Napra pontosan 30 évvel ezelőtt tért vissza Nigel Mansell a Forma–1-be, miután közel másfél szezont kihagyott. Csapatának rögtön lendületet adott, majd később ő maga is futamot nyert, de aztán a Williams ismét partvonalon kívülre tette.
1994. július 3-én, azaz éppen 30 évvel ezelőtt rendezték az az évi Francia Nagydíjat, amelynek legnagyobb attrakciójaként Nigel Mansell másfél év után visszatért a Forma–1–be. Akkor még csak egy futam erejéig, amely ráadásul neki nem is sikerült jól, ám csapata teljesítményén már akkor sokat lendített az addigihoz képest.
Igaz, annak, hogy egyáltalán felmerüljön a visszatérése, rendkívül szomorú oka volt: május 1-én, a San Marinó-i Nagydíjon meghalt Ayrton Senna, és a Forma–1 hirtelen világbajnok nélkül maradt, miután az előző három év végén rendre kiszállt egy-egy korábbi végső győztes a sportágból. Ráadásul az idény első felében úgy tűnt, hogy az az évi vb-címért sem lesz nagy csata, hiszen Michael Schumacher hat forduló után 56 ponttal vezette a tabellát, a második Damon Hillnek pedig csak 23 egysége volt.
Ennek következtében nem voltak jók a nézettségi adatok, Bernie Ecclestone, a sportág vezérigazgatója pedig úgy gondolta, hogy valamivel fel kell pezsdíteni a dolgokat. Pontosabban valakivel, egészen konkrétan valamelyik korábbi világbajnok visszatérésével. Bár Senna helyét a tesztpilóta szerepét betöltő David Coulthard vette át, a brit üzletember azon kezdett el mesterkedni, hogy ez ne sokáig legyen így.
Az első célpontja az 1993 végén visszavonult Alain Prost volt, de róla hamar kiderült, hogy nem hajlandó visszavenni a helyét a Williamsnél. Mansell viszont hajlott rá, hiszen azok után, hogy 1993-ban első nekifutásra megnyerte az IndyCart, a következő éve már nem sikerült olyan jól: hét forduló után mindössze 56 egységgel rendelkezett, ami alig több mint a fele volt annak, amennyit a listavezető Al Unser Jr. gyűjtött.
Mansell visszahozatalával viszont volt egy nem elhanyagolható probléma: az akkor már 40 éves versenyzőt jó néhány szerződés kötötte Amerikába, amelyekből meglehetősen nehéz volt őt kivásárolni. Ekkor jött képbe Ecclestone és az ő remek üzleti érzéke, melynek segítségével elintézte, hogy a brit pilóta már 1994 közepén visszatérjen egy verseny erejéig.
„Nem fogok belemenni a részletekbe, de négy vagy öt szerződésem volt Amerikában, nagyon boldog voltam ott, és a címvédésre [készültem], vagy legalábbis arra, hogy megpróbáljam – nyilatkozta Adrian Flux YouTube-csatornáján. – Aztán azon a szörnyű, végzetes imolai hétvégén két pilóta is meghalt: Roland Ratzenberger szombaton, Ayrton pedig vasárnap. Borzalmas volt. Akkoriban így nyilvánvalóan nem versenyzett Forma–1-es világbajnok [a mezőnyben], így Bernie Ecclestone úgy döntött, tennie kell valamit. Csodálatos tárgyalásokat folytatott zárt ajtók mögött, el sem tudom képzelni, hogyan csinálta. Az összes amerikai szerződésemből kivásárolt, és visszavitt a Forma–1-be. Lélektanilag ez volt a legnagyobb dolog. Ayrton hatalmas figura volt. Egy halott ember autóját nem volt túl kellemes vezetni, és ez óriási hatással volt rám.”
