A Forma–1 történetében tizenegy olyan pálya volt, ahol mindössze egy világbajnoki futamot rendeztek. Ezek többségétől a sportág már-már hanyatt-homlok menekült, de akadt, ahol legendás jelenetek játszódtak le.
A Forma–1-nek megvannak a legendás pályái, ahol vagy majdnem minden évben rendeztek futamot, vagy ha ez nem is igaz, akkor is hosszú ideje részei a versenynaptárnak, mint például a Hungaroring. Ám léteznek, léteztek olyan helyszínek is, ahova mindössze egyszer látogatott el a mezőny, majd általában többet nem kért belőle. Összesen tizenegy ilyen pályát lehet felsorolni a sportág történelméből, ezeket szedte össze az Autosport.
Pescara Circuit, 1957
Pescarában mindössze egy alkalommal rendeztek futamot, ám az olaszországi helyszín így is örökre ott lesz a sportág rekordjainak könyvében. A maga 25,579 kilométerével ugyanis ez az aszfaltcsík tartja a leghosszabb pálya rekordját, még a legendás Nürburgring-Nordschleifénál is hosszabb volt. Itt viszont csak egyszer, 1957-ben szerepelt a mezőny, ám a biztonsági feltételek még a kor normáihoz mérten sem voltak adottak a több mint harminc kanyarból és két brutálisan hosszú egyenesből álló pályán, nem véletlen, hogy Enzo Ferrari nem engedte pilótáinak, hogy elinduljanak.
A bokszutca helyett benzinkúton tankolni egy F1-es futamon? – a későbbi világbajnok megcsinálta
Ain-Diab Circuit, 1958
Dél-Afrikán kívül mindössze egyetlen világbajnoki futamot rendeztek az afrikai kontinensen. A Marokkói Nagydíj rögtön szezonzáróként kapott helyet az 1958-as versenynaptárban, miután egy évvel korábban már bajnokságon kívüli versenyként megtartották a viadalt. Stirling Moss hiába nyert, a mögötte célba érő Mike Hawthorn lett a világbajnok, ám mindezt beárnyékolta Stuart Lewis-Evans tragédiája: a Vanwall versenyzőjének autója kigyulladt, és bár ki tudott ugrani, majd eloltották lángoló overálját, hat nappal később belehalt sérüléseibe. A casablancai helyszínnel kapcsolatban a tragédia előtt is voltak biztonsági aggályok, nem véletlen, hogy a következő évben már nem adott otthont az F1-nek.
AVUS, 1959
Az 1959-es Német Nagydíjat több szempontból is lehet a sportág legelképesztőbb futamának titulálni. Egyrészt a pálya lényegében csak két visszafordító kanyarból állt, köztük két egyenessel. Ennek következményeként pedig ez volt a Forma–1 történetének egyetlen futama, amelyet tervezett módon két részletben tartottak meg, az időket pedig összeadták. A biztonságról sokat elmond, hogy a döntött kanyart „a halál falának” is nevezték. A versenyzők azonban érthető módon nem nagyon kértek belőle, Moss egyenesen „szemétdombnak” nevezte a helyszínt, amely aztán hamar ki is került a naptárból.
Időutazás F1-es módra – ezeket a régi pályákat ma is bárki meglátogathatja
Circuito de Monsanto, 1959
A Forma–1 csak Estorilban vetette meg igazán a lábát, ami a portugáliai helyszíneket illeti, de Portimãón kívül a hőskorban Porto kétszer, Lisszabon pedig egyszer látta vendégül a vb mezőnyét. Utóbbi 1959-ben rendezett futamot, ám a biztonság itt sem volt túl magas szinten: az eltérő pályafelület, a beláthatatlan kanyarok és a szűk hely egyaránt veszélyt jelentettek, nem beszélve a villamossínekről, amelyeket a versenyzőknek körről körre keresztezniük kellett. A futamon Jack Brabham kirepült az autójából, és bár a későbbi világbajnoknak nem lett komoly baja, bizonyára ez is hozzájárult, hogy a sportág azonnal búcsút intsen a portugál fővárosnak.
