmas arra, hogy a vb-címért küzdhessenek vele. Prost és újdonsült csapattársa, Jean Alesi végül futamot sem tudott nyerni, előbbit pedig a Ferrari dicstelen módon az utolsó futam előtt kirúgta, miután teherautóhoz hasonlította a kocsit.
Alonsónak majdnem összejött
Az elkövetkező négy év nem a sikerekről szólt Maranellóban, hiszen összesen két futamot tudtak nyerni (Berger 94-ben Hockenheimben és Alesi 95-ben Kanadában), ám aztán érkezett Michael Schumacher, és már 1996-ban háromszor győzött, hogy aztán 1997-től Ross Brawnnal, Rory Byrne-nel és jó néhány korábbi Benetton-mérnökkel kiegészülve egészen 2006-ig két évet leszámítva (1999, 2005) minden szezonban harcban legyen a vb-címért, és zsinórban ötször el is hódítsa azt. Miután 2006 végén elhagyta a Ferrarit, a helyére szerződtetett Kimi Räikkönen első nekifutásra világbajnok lett, ám mint kiderült, ez még leginkább annak volt köszönhető, hogy vitte a lendület a vörösöket (na meg persze ott van a máig nem tisztázott kérdés, hogy egyáltalán nyerhetett-e volna McLaren-pilóta 2007-ben), ami aztán fokozatosan alábbhagyott.
Ezzel együtt 2008-ban egy kanyaron múlt, hogy Felipe Massa nem lett világbajnok, ennyire közel viszont azóta sem kerültek a címhez. Pedig amikor Luca di Montezemolo rájött, hogy Räikkönentől hiába várja azt, amit Schumacher csinált, – a finn nem fog csapatot építeni maga köré –, és leigazolta Fernando Alonsót, akkor úgy tűnt, a spanyollal ismét jöhetnek a sorozatos sikerek. De nem jöttek, és bár az olaszokkal töltött öt szezonja során Alonso kétszer is úgy vágott neki a szezonzárónak, hogy esélye van a vb-címre – első ferraris szezonjában ráadásul vezette a pontversenyt az utolsó futam előtt –, egyszer a rossz stratégia miatt csúszott le az elsőségről, egyszer pedig a szerencse pártolt el mellőle, amikor fő riválisa, Sebastian Vettel nem esett ki az első körben.
A második, 2012-es vereség után Alonso és a Ferrari kapcsolata elindult a lejtőn, majd amikor a 2013-as Magyar Nagydíjon elért csalódáskeltő 5. hely után a „mit szeretnél a születésnapodra?” kérdésre a spanyol azzal felelt, hogy „valaki más autóját” – ami után Luca di Montezemolo nyilvánosan elmarasztalta – már lehetett sejteni, hogy ebből hamarosan válás lehet. Erre végül a végigkínlódott 2014-es év végén került sor, miután Alonso sem tudta megszelídíteni a Ferrari történetének legrosszabb autóját.
Vettelnek csak vezetnie volt szabad
Alonsót Sebastian Vettel váltotta a vezérpilóta szerepében, az érkezésével a Ferrarit pedig újra a Schumacher-korszakhoz hasonló légkör lengte körül, legalábbis eleinte. Hiszen az impulzív, olykor meggondolatlan kijelentéseket tevő, saját magát előtérbe helyező Alonsót egy olyan versenyző váltotta, aki bevallottan Michael Schumachert tekintette a követendő példának a csapatépítés terén. Az első évben rögtön össze is jött három győzelem, miközben senki nem várt ennél többet, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a Mercedes óriási fölényét nem lehet egyik évről a másikra eltüntetni.
2016-ban viszont ahelyett, hogy a Ferrari legalább megkergette volna a brackley-ieket, győzelem nélküli szezont hozott össze, amire azelőtt 1993-ban volt legutóbb példa. Innen ugyanakkor még sikerült felállni, és 2017-ben olyan autóval rukkoltak elő, amellyel Vettel a vb-címért küzdhetett, ám végül az idénye a Szingapúri Nagydíjon történt rajtbalesettel végleg megpecsételődött. 2018-ban aztán egy még jobb autóval újra próbálkozhatott, de ebben az évben még csúnyább leolvadás következett, amiben már Vettel is vastagon benne volt.