Ecclestone végül abban állapodott meg az amerikaiakkal, hogy Mansell a Francia Nagydíjon, valamint az idény utolsó három futamán vesz részt, amelyeket már azután rendeztek, hogy a tengerentúlon véget értek a küzdelmek. A csapat a Renault-motoros Williams volt, igaz, az akkor 30 futamgyőzelemnél járó versenyző a ruháján nem viselte a francia motorgyártó, valamint az Elf logóit, hogy ne keveredjen konfliktusba a Texacóval.
Innentől kezdve már csak egyetlen kérdés merülhetett fel: hajlandó-e Mansell visszatérni Frank Williamshez, az istálló társalapítójához, illetve csapatfőnökéhez azok után, hogy 1992 végén honfitársa a rendkívül domináns bajnoki címe ellenére ajtót mutatott neki. A brit versenyző szerint azonban a helyzet nem volt ennyire egyszerű, és ő valójában csak mellékszereplő volt.
„Ez egy kicsit bonyolultabb ennél – jelentette ki a ’Beyond The Grid’ podcastban. – Nevek nélkül, az emberek azt nem veszik észre, hogy az amerikai szerződéseim a következő négy évre szóltak. Carl Haas [a Newman/Haas Racing társtulajdonosa] azt mondta nekem, hogy ha vezetni akarok, akkor át kell szelnem az óceánt. Szóval én csak egy kis gyalog voltam egy elképesztő politikai, hatalmi játszmában.”
Coulthardot tehát egy hétvége erejéig kirakták a Williamsből, Mansell pedig Hill csapattársa lett. Mindez érdekes helyzetet szült, és nem csak azért, mert a garázs egyik oldalán az istálló történetének legeredményesebb versenyzője, a másikon pedig egy relatíve tapasztalatlan, de világbajnoki babérokra törő pilóta volt. Azért is, mert előbbi futamonként 900 ezer fontot keresett, míg utóbbi 300 ezret. Mármint a teljes szezonban.
„Szerencsés vagy, ha élve kijutsz a garázsból” – különleges babonájáról vallott Nigel Mansell
Mansell az éles bevetés előtt még hazájában ki tudta próbálni az FW16-ost, amit meglehetősen nagy érdeklődés kísért. „Amikor elkezdtük a Brands Hatch-i tesztet, senki nem volt ott, és egy órán belül több tízezren lettek – idézte fel. – Rendkívüli volt, és élveztem vezetni az autót. [Akkor már] majdnem két éve nem vezettem a kocsit. Az első futamon első soros rajthelyet szereztem, szóval ez még szebbé tette.”
Csak az időmérő sikerült jól
Valóban, a magny-cours-i időmérő kifejezetten jól sikerült Mansellnek. Már a szabadedzéseken látszott, hogy az érkezése jót tett a csapatnak, hiszen tapasztalatával hatékonyabban tudták beállítani a versenygépet. Pénteken ugyan még csak a hetedik helyet szerezte meg, de másnap a második helyre kvalifikálta magát, mindössze 77 ezreddel elmaradva Hilltől, de 38 ezreddel megelőzve Schumachert.Utóbbival először fordult elő abban az idényben, hogy nem az első sorból indulhatott.
A másnapi verseny viszont már nem alakult ennyire fényesen a 41. életévéhez közelítő versenyző számára. Már a rajtnál kezdődtek a gondok, hiszen az IndyCarban gördülőrajt volt, míg előtte kipörgésgátló segítségével kezdte a futamokat az F1-ben, de utóbbit addigra betiltották. Ennek is köszönhető, hogy abban az évben egyik versenyén sem jöttek össze az első méterek. Ráadásul saját bevallása szerint „szétesve” érkezett meg a hétvégére a sok utazás miatt.
Ezután pedig meglehetősen korán ki kellett állnia, hogy állítsanak a Williams első szárnyán. Mindez azonban nem sült el jól, hiszen a következő körökben így túlkormányzottság helyett alulkormányzottsággal küszködött, aminek következtében a 29. körben úgy hívták ki, hogy üzemanyagot sem kapott. Megpróbáltatásai a 46. körben értek véget, amikor váltóhiba miatt kiesett, majd még a leintés előtt távozott a helyszínről, hogy visszautazzon Amerikába.
