Harminc éve nincs köztünk a világbajnok, akire alighanem jóval többen emlékeznek azért, amilyen jelensége volt az 1970-es években a Forma-1-nek, mintsem azért, mert nyert egy vb-címet.
James Simon Wallis Hunt Forma-1-es világbajnok, ráadásul nem akárkit, hanem a sportág halhatatlanjai közé emelkedő Niki Laudát legyőzve lett az, mégis leginkább szabadszájú, a versenyek előtt drogozó, féktelenül bulizó nőfalóként emlékezünk rá, aki mezítláb flangált a paddockban, és magasról tett mindarra, hogy mikor, hogyan kellene viselkednie. És pont ezért imádták a 70-es évek F1-rajongói úgy, ahogy imádták a 2000-es évek drukkerei a Huntot példaképének tekintő Kimi Räikkönent.
Persze azóta sok minden változott, de tény, hogy ami Räikkönen esetében a jégkrémevés volt, az Huntnál a verseny utáni interjú alatt az egyik néző kezéből kivett cigaretta, vagy ami a Jégembernél az „éppen sza*tam” felelet a 2006-os Brazil Nagydíj előtt Martin Brundle azon kérdésére, hogy látta-e Michael Schumacher búcsúztatását, az Huntnál a „mert nagy golyóim vannak” válasz Stirling Mossnak akkor, amikor a szintén riporternek álló expilóta azt firtatta, hogyan tud minden körülmények között annyira gyors lenni.
Embed from Getty Images
Räikkönen a 2012-es Monacói Nagydíjon Hunt sisakfestésével versenyzett, így tisztelegve példaképe előtt
Pedig gyerekkorában valószínűleg senki sem mondta volna meg Huntról, hogy az F1 őrült playboya lesz. Szigorú, viktoriánus értékrendet követő családba született, gyerekként olyan úri sportokat űzött, mint a tenisz és a squash, és orvosnak készült. De aztán autóversenyző lett. Szülei természetesen nem támogatták az ötletet, apja tőzsdeügynökként egy fontot sem adott neki, hogy egy Minivel elkezdhessen versenyezni, ő azonban a saját maga által keresett pénzből belevágott, majd felküzdötte magát a ranglétrán. Hogy egy napon F1-es világbajnok lesz belőle, az mondjuk ekkor még egyáltalán nem látszott rajta, mert bár később a Forma Fordban, a Forma-3-ban és a Forma-2-ben is voltak villanásai, főként heves vérmérsékletével és gyakori autótöréseivel hívta fel magára a figyelmet. Utóbbi miatt rá is aggatták a „Hunt the Shunt” becenevet.
A hozzá hasonló természetű és mentalitású Lord Alexander Hesketh-nek azonban pont egy ilyen versenyző kellett, és felvette Huntot az akkor még Forma-2-ben szereplő csapatába, hogy 1973-ban közösen lépjenek be a Forma-1-be. A belépő igazán extravagánsra sikeredett, hiszen a milliomos Lord két kézzel szórta rá a pénzt a csapatra, amelynek még a szerelői is ötcsillagos szállodában laktak, a bulik egymást érték és mindenhonnan dőlt a pezsgő, a rák meg a kaviár. De eközben tehetséges szakemberekből állt a gárda, amely idővel elkezdte ráncigálni a nagyok bajszát, aminek gyorsan meglett az eredménye: az első évben 7 futamból 2 dobogós helyezés jött össze, 1974-ben három, 1975-ben pedig már négy, közte egy győzelemmel. Hunt utóbbi évben negyedik lett a pontversenyben.
Embed from Getty Images
Fülöp-herceg, Lord Hesketh és Hunt 1975-ben
Ám már ekkor látszott, hogy Hesketh nem fogja bírni pénzzel az F1-et, és kénytelen fizetős pilótákat is felvenni, úgyhogy Hunt megragadta a lehetőséget és 1976-ra átigazolt a McLarenhez. A többi pedig már, ahogy mondani szokás, történelem. Bár kétségtelen, hogy amennyiben a vb toronymagas esélyesének kikiáltott, a Német Nagydíj előtt 61 pontjával Jody Scheckter előtt 31, Hunt előtt pedig 35 ponttal vezető osztrák nem ég meg a Nordschleifén, minden bizonnyal simán behúzza a világbajnoki címet. Hunt érdemeit ez azonban nem kisebbíti, hiszen ő volt az, aki kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és az utolsó versenyre 3 pontra csökkentette a lemaradását Laudával szemben, hogy aztán a fudzsi esőben a futamot inkább feladó Ferrari-pilótát végül egy harmadik hellyel taszítsa le az élről.
