1962. december 21-én vesztette életét Gary Hocking, aki motorversenyzőként két világbajnoki címet is szerzett, egy tragédia miatt azonban a veszélyre hivatkozva autósportra váltott, majd kevesebb mint egy éven belül egy F1-es autóban elszenvedett baleset következtében meghalt. Pedig négy keréken is nagy dolgokat érhetett volna el.
A sportban időről időre előfordul, hogy valaki nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, aminek nyilvánvalóan számtalan oka lehet. Az viszont már meglehetősen ritka, hogy egy emberről ezt két sportág kapcsán is el lehessen mondani. Gary Hockinggal viszont ez a helyzet, aki motorversenyzőként felért a csúcsra, ám aztán a folytatás helyett négy kerékre váltott. Ott szintén nagy reményeket fűztek hozzá, de halálos balesetet szenvedett.
Hocking 1937. szeptember 30-án született a walesi Caerleonban, egy Newporthoz közeli településen. Szülei azonban a mai Zimbabwe területére, Dél-Rodéziába költöztek, így ott nőtt fel, később pedig az állampolgárságot is megszerezte, és ennek az országnak a zászlaja alatt versenyzett. Kezdetben füves pályákon versenyzett, és még az sem tántorította a motoros karriertől, hogy az őt befogadó házaspár gyereke balesetben életét vesztette.
1958-ban költözött vissza Európába, miután látta, hogy a szintén Afrikában felnövő későbbi világbajnok, Jim Redman az öreg kontinensen is sikeres tudott lenni. Az az évi Man-szigeti TT-n indult el először, és rögtön vezetett is, ám végül nem tudott nyerni. Redman szerint barátja egyáltalán nem bízta a véletlenre a dolgokat, és addig várt, amíg megítélése szerint minden készen nem állt a sikeres debütálásra.
„Természet [adta tehetség] volt, magabiztos a saját képességeit illetően – idézi a Motor Sport Magazine. – Azonban ahelyett, hogy [motorra] pattant volna, és tanult volna a hibáiból, várt és várt, amíg biztos nem lett abban, hogy ő és a Triumph is megfelel, mielőtt elindult volna az első futamon. Teljesen elszánt volt, hogy megnyeri, és meg is csinálta volna, ha nem adódik egy kis probléma, miközben vezet. Gary gondolkodó ember volt.”
Néhány héttel később Assenben mutatkozott be a világbajnokság mezőnyében, azon belül is az 500 köbcentiméteres kategóriában. Rögtön pontot is szerzett, ráadásul hatodik helye azt jelentette, hogy ő volt a legjobb az együtemű motort hajtó pilóták között. A Nürburgringen ezt is felülmúlta, hiszen a két gyári MV Agusta mögött célba érve felállhatott a dobogóra.
Sikereit látva egy manchesteri szerelő, illetve kereskedő, Reg Dearden támogatta, és az 500-as, valamint a 350-es kategóriában is egy Nortont biztosított neki. Itt egyelőre „csak” dobogókig jutott, a 250-es géposztályban viszont két futamot is nyert, és második lett az összetettben. Itt egy MZ-vel versenyzett, ahogyan a legkisebb, 125-ös kategóriában is. A keletnémet márkának ráadásul az is sokat jelentett, hogy megnyerte a hazai futamukat a Sachsenringen, amely akkor nem számított bele a bajnokságba.
Az 1960-as szezonra az MV Agustához igazolt, ahol a legmagasabb géposztályban nem indították. A másik háromban viszont egyaránt másodikként zárt az összetettben. A 125-ösök és a 250-esek között csak Carlo Ubbiali, míg a 350-eseknél a királykategóriát is megnyerő John Surtees tudta megelőzni. A brit versenyző döntése aztán hatalmas lehetőséget adott a kezébe.
A hétszeres gyorsaságimotoros-világbajnok ugyanis úgy döntött, hogy felhagy a motorversenyzéssel, és az autósportra vált. Mindez pedig azt jelentette, hogy Hocking lett az MV Agusta első számú pilótája. „Gary nagyon komoly, nagyon elszánt vetélytárs volt, és jobban érdekelte a dolgok technikai oldala, mint Mike Hailwoodot – idézte fel Surtees. – Boldogabban hagytam el az MV-t abban a tudatban, hogy ő ott lesz, hogy irányítsa őket.”