Valahol itt rendült meg a Ferrari belé vetett bizalma, így 2019-re beültették mellé Charles Leclerc-t, aki rögtön megmutatta, hogy tempóban sokkal kevesebb pénzért is tudja azt, amit a német, sőt! Vettel sorsa ezzel megpecsételődött, de még várt rá a minden szempontból szomorú hattyúdal 2020-ban, amikor már az év végi távozásának tudatában, egy teljességgel versenyképtelen (a motorral történt trükközés után a Ferrarinak komoly változtatásokat kellett eszközölni az erőforrásán) autóval kellett versenyeznie.
Hamilton helyzete más
Schumacher sikerei óta tehát Alonso és Vettel is hiába próbálkozott vb-címet nyerni a patinás olasz márkával, egyiküknek sem jött össze. Hogy akkor miért jöhet össze Hamiltonnak? Az nem kérdés, hogy az ő szerződtetése főként marketing szempontból jelent hatalmas nyereséget a Ferrarinak, így már akkor is bőven megérte a Maranellóba vitele, ha nem lesznek közös sikerek. A cél ettől függetlenül persze mindkét fél számára az lesz, hogy legyenek, miközben a Ferrarinak nyilván az sem baj, ha Leclerc-rel nyernek.
És itt is van mindjárt az első lényeges különbség Alonso és Vettel, illetve Hamilton próbálkozása között. Hármójuk közül ugyanis csak a britnél nem lesznek leosztva legalább az első szezon kezdetét követően a szerepek, helyette adott két egyenlő versenyző. A második, lényegében az elsőből fakadó nagy különbség pedig az, hogy noha a Forma–1 történetének legeredményesebb pilótájaként ölti magára a vörös overált, Hamilton mégsem úgy vág neki várhatóan utolsó F1-es kalandjának, hogy köré épül majd a csapat, míg elődei közül ez Vettelnél, Alonsónál, Schumachernél és Prostnál egyaránt így volt. Ez részben Hamilton kora miatt van így, részben pedig azért, mert Leclerc személyében az olaszoknak így is volt már egy toppilótájuk, aki ráadásul saját nevelés, kívül-belül ismeri a csapatot, és a megfelelő autóban abszolút képes vb-t nyerni.
Ez a felállás nyilván abból a szempontból hátrányos tud lenni, hogy hacsak nem válik a szezon bizonyos pontjára teljesen egyértelművé, hogy csak utóbbinak van esélye a világbajnoki címre, Leclerc-t nem fogják félreállítani Hamilton elől (mint ahogy fordítva sem várható ilyesmi), illetve pusztán kettejük várhatóan hasonló szinten levő teljesítményéből fakadóan is többször fognak pontokat rabolni egymástól, mint akkor, ha az egyik autóban csak egy „jó” pilóta foglalna helyet. De van egy jelentős előnye is annak, ha nem az új szerzemény vállát nyomja a Ferrari sikerességének teljes súlya.
A történelmi példákból kiindulva ebbe ugyanis eddig egyetlen embernek, Michael Schumachernek nem tört bele a bicskája, és neki is csak azért, mert Ross Brawnnal és Jean Todt-al közösen megalkották a saját csapaton belüli szövetségüket, majd egymást védve hárítottak el mindennemű, akár belülről érkező támadást. Ez a fajta működés aztán 2006-ig volt fenntartható, amikor Montezemolo úgy döntött, visszaszerzi az irányítást, és még azelőtt leigazolta Räikkönent, hogy a sikercsapat bármelyik kulcsfigurája döntött volna a jövőjéről. Hamilton esetében nyilván nem áll fenn ilyesmi, hiszen akkor James Allisont és John Owent is magával kellett volna hoznia, meg aztán még a Mercedes aero részlegéről jó néhány mérnököt.
Ami a Schumacher után következőket illeti, noha Räikkönen rögtön világbajnok lett, az ezt követő két szezonban kiderült, hogy belőle nem lesz Schumacher-utód, és nem fogja tudni tartós sikerekre vezetni a Ferrarit, így inkább kifizették, hogy a szerződése lejárta előtt elmenjen és jöhessen Alonso, aki sokkal inkább beleillett a vezér szerepébe, és úgy is viselkedett. Viszont itt már látszott, hogy ez önmagában kevés, mert míg Schumacher a kezdetektől fogva szinte teljhatalmat kapott, addig Alonsónak azzal kellett indítania, hogy Stefano Domenicali csapatfőnöknél kivívja magának a különleges bánásmódot.
Ezt a 2010-es Ausztrál Nagydíj után tette meg, mert úgy érezte, ha a Ferrari félreállította volna előle a lassabb Felipe Massát, a győzelemre is lett volna esélye, enélkül viszont csak negyedik lett. Domenicali ekkor ment bele, hogy a jövőben Alonsót segítik – erről a megállapodásról Massának persze nem szóltak –, ami nélkül a híres hockenheimi csapatutasítás-botrány sem valósult volna meg. Alonso helyzete azonban ezután sem volt Schumacheréhez hasonlítható, mert még így sem kapta meg soha azt a felhatalmazást, amit a németnek Todt és Brawn biztosított Montezemolóval szemben.
Persze soha nem tudjuk meg, hogy mi lett volna, ha megkapja, de elképzelhető, hogy ebben az esetben Alonso ahelyett, hogy a 2010-es elbukott vb-döntő után egyre növekvő frusztrációval figyelte volna csapata gyengeségeit, tenni is tudott volna azért, hogy minden téren versenyképesebbek legyenek. Ehelyett Montezemolo úgy érezte, amikor Alonso nyer, akkor azt saját géniuszának tulajdonítja, amikor pedig veszít, az a csapat sara. Na nem mintha Massa eredményei nem Alonso véleményét igazolták volna…
A spanyol 2014-es távozása után Sebastian Vettel érkezése aztán friss fuvallatként söpörte ki a frusztrált és keserű légkört a Ferraritól, és mint fentebb írtuk, több szempontból is megidézte a schumacheri időket. Csakhogy mire Vettel megérkezett, már nem az őt leigazoló Montezemolo volt a Ferrari elnöke, így soha nem tudta biztosítani a németnek a beígért hatalmat. Helyette Sergio Marchionne vette át az irányítást, a Scuderia élére pedig hű alattvalója, Maurizio Arrivabene került, aki 2016-ban nyíltan megmondta Vettelnek, hogy fejezze be a csapat irányítását és inkább koncentráljon a vezetésre. Ez nagy pofon volt az érzékeny, a Ferrari sorsát a szívén viselő németnek, aki ezek után soha nem kapta meg az esélyt arra, hogy lemásolja, amit gyerekkori hőse tett, a mentális teher pedig 2018-ban végleg maga alá gyűrte.
Hogy Hamilton miért kerülheti el mindezt, arra nemcsak a terhek nem kizárólag az ő vállára helyezése, hanem az elmúlt két idényben látottak is okot szolgáltathatnak. Frédéric Vasseur csapatfőnöknek ugyanis láthatóan sikerült nyugodt légkört teremtenie a csapatban, és bizonyítania, hogy a nehezebb időszakokban is megfelelően tudja kezelni a súrlódásokat akár a pilóták, akár a különböző csapattagok között. Emellett mind Leclerc-t, mind Hamiltont jól ismeri, hiszen junior korukban mindkettőnek volt a főnöke, ami szintén előny, az irányításával a Ferrarinál pedig elindult valami, amit bizonyít a tavalyi konstruktőri második hely, miközben még az utolsó futamon is harcban voltak a világbajnoki címért.
A mostani Ferrariban benne van, hogy akár már az idén mindkét vb-címet megnyerje, de legalábbis harcban legyen érte, azaz nem egy csapatot építő vezérpilótára, hanem az autóból minden körülmények között a lehető legtöbbet kihozó versenyzőkre van szüksége. Ez pedig olyasmi, amire Leclerc és Hamilton egyaránt képes, és alighanem egyikük sem bánja, ha tényleg „csak” ezzel kell majd törődnie.