Németország, pontosabban az NSZK kétségtelenül történelmet írt az 1954-es, a magyar labdarúgó-válogatott számára borzasztó emlékű világbajnoki döntőn, de néhány órával a Forma–1-ben is megtették ugyanezt, ráadásul több szempontból is. Napra pontosan 70 évvel ezelőtt azonban mégsem lehettek maradéktalanul elégedettek.
1954. július 4-e: egy átlagos magyar sportrajongó számára ez egyet jelent futballunk egyik legsötétebb napjával. Válogatottunk ugyanis annak ellenére, hogy toronymagas esélyese volt a világbajnokságnak, kikapott a nyugatnémetek elleni döntőben, ráadásul úgy, hogy a 8. percben már 2–0-ra vezetett Sebes Gusztáv együttese. Végül azonban 3–2-es vereség lett a vége, amit a németek azóta is berni csodaként emlegetnek, utalva a finálé helyszínére, valamint az előzetes esélytelenségükre.
A mai napon számos megemlékezés jelent meg a meccsről különböző portálokon, mi viszont nem akarjuk ennél jobban feltépni a fájó sebeket. Hogy miért kezdtük mégis ezzel írásunkat? Nos, azért, mert a németek aznap már a második csodát hajtották végre: ahogyan az Automobilwoche fogalmaz a visszatekintő cikkében, nemcsak a berni, hanem a reimsi csoda is megtörtént. Utóbbi pedig ennél is nagyobb bravúr lehetett volna, ha a dolgok egy picit másképp alakulnak.
Éppen 70 éve rendezték ugyanis a Francia Nagydíjat, hosszú idő után ismét elindult egy nagydíjon. A német márka még a második világháború előtt, 1939-ben vett részt utoljára Grand Prix-n, ám utána érthető okokból várniuk kellett az újbóli próbálkozással. Végül az 1955-ös Le Mans-i katasztrófa miatt a második időszak sem tartott sokáig, de annál sikeresebbnek bizonyult.
A stuttgarti márka azonban csak az idény negyedik (lényegileg a harmadik, mert az azt megelőzőek közül az egyik az Indy 500 volt) futamán mutatkozott be a Forma–1-ben. Nem meglepő módon három német versenyzővel álltak rajthoz: a már a világégés előtt több Grand Prix-t megnyerő Hermann Lang csak később állt rajthoz; Karl Kling mindössze egy évvel született később nála, de ő a háború előtt nem jutott olyan magas szintre; a náluk jóval fiatalabb, 96 évesen még ma is élő Hans Herrmann pedig még viszonylag tapasztalatlannak számított. Igaz, neki már az előző évből volt egy futama, ellentétben Klinggel, akinek az volt az első versenye.
Azonban a felállás így nem teljes, hiszen a Mercedesnek egy sztárpilótát is sikerült elcsábítania: Juan Manuel Fangio az addigi három F1-es idényében egyszer világbajnok lett, kétszer pedig második. Az argentin pilóta ráadásul az 1954-es idényt is jól kezdte, hiszen hazájában és Spa-Francorchamps-ban is diadalmaskodott a Maseratival.
Az igazi attrakciót azonban nem az ő személye, hanem a Mercedes által a pályára gurított versenygép, a W196-os jelentette. Az ellenfelekhez képest számos technológiai újítást felvonultató autó egyik különlegessége a soros nyolchengeres, 2 és fél literes motor volt. Az erőforrás közvetlen üzemanyag-befecskendezéssel rendelkezett, ami lehetővé tette a hatékonyabb gyújtást, emellett a mérnökök a rugók nélküli szelepvezérlés mellett tették le a voksukat. Ez utóbbinak köszönhetően a motor akár percenként 9500-as fordulatszámra is képes volt 256 lóerős teljesítmény mellett.
Kívülről viszont nem ez volt a legfeltűnőbb, hanem az autón látható kerékborítás, ami finoman szólva sem megszokott a Forma–1-ben. Olyannyira, hogy a Mercedes is csak négy versenyen vetette be ezt a megoldást, a többi viadalon maradtak a hagyományos verziónál. Ebben az évben még Silverstone-ban és Monzában használták, utóbbiról kapta a típus az elnevezését.
Ami az ellenfeleket illeti, Fangión kívül egyik korábbi világbajnok sem volt ideális helyzetben. Mivel a Lancia addigra nem készült el autójával, Alberto Ascari lényegében riválisát váltva a Maseratinál kapott ülést, Giuseppe Farina viszont nem vehetett részt a megmérettetésen, mivel súlyosan megsérült egy monzai sportautóversenyen.
Több fronton is történelmet írtak a németek, de nem minden jött össze
Az időmérőn aztán azonnal bebizonyosodott, hogy Fangio miért írt alá a Mercedeshez: a Maestro 200 km/h-nál is nagyobb átlagsebességgel szerezte meg a pole pozíciót, amiért ötven üveg pezsgőt kapott ajándékba. Kling kereken 1 másodperccel maradt el tőle (akkoriban tizedes pontossággal mérték az időt, míg az első sort Ascari egészítette ki. Herrmann 5,9 másodperces hátránnyal a hetedik pozícióba kvalifikálta magát.