Hocking pedig annak rendje és módja szerint élt az eséllyel. Mind a 350-es, mind az 500-as kategóriában csupán egy olyan futamot rendeztek, amelyen elindult, de nem győzött. Előbbiben négy, utóbbiban hét diadalig jutott, és nem volt kérdés, hogy mindkét géposztály vb-címét megszerzi. Ezzel pedig ő lett az első olyan pilóta, aki afrikai színekben lett világbajnok, hiszen Redman csak egy évvel később ért fel a csúcsra.
Hocking sorozata akár tovább is folytatódhatott volna, ám a következő szezon szezonnyitója, a Man-szigeti TT mindent megváltoztatott. Azon az eseményen négy versenyző is életét vesztette, köztük a dél-rodéziai pilóta barátja, Tom Phillis, aki pont őt és Hailwoodot üldözte a Junior TT-n. Hocking pedig magát okolta az ausztrál motoros elvesztéséért.
„Gary folyton azt hajtogatta, hogy meg fogjuk ölni egymást, mert mindannyian nagyon keményen próbálkozunk – emlékezett vissza Redman. – Az MV Agustáért hajtottunk, és nagyon kemény volt a verseny. A motoron Gary hajtott, de a motorról leszállva folyamatosan azt mondta, hogy mindannyian túl gyorsan megyünk. Gary vallásos fickó volt, aki minden nap imádkozott, és a Junior TT után úgy érezte, hogy a halálba hajszolta Tomot. És ennyi volt, elsétált egy világbajnoki cím elől. A maga ura volt.”
Merthogy Hockingnak ezzel véget is ért a motorversenyzői karrierje, hiszen miután két nappal a tragédiát követően megnyerte a Senior TT-t, azonnali hatállyal visszavonult. Ahogyan Redman is utalt rá, túlságosan veszélyesnek tartotta a kétkerekű versenyzést, ezért az általa biztonságosabbnak vélt autókra váltott, ahol szintén sikeres lehetett volna.
Hocking nem is tétovázott, és a megsérülő Tim Parnell helyett ő kapta meg a Lotus 18/21-est a brit versenyző édesapjától, Reg Parnelltől. Az autó meglehetősen elavultnak számított, de az akkor mindössze 24 éves pilóta nem zavartatta magát, és a Mallory Parkban rögtön pole pozíciót szerzett. Később vezette is a futamot, de egy motorhiba miatt fel kellett adnia a küzdelmet.
„Soha senkit nem láttam még ennyire ádáznak és versenyképesnek az első autóversenyén, kivéve talán John Surteest – árulta el az ifjabbik Parnell. – Ők másfajta motoros srácok. Kicsit esett az eső, és Gary elképesztő volt azon körülmények között. Teljesen otthonosan mozgott. Kicsit kényes volt a helyzet, tekintve, hogy apa terveiben John szerepelt, de tudta, hogy Gary valami más, akiben hihetetlen potenciál rejlik, ezért beültette a Lotusba a Dán Nagydíjra.”
Hocking a Roskilderingen a szenzációsnak számító negyedik helyen futott be, és csak az akkor már kétszeres F1-es világbajnok Jack Brabham, valamint a szintén jelentős F1-es tapasztalattal rendelkező Masten Gregory és Innes Ireland tudta megelőzni. Az Oulton Parkban aztán a tizenegyedikről a hatodik helyig jött fel, de tíz körrel a vége előtt kiesett. Ezután zsinórban három futamot nyert Afrikában, köztük Dél-Rodéziában is.
„Amikor Garyvel beszéltem a váltásról, azt mondta, az a legnagyobb probléma, hogy túl könnyű – fogalmazott Redman. – És ő nem az a fajta fickó volt, aki dicsekedni szokott.” A lendület akkor tört meg, amikor beülhetett a Lotus 24-esbe, miután Rob Walker őt választotta az áprilisban súlyos sérülést szenvedő Stirling Moss helyett. Kyalamiban ugyanis 2,5 másodperccel maradt el a 18/21-essel futott legjobb körétől, és végül egy kör hátrányban, negyedikként intették le.
Az idényből ekkor már csak két futam volt hátra, köztük a világbajnokságot eldöntő Dél-afrikai Nagydíj. A lapok már arról cikkeztek, hogy Hocking „egy másik veszélyforrás a fő esélyesekre, Jim Clarkra és Graham Hillre”, illetve „bár viszonylag rutintalan, csinálhat egy »Baghettit«”. Utóbbival Giancarlo Baghettira