Sebring International Raceway, 1959
Hihetetlen, de még mindig 1959-ben járunk, amikor az F1 először megpróbálta meghódítani az Egyesült Államokat. Mármint olyan értelemben, hogy tényleges Forma–1-es futamot vittek oda, hiszen az Indy 500 a következő évig része volt a versenynaptárnak, csak éppen teljesen más gépekkel és pilótákkal futották. A 12 órás versenyéről híres helyszín azonban csak arra volt jó, hogy Brabham javára döntse el a vb-címet, mivel a pilóták a pálya felületének egyenetlenségére és a létesítmények karbantartásának hiányára egyaránt panaszkodtak.
Riverside International Raceway, 1960
Más okból, de hasonlóan nagy bukás volt a a következő amerikai kísérletből, Riverside-ból. A kaliforniai aszfaltcsíkkal elsősorban nem biztonsági, hanem gazdasági gondok voltak. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a beígért 70 ezer néző helyett mindössze 5 ezren voltak kíváncsiak a Forma–1 mezőnyére, ami pénzügyileg nyilvánvalóan nem tett jót a projektnek.
Zeltweg Airfield 1964
A zeltwegi repülőtérre épített pálya vonalvezetése majdnem annyira extrém volt, mint az AVUS-é, hiszen négy kanyart tartalmazott és lényegében egy L alakot formált. A világbajnokság azok után mutatkozott be az ausztriai helyszínen, hogy egy évvel korábban már a pontversenybe nem számító viadalt rendezett. Az aszfaltcsík azonban szűk és hepehupás volt, ráadásul sok néző nem nagyon láthatta, ahogyan Lorenzo Bandini megnyeri élete egyetlen F1-es versenyét.
Bugatti Circuit, 1967
A Forma–1 1967-ben ellátogatott Le Mans-ba, de a mezőny tagjai természetesen nem a 24 órás megmérettetésre kialakított vonalvezetésen, hanem az azon belül található Bugatti Circuiten küzdöttek meg egymással, amelynek csak az eleje egyezik meg a Circuit de la Sarthe-tal. Ez a kialakítás azonban nem bizonyult népszerűnek, ráadásul a 24 órás versenyen megszokott 200 ezer helyett mindössze 20 ezer volt a létszám, és az sem segített, hogy a mezőny meglehetősen elveszettnek tűnt az óriási méretű bokszutcában.
Fair Park, 1984
A Forma–1 történetének alighanem leghírhedtebb „egyfutamos” pályája a dallasi Fair Park, ahol 1984-ben rendeztek versenyt. A nagyrészt derékszögű kanyarokból álló vonalvezetés már önmagában kihívás elé állította a mezőnyt, ám a 37 fokos hőmérséklet brutális körülményeket teremtett, olyannyira, hogy az aszfalt is elkezdett olvadozni. A futam legemlékezetesebb pillanatát Nigel Mansell szolgáltatta, aki próbálta betolni autóját a célba, majd egyszer csak elájult. Mindezt pedig tetézte az érdeklődés hiánya és a helyiek ellenzése.
Donington Park, 1993
Eddig kivétel nélkül olyan helyszínek kerültek szóba, amelyektől az F1 rossz szájízzel köszönt el, ám az utolsó kettőre ez nem igaz. Az Európa Nagydíjjal azt tervezték, hogy rotálják a különböző pályák között, 1993-ban pedig Doningtonra került a sor. Itt Ayrton Senna minden idők egyik legemlékezetesebb első körét produkálta, amikor az ötödikről feljött az első helyre. Később viszont nem tért már vissza a Forma–1, bár a 2000-es évek közepén volt róla szó.
Nem csak Senna művelt káprázatos dolgot a doningtoni esőben, de erre már senki sem emlékszik
Mugello Circuit, 2020
Mugello vélhetően soha nem kapott volna helyet a Forma–1 versenynaptárában, ám 2020-ban a sportágnak beugrópályákra volt szüksége. Az egyik ilyen a toszkániai helyszín volt, amelynek vonalvezetése a pilótáknak nagyon bejött, de a kis bukóterek miatt nem volt biztonságos, Ráadásul Monza és Imola után már amúgy is nehezen férne be