Ami a bajnoki riválisokat illeti, Schumacher Mansell mellett Hillt is lerajtolta, ami ismét gyanúra adott okot. A Benetton egész évben támadások célpontja volt, mondván, nem szabályos az autójuk, és tiltott elektronikai segédeszközöket használnak. Az akkor 25 éves pilóta azonban tagadta mindezt, és szerinte pusztán a saját és az istállója jó teljesítményének volt köszönhető az előzés.
„Mindez a csapat által a futam előtt elvégzett fejlesztési munkának köszönhető – fogalmazott. – A megfelelő pillanatot kaptam el az elindulásra. Amikor kialudtak a piros [lámpák], már mentem. Ennél jobban nem is csinálhattam volna. Sokat fejlesztettünk a kuplungon, amely nem volt túl jó az idény elején. Amióta ezt az új kuplungot használjuk, sokkal jobb teljesítményt nyújtunk a rajtnál, és azóta látszik, hogy mindig jól tudunk elindulni.”
A versenyen aztán különböző stratégiát választottak, hiszen amíg Hill csak kétszer, addig Schumacher három alkalommal látogatta meg a bokszutcát. A győzelem sorsát Andrea de Cesaris döntötte el, aki feltartotta a Williams pilótáját az egyik kivezető körében. A német versenyző így már hétből hat diadalnál és egy második helynél tartott.
A Williams megint kiszúrt Mansell-lel
Mansell aztán teljesítette az IndyCar-szezont, mielőtt ismét F1-es autót vezetett. Jerezben ismét kiesett, Szuzukában viszont már negyedikként ért célba. Az adelaide-i idényzárón pedig megszerezte a pole pozíciót a két bajnokaspiráns előtt, igaz, ehhez az is kellett, hogy szombaton essen az eső, így a pénteki gyorskörök számítsanak. Bár a futamon mindketten lerajtolták, miután emlékezetes módon összeütköztek, ő örökölte a győzelmet.
Schumacher hibázott, de az igazi botrány az lett volna, ha nem ő lesz a világbajnok 1994-ben
Mansell ekkor azért küzdött, hogy megkaparintsa az ülést Coulthard elől a következő szezonra. A rivalizálás olyan mértékű volt, hogy Japánban és Ausztráliában be sem engedte honfitársát a garázsába, és még egy táblát is kirakott, amelyen az újonc áthúzott fényképe szerepelt. Egy ideig úgy tűnt, hogy sikerrel járt, hiszen aláírták a szerződést 1995-re, de a csapat aztán mégis Coulthardot alkalmazta, másodszor is kiszúrva legeredményesebb versenyzőjükkel.
„’94-ben megnyertük az utolsó versenyt, ami fantasztikus volt, aztán volt egy szerződésünk ’95-re, de azt nem tartották be – emlékezett vissza Mansell. – Szóval az egész egy rémálom volt, és addigra már nyilván nagyon belefáradtam. Sokkal többet nem tudok mondani, mivel nyilván sok olyan dolog van, amelyről nem beszélhetünk.”
Mansell aztán mégis versenyzett 1995-ben, de csak két futam erejéig, hiszen a McLarennel kötött házassága katasztrofálisan sült el. Azt viszont már soha nem tudjuk meg, mire lett volna képes Schumacherrel és Hill-lel szemben, ha utóbbi csapattársaként szállhat harcba ellenük egy teljes idényen át. Mondjuk neki határozott véleménye van erről. „Szerintem ezt 1994-ben bebizonyítottam – válaszolta arra a szurkolói kérdésre, hogy szerinte le tudta volna-e győzni őket. – Ki volt a pole pozícióban az utolsó futamon? Két év alatt csak négyszer vezettem az autót, és Ausztráliában én voltam a pole pozícióban. Szóval megvan a válasz.”
Gyalázatos módon ért véget az utolsó futamát végighisztiző Mansell karrierje