Napra pontosan 67 évvel ezelőtt tartották 1957-ben a Forma–1-es világbajnokság történetének egyetlen Pescarai Nagydíját. A futam statisztikai szempontból több érdekességet is hozott, de ezek eltörpülnek a mai szem számára meglehetősen nagy furcsaságokhoz képest.
„Melyik a leghosszabb pálya, ahova a Forma–1-es világbajnokság mezőnye valaha is ellátogatott?” – hangozhatna a kérdés egy kvízműsorban, de alighanem valahol, valamikor már el is hangzott. Sokan bizonyára a régi Nürburgringra, a Nordschleiféra tippelnének, pedig nem ez a helyes válasz. A „zöld pokolnál” ugyanis volt egy hosszabb aszfaltcsík, ahol csupán egyetlen versenyt rendeztek, és azt is csak kényszerből: a pescarai.
Ez a pálya ugyanis 25 kilométernél is hosszabb volt. Egészen pontosan kezdetben 25,801, majd később 25,579 kilométerből állt egy kör. A Nordschleiféhoz hasonlóan ez is rendkívül veszélyesnek számított, hiszen országutakon versenyeztek, így az aszfalt korántsem volt egyenletes. A veszélyfaktort növelte, hogy a háromszögre hasonlító vonalvezetés két, egyenként 5 és fél kilométer hosszúságú egyenest tartalmazott. Az egyiket „repülő kilométernek” nevezték: 1950-ben Juan Manuel Fangio 309 km/h-s átlagsebességet produkált ezen a szakaszon, ahol tizenhat évvel korábban Guy Moll halálos balesetet szenvedett.
Merthogy 1924 óta rendszeresen megrendezték ezt a futamot, eleinte formaautókkal, de a második világháború után többször is sportautókkal. Az első kiírást egyébként nem más, mint a Ferrari későbbi alapítója, Enzo Ferrari nyerte egy Alfa Romeo volánja mögött. A viadalt egy első világháborúban elesett katonáról, Tito Acerbóról Coppa Acerbónak nevezték el, ám ezzel az volt a gond, hogy bátyja, Giacomo fasiszta politikus volt, ezért a második világégés után átnevezték Pescarai Nagydíjra.
Stirling Moss won the 1957 Pescara Grand Prix, held over 18 laps of the near 16-mile circuit. The longest circuit ever for Formula 1. pic.twitter.com/6H3lfFqFyG
— F1 Territory (@F1Territory) March 18, 2024
Miután útjára indult a Forma–1-es világbajnokság, 1950-ben, 1951-ben és 1954-ben is F1-es autókkal mérkőztek meg a pilóták, de a pontversenybe egyik alkalommal sem számított bele. 1957-ben viszont változott a helyzet: miután a spái és a zandvoorti rendezők nem tudtak megállapodni a konstruktőrökkel a részvételi díjon, mindkét futamot törölték, és a pescarai pálya világbajnoki fordulónak adhatott otthont. Mivel ezt követően a szezonzáró Olasz Nagydíj következett, ez volt az első olyan alkalom, amikor egy ország egy évben két F1-es futamot rendezett, ráadásul rögtön egymás után.
Ugyanakkor az sem volt magától értetődő, hogy Pescara egyáltalán bármilyen versenyt rendezhet abban az évben. Az év májusában ugyanis tizenhárman haltak meg a Mille Miglián, köztük a Ferrari F1-es pilótája, Alfonso de Portago. Az olasz kormány ennek hatására betiltotta a közutakon történő versenyzést, de a Pescarai Nagydíj különleges engedélyt kapott.
Ugyanakkor a helyszínt némileg átalakították, hogy valamennyivel biztonságosabbá tegyék. A legfontosabb változtatás a célegyenest érintette, hiszen nem sokkal a célvonal előtt beépítettek egy sikánt, hogy a bokszutcában lassabb legyen a tempó. A sebességkorlátozást ugyanis ekkor még hírből sem ismerték, ráadásul a depó nem is volt elválasztva a célegyenestől.
Mindezek ellenére Enzo Ferrari a Mille Miglián történtek hatására egyszerűen féltette a versenyzőit, és mivel Fangio a Nürburgringen amúgy is bebiztosította a világbajnoki címét, nem akart részt venni a futamon. Ez végül csak részben valósult meg, mivel Luigi Musso addig könyörgött neki, amíg a Commendatore beleegyezésével nem kapott egy 801-est.
Senna és Schumacher hőstettéhez hasonlítható minden idők egyik legnagyobb F1-es felzárkózása
Rajta kívül további három gyártó, a Maserati, a Vanwall és a Cooper versenyzői vettek részt a hétvégén. Szabadedzéseket nem tartottak, de, országútról lévén szó, a mezőny tagjai utcai autóval végigmehettek a pályán. Szombaton aztán két időmérőt rendeztek (a kettő között ismét megnyitották a helyszínt az utcai forgalom számára), amelyek közül az első mai szemmel meglehetősen szokatlan időpontban, reggel 7 órakor kezdődött.
A pole pozíciót Fangio szerezte meg, miután 9:44.6-os köre 10,1 másodperccel volt jobb Stirling Mossénál. A szintén korán, 9:30-kor rajtoló futam előtt két órával azonban fájdalmat érzett a jobb vállában, ám ennek ellenére is elindult az óriási hőségben rendezett versenyen. Végül a második pozícióban ért célba, több mint 3 perccel korábbi csapattársa mögött, és szintén több mint 3 perccel megelőzve Harry Schellt.
A verseny legelképesztőbb esete ugyanakkor nem hozzájuk, hanem a hátsó régióhoz köthető. A később három világbajnoki címig jutó Jack Brabham Cooperéből kifogyott az üzemanyag, és mivel távol volt a bokszutcától, esélye sem volt normális körülmények között tankolni. Az ausztrál versenyző ugyanakkor nem adta fel, és nemes egyszerűséggel betolta az autóját egy benzinkútba, ahol teljesítették a kívánságát. Hogy a kutasok hogyan reagáltak, amikor meglátták az F1-es autót, és pontosan milyen beszélgetés zajlott le köztük, az sajnos a feledés homályába veszett.
Ami a pescarai pálya további történetét illeti, a következő két esztendőben nem rendeztek rajta versenyt, majd előbb egy Formula Junior-, majd egy sportautó-világbajnoki futamnak adott otthont. Ezután viszont versenypályaként végleg megszűnt létezni, mivel egyszerűen lehetetlen volt garantálni a pilóták és a szurkolók biztonságát, még a szó korabeli értelmében is.