Szex, drogok, alkohol minden mennyiségben
Noha már önmagában ez a világbajnoki cím, és főként az, ahogyan és aki ellen megszerezte, örökre beírta Hunt nevét az F1 történelemkönyveibe, ha nem született volna meg a Rush (Hajsza a győzelemért) című film, talán sokan manapság leginkább a pályán kívüli mutatványaiért és az azokról fennmaradt történetek miatt emlékeznének a bohém britre.
Aki az 1976-os világbajnoki döntő előtt sem hazudtolta meg önmagát, és a japán futamot megelőző két hétben megállás nélkül alkoholizált, cannabisozott és kokainozott a motoros ikon Barry Sheennel, majd a legenda szerint egy tokiói hotelben, kihasználva, hogy a British Airways ugyanott szállásolta el a személyzetét, 33 légiutas-kísérővel feküdt le. Hogy ezután kijózanodva, kizárólag a feladatra összpontosítva érkezett-e meg a fudzsi pályára? Hát nem, Patrick Head, a Williams legendás főtervezője és társalapítója ugyanis vasárnap kora reggel véletlenül a McLaren garázsába sétálva ott találta őt bokáig letolt overálban, ahogy éppen egy japán hölggyel „melegít” a versenyre. Végülis, csak hű maradt az overálján még a Hesketh-nél töltött időben olvasható felirathoz, amely úgy szólt: „Szex: a bajnokok reggelije.”
Embed from Getty Images
Mondjuk nála nemcsak reggeli volt, hanem tízórai, ebéd, uzsonna és vacsora is, máskülönben nehezen vihette volna véghez, hogy több mint ötezer nővel kerüljön intim viszonyba. Köztük két, kis híján három feleségével, merthogy házasodott is, noha kettőből egyik házassága sem sikerült fényesre. Első feleségét, Suzy Millert részegen vette el, majd két évig húzták együtt, mígnem Richard Burton, a híres színész lecsapta a kezéről az asszonyt. Ami pedig a csattanó az egészben: Burton a válás során felmerülő költségek miatt egymillió dollárt ajánlott Huntnak, aki ezt örömmel el is fogadta, azaz lényegében eladta a feleségét a filmsztárnak.
Második nősülésére aztán 1983-ban került sor, ekkor egy Sarah Lomax nevű nőt vett el, akitől két gyereke, Tom és Freddie született. Utóbbiból szintén autóversenyző lett, tavaly például második helyen zárta a szezont a Le Mans Cupban. Végül Sarah-tól is elvált, harmadszor pedig csak azért nem nősült meg, mert miután eljegyezte 18 éves barátnőjét, Helen Dysont, 1993. június 15-én meghalt.
Embed from Getty Images
Első feleségével, Suzy Millerrel malagai otthonukban
Hunt persze nemcsak a szex, drog, alkohol szentháromság kombinálásával tűnt ki, hanem az olyan allűrjeivel is, mint hogy 1976-os McLarenhez igazolásakor kiakadt azon, hogy szerződésébe beleírták: nyilvános megjelenésekkor a Marlboro által szponzorált istálló pilótáinak blézerben, ingben, nyakkendőben és flanelnadrágban kell megjelenniük. John Hogan, a Marlboro legendás ügyvezetője egyszer úgy emlékezett erre, hogy Hunt „társasági eseményeken, banketteken, menedzsment találkozókon, koktélpartikon is képes volt farmerben, rongyos pulóverben és gyakran mezítláb megjelenni, majd kezet rázni az összes VIP-vendéggel, akiket egytől egyig elbűvölt.
Azért gyors volt, nagyon gyors
Amellett, hogy 1976-ban Lauda balesete nélkül nem lett volna világbajnok, Huntot gyakran éri az a vád is, hogy csak Playboy életvitele miatt emlékszünk rá az F1 egyik nagyjaként, és valójában nem is volt annyira kiemelkedő pilóta. Nos, ez olyannyira nem így van, hogy Teddy Mayer, a McLaren akkori csapatfőnöke Jim Clarkkal és Sir Jackie Stewarttal emlegette egy lapon, és egyértelműen többre tartotta őt, mint elődjét, a McLarennel 1974-ben világbajnoki címet nyerő Emerson Fittipaldit.