A futam a ma megszokottnál jóval hosszabb, 506 kilométeres volt, ami azt jelentette, hogy a versenyzőknek 61 kört kellett megtenniük. A pilóták dolgát nem könnyítette meg, hogy az eső miatt a pálya már akkor is nedves volt, és az előrejelzések alapján további csapadékra lehetett számítani. Ekkoriban viszont még nem merült fel, hogy emiatt késleltessék a rajtot.
A két élen álló Mercedes jól jött el, de Kling megelőzte Fangiót. Ascarinak az elejétől rossz volt a váltója, így számára mindössze egyetlen körből állt a futam, mielőtt feladta. Az egyaránt a Ferrarinál versenyző José Froilán González és Mike Hawthorn így feljöttek a harmadik, illetve a negyedik helyre, sőt, előbbi az 1. kör végén meg is támadta honfitársát. Bár ideiglenesen összejött neki az előzés, a szélárnyéknak köszönhetően Fangio simán visszavette a második pozíciót, sőt, két körrel később élre is állt.
Mindeközben Herrmann több pozíciót is veszített a verseny elején, de aztán szép zárkózásba kezdett. Előbb Jean Behrát és Roberto Mierest, majd Ononfre Marimónt és Hawthornt is maga mögé utasította, miközben a leggyorsabb kört is megfutotta, amelyet senki nem tudott elvenni tőle. Ezután González mellett is elment, és bár az argentin pilóta ideiglenesen visszaelőzte, utána ismét feljött a harmadik pozícióba, ráadásul a 14. körben a Ferrari motorja megadta magát. Ekkorra egyébként már Hawthorn sem volt versenyben hasonló okokból.
Ebben a pillanatban tehát úgy tűnt, hogy hármas Mercedes-siker születik a márka bemutatkozó futamán, amire természetesen előtte és utána sem volt példa. Azonban a 17. körben Hermann erőforrása sem bírta tovább, és az akkor 26 éves pilótának be kellett érnie a leggyorsabb körért járó extra ponttal, valamint csapat legendás menedzserének, Alfred Neubauernek az elismerő biccentésével.
Ez idő alatt Fangio és Kling ellépett a többiektől, az eső pedig egyre hevesebbé vált. A német pilóta sokáig türelmesen autózott csapattársa mögött, de a futam közepén ismét elment mellette. Igaz, ekkor sem volt sokáig az élen, ugyanis a későbbi ötszörös világbajnok a 34. körben ismét átvette a vezetést. Nem sokkal később viszont rá nem jellemző módon hibázott, és lesodródott a pályáról, de Kling ekkor sem élvezhette ki nagyon az első hely örömét, mert egy kör múlva már ismét Fangio kipufogóját nézte.
A hajrát ebben a sorrendben kezdték meg, ám az 57. körben Kling ismét átvette a vezetést, és a célvonal felé közeledve úgy tűnt, hogy megnyerheti a viadalt. Fangiónak azonban a szélárnyék segítségével sikerült lehajráznia őt, és mindössze 1 tizedmásodperccel megnyerte a Francia Nagydíjat. Ennyin múlott, hogy a német pilóta nem nyerte meg élete első F1-es versenyét, amire a két szükségszerű alkalmat (1950-es Brit Nagydíj és Indy 500) leszámítva mindmáig csak egyszer volt példa Giancarlo Baghetti révén, 1961-ben, szintén Franciaországban.
73 év alatt sem sikerült senkinek, ami a Ferrari karácsonykor született F1-es pilótájának
A németek tehát azután, hogy elbukták a dobogó kisajátításának lehetőségét, pilótájuk győzelmének sem örülhettek. Persze nyilvánvalóan így sem voltak szomorúak, hiszen a Mercedes kettős győzelemmel mutatkozott be a Forma–1-ben. Erre pedig azóta is csak a Brawn GP volt képes 2009-ben (megint csak leszámítva a már említett két futamot), de „szimpla” diadalra is csak további egy alkalommal volt példa egy csapat debütáló versenyén: az 1977-es Argentin Nagydíjon a Wolf nyerte meg fennállása első F1-es futamát.
Brawn GP-hez hasonló csodát művelt az F1-es kiscsapat 47 éve, de a még nagyobb bravúr nem jött össze
Ami a többi pozícióért folytatott küzdelmet illeti, a Ferrari csapata katasztrofális napot zárt, hiszen Gonzálezé és Hawthorné után Maurice Trintignant motorja is megadta magát. Gyártóként viszont bezsebelhettek egy dobogót, hiszen Robert Manzon egy privát Ferrarival lett harmadik egykörös hátrányban. A negyedik Bira herceg 1950 óta először és egyben pályafutása során utoljára szerzett pontot, mögötte pedig csupán ketten értek célba Luigi Villoresi és Behra személyében.
A Mercedes végül tizenkét futamig jutott az 1954-es, illetve 1955-ös szezonban, és ebből nyolcszor Fangio, egyszer pedig Stirling Moss diadalmaskodott. A 75 százalékos győzelmi mutatójukkal pedig toronymagasan vezették a vonatkozó ranglistát a márka 2010-es visszatéréséig. Ennek következtében azóta visszacsúsztak a harmadik (Indy 500-as csapatokat nem számítva a második) helyre, de tekintve, hogy a Mercedes mai és akkori csapatának nem sok közük van egymáshoz, képzeletben nyugodtan meg lehet adni az első helyet az 50-es években szereplő alakulatnak.