66 éve ezen a napon rendezték az 1958-as Portugál Nagydíjat Portóban, egy mai szemmel elképesztő veszélyeket tartogató pályán. Bár nem ez volt a szezonzáró, de a futamot egyébként megnyerő Stirling Moss lényegében ekkor bukta el a világbajnoki címet Mike Hawthornnal szemben, ráadásul ehhez legalább kettő, de inkább három döntése járult hozzá.
1958-ban idény hajrájára már egyértelművé vált, hogy Mike Hawthorn és Stirling Moss között fog eldőlni, hogy ki lesz a Forma–1 történetének első brit világbajnoka. A Brit Nagydíj után még az azt a versenyt megnyerő Peter Collins előtt is felcsillant némi remény, de az akkor mindössze 26 éves versenyző két héttel később életét vesztette a Nürburgringen.
Fiatalságára hivatkozva mondott le a vb-címről, két év múlva meghalt az önzetlen F1-es pilóta
Három fordulóval a vége előtt Hawthorn vezette a tabellát 30 ponttal, megelőzve a 24 egységgel rendelkező Mosst. A mínuszolás miatt viszont a különbség ellenére még az a lehetőség is fennállt, hogy Moss úgy is világbajnok lesz, hogy a hátralévő hétvégéken is kevesebb pontot szerez, mint riválisa. Mit ad isten, kis híján ez történt.
A mezőny tagjai augusztus 24-én, vagyis napra pontosan 66 évvel ezelőtt a Portugál Nagydíjon vettek részt. A viadal először számított bele a pontversenybe, de korábban már hatszor is megrendezték: négyszer Lisszabonban, kétszer pedig Portóban. Ebben az idényben utóbbi volt a házigazda, bár a veszélyesség tekintetében egyik rosszabb volt, mint a másik.
Ami a Circuito da Boavista elnevezésű utcai aszfaltcsíkot illeti, mai szemmel elképesztő körülmények várták a pilótákat: a pálya tele volt macskakövekkel, és úton-útfélen villamossínek keresztezték. Ráadásul az elektromosság miatt villanyoszlopok is voltak, és bár ezek elé szalmabálát tettek, azért az sem volt igazán megnyugtató.
A két éllovast viszont ez nem zavarta, és megszerezték az első két rajtkockát, méghozzá tizedre azonos idővel. Moss végül 5 századdal gyorsabbnak bizonyult honfitársánál, így övé lett a pole pozíció. Nem sokkal a rajt előtt azonban elkezdett csöpögni az eső, ami még tovább csökkentette a biztonságot. „A vasárnap délelőtt esőt ígért, és mindenki arcára rá volt írva, hogy teljes mértékben tisztában van vele, hogy vizesen ez egy nagyon veszélyes pálya” – írta beszámolójában az elsősorban a sportautózásból ismert Carroll Shelby.
Ennek ellenére elrajtolt a mezőny, Moss pedig megtartotta a vezetést. A 2. körben aztán Hawthorn maga mögé utasította, de öt körrel később az ifjabbik brit versenyző visszaelőzte honfitársát, akinek fékproblémái adódtak. Ennek következtében később be is ment a bokszba, majd megfutotta a leggyorsabb kört, de csak harmadikként ért volna célba, ha Jean Behra alatt nyolc körrel a vége előtt nem romlik el az autó.
Mindeközben Moss mindenkit lekörözött, beleértve bajnoki riválisát is. Utóbbit azonban a legvégén visszaengedte maga elé, és néhány másodperccel azután ért célba, hogy ellenfele megkezdte az utolsó kört. A Vanwall pilótája ekkor aligha sejtette, hogy ezzel óriási lehetőséget adott magának, mivel honfitársának komoly gondjai akadtak.
Hawthorn ugyanis az utolsó körében megpördült, és lefulladt az autója. Moss ekkor ismét utolérte, de ahelyett, hogy továbbhaladt volna, megállt, hogy megnézze, tud-e segíteni. Annyiban mindenképpen tudott, hogy vetélytársához hasonlóan ő is heves kézmozdulatokkal jelezte a beavatkozóknak, hogy hozzá ne érjenek a Ferrarihoz, mert az külső segítség miatt automatikus kizárást vonna maga után.
A biztos halál várt rá, de saját felelőtlensége előbb megölte az első brit F1-es világbajnokot
Azonban egy ideig úgy tűnt, hogy Hawthorn így sem ússza meg a diszkvalifikálást. Miután ugyanis sikerült új életet lehelnie az autójába, és bért a célba, a korabeli sportfelügyelők azzal vádolták meg, hogy a forgalommal szemben. Ekkor viszont valaki jelezte nekik, hogy bár az akkor 29 éves versenyző egy ideig valóban a menetiránnyal ellentétesen haladt, mindezt nem a pálya területén, hanem a járdán tette meg.
Ez az ember pedig nem volt más, mint Moss, vagyis a bajnoki rivális. Manapság egyik versenyzőről sem könnyű elképzelni egy ehhez hasonló cselekedetet, amikor úgy menti meg az ellenfelét és rontja a saját maga esélyeit, hogy akár csendben is maradhatna. A Vanwall versenyzője viszont évtizedekkel később is magtól értetődőnek tartotta, amit tett. „Nem haboztam – válaszolta 2012-ben az elismert veterán újságíró, Maurice Hamilton kérdésére. – Nem értem, hogy ez hogyan lehet vita tárgya. [Hawthorn] nem a pályán volt. Egyáltalán nem jutott eszembe, hogy a riválisomról van szó.”
Hawthorn így megtarthatta a második helyért járó 6 és a leggyorsabb körért járó 1 pontját, Moss gesztusa pedig mind a mai napig a Forma–1 egyik, ha nem a legsportszerűbb cselekedetének számít. Utóbbi viszont más módokon is megfoszthatta volna honfitársát néhány ponttól. Ha az egymással szembeni összevetést nézzük, akkor mindkét esetben 2 egységet vehetett volna el tőle.
Egyrészt Hawthorn mellett visszaengedhette volna maga elé saját csapattársát, a harmadik helyen végző Stuart Lewis-Evanst is, aki így simán megelőzhette volna a megpördülő, lefulladó és így az utolsó körét az átlagoshoz képest mintegy kétszer annyi idő alatt teljesítő Hawthornt. Ezzel pedig a Ferrari pilótájának 2-vel kevesebb pontja lett volna a végelszámolásnál.
Embed from Getty Images
Ami viszont ennél sokkal banálisabb, az a leggyorsabb kör kérdése. Akkoriban a versenyzők csak táblán tudtak tájékozódni a futam alakulásáról, így arról is, hogy az aktuális állapot szerint kinek járna a pluszpont. Miután Hawthorn megfutotta a leggyorsabb kört, Mossnak a „HAW-REC” táblát lógatták ki. AZ első három betű természetesen Hawthorn nevének, míg a második három a rekordnak a rövidítése, vagyis Mossnak azt akarták jelezni, hogy kapcsoljon rá.
Csakhogy a Vanwall versenyzője félreértette a táblát, és azt hitte, hogy „HAW-REG” van kiírva. Így a második három betű már a „regular” szóra utal, vagyis Moss úgy értelmezte az üzenetet, hogy a szokásos, normál ügymenet zajlik, és honfitársa nem vette el tőle a leggyorsabb kört. Később erről úgy vélekedett, hogy a táblától függetlenül nyomnia kellett volna.
„Általában megfutottam a leggyorsabb kört – nyilatkozta 1994-ben a Motor Sport Magazine-nek. – Azonban az ember bizonyos pillanatokban hibázhat, és én inkább félreértettem, mintsem rosszul olvastam. Félreértettem a jelentését. Erre tényleg nincs mentség. Igazából figyelmen kívül kellett volna hagynom, és rá kellett volna mennem [a leggyorsabb körre], ahogyan normál esetben tettem.”
Ahogyan az elején említettük, Mossnak mindezek ellenére papíron a saját kezében volt a sorsa, hiszen futamgyőzelmével 1-gyel több pontot szerzett, mint Hawthorn. Persze a „papíron” szót nem véletlenül tettük hozzá, hiszen a technika ördöge akkoriban sokkal gyakrabban csapott le, ráadásul a Vanwall jóval kevésbé volt megbízható, mint a Ferrari.
Embed from Getty Images
Végül valóban ez lett a veszte: míg Hawthorn Monzában és az összességében az utolsó, az F1-ben a második, a világbajnokságot tekintve pedig az egyetlen Marokkói Nagydíjon is második lett. Moss viszont Olaszországban váltóhiba miatt kiesett, így az idényzárón aratott győzelme és az ott megszerzett leggyorsabb köre csak arra volt elég, hogy egyetlen ponttal kikapjon riválisától.
Moss ezzel úgy lett második, hogy amíg ő négy futamon diadalmaskodott, addig Hawthorn csak egyet nyert. Olyasmi előtte és utána sem fordul elő, hogy a világbajnoknak legalább hárommal kevesebb győzelme van valamelyik ellenfelénél, az arányokról nem is beszélve. Ráadásul a Vanwall versenyzője zsinórban negyedik alkalommal lett képzeletbeli ezüstérmes az összetettben.
Igaz, az ezt megelőző három idényben nem volt reális esélye Juan Manuel Fangio ellen, 1959-ben viszont ismét a siker kapujában érkezett meg az utolsó, sebringi viadalra, olyannyira, hogy az 1958-as szezonnal ellentétben a győzelem és a leggyorsabb kör ezúttal biztosan elég lett volna neki. Azonban ekkor ismét technikai hiba hátráltatta, hiszen a 6. körben a váltója megadta magát. Ezt viszont már könnyebben viselte, mint a Hawthorn elleni vereséget, hiszen addigra már másképp közelítette meg ezt az egészet.
„Megváltozott a hozzáállásom – árulta el. – Abban az évben tényleg hittem benne, hogy nekem kell bajnoknak lennem. Úgy éreztem, hogy megvannak hozzá a képességeim, meg minden, de mégsem nyertem. Mike Hawthorn ellen kaptam ki, aki egyébként elég jó barátom volt annak ellenére, hogy nyilvánvalóan ellenfelek voltunk. Ezért, ahol csak lehetett, életben tartottuk a rivalizálás lángját, ahogyan az a bokszban szokás. Tényleg úgy éreztem, hogy meg tudom verni Mike-ot, de végül egy ponttal nyert. Aztán arra gondoltam, hogy Mike iszik és ide-oda utazgat, mindent megcsinál, amit én is szeretnék, mégis én bűnhődöm, amiért nem teszem meg. Egye fene, kimozdulok, és jól érzem magam.”
Hogyan nyerjünk F1-es futamot, miután kinyomta a szemünket az asszony? – mindenkit átverve!