Dr. Andrew Phillips matematikus 2014-es statisztikai elemzése alapján pedig Huntot minden idők hatodik legjobb versenyzőjeként rangsorolta (egy másik, hasonló tanulmány a 14. helyre helyezte el), akit csak Clark, Stewart, Fernando Alonso, Michael Schumacher és Juan Manuel Fangio előzött meg, 1973-as újoncidénye a Hesketh-tel pedig minden idők legjobbja lett, és még Lewis Hamilton 2007-es mclarenes bemutatkozását is felülmúlta.
Niki Lauda nem véletlenül nyilatkozta róla, hogy „Soha nem volt piszkos versenyző, helyette nagyon jó és korrekt pilóta volt, és kiba**ottul gyors. Ez volt a probléma.”
Mondjuk pályafutása utolsó szűk két évében egyre többször hajlamos volt beleszürkülni a mezőnybe, amikor a technika nem tette lehetővé, hogy a győzelemért vagy a dobogós helyezésekért harcoljon. 1977-ben még nyert ugyan három versenyt, de nem tudta megvédeni világbajnoki címét, 1978-ban pedig a fonalat kissé elveszítő McLaren miatt már csak egyetlen dobogós helyezésre futotta. Végül 1979-re átigazolt a Hesketh-utód Wolf Racinghez, de amikor Monacóban hatodszor esett ki az addigi hét futamból, bejelentette a visszavonulását, és már a szezont sem fejezte be.
Kommentátorként is hozta hamisítatlan stílusát
Egy évvel később, az 1980-as Monacói Nagydíjon életében először már kommentátorként volt jelen, miután a BBC felkérte, hogy legyen a legendás Murray Walker társa. Hunt pedig ezt a munkát is hasonló fegyelemmel közelítette meg, mint addig bármit az életében. Walker később úgy emlékezett erre, hogy az első közvetítés alkalmával is szakadtan jelent meg, nem volt rajta cipő, jobb lába be volt gipszelve egy korábbi síbaleset miatt, a kezében pedig egy már félig üres üveg rozét szorongatott. Miután leült, a begipszelt lábát szépen Walker ölébe pakolta, és kezdődhetett a közvetítés. Amikor pedig az élő adás alatt az üveg maradéka is elfogyott, egy BBC-alkalmazott megjelent a következő üveg borral.
Embed from Getty Images
Második feleségével, Sarah-val 1986-ban
Persze a nézők ebből mit sem észleltek, azt viszont a következő 13 év során nagyon is sokszor érzékelték, hogy Hunt milyen megsemmisítő módon tud nyilatkozni egyes pilótákról. Riccardo Patresét például állandóan kritizálta, mert őt tartotta felelősnek barátja, Ronnie Peterson 1978-as Olasz Nagydíjon bekövetkezett haláláért, Jean-Pierre Jarier és Andrea de Cesaris pedig örökös „idióták” voltak a szemében. De nem kímélte René Arnoux-t sem, amikor élő adásban nevezte „baromságnak” a francia azon állítását, miszerint azért lassú, mert a turbókhoz volt szokva, és nem ízlik neki a szívómotoros autó. Egy másik francia, Philippe Alliot visszavonulását pedig azzal üdvözölte, hogy a 109 rajtja során soha még csak dobogóra sem álló pilóta legalább nem fog már több versenyzőt kiütni.
Azt viszont meg kell hagyni neki, mármint Huntnak, hogy Walker szerint is mesterien látta át a versenyeket, éles szemmel rávilágítva a különböző, olykor a szakavatott nézők számára sem világos összefüggésekre. Sajnos a szakértelmét csak 1993-ig élvezhették a BBC közvetítéseit figyelők (utoljára a Kanadai Nagydíjon), a mindössze 45 éves világbajnok ugyanis két nappal ezután, wimbledoni otthonában szívinfarktust kapott és meghalt. Öröksége azonban örökre fennmarad.
Munkája helyett ápolónőkkel törődött az F1 playboya, aki nehéz helyzetbe hozta kollégáját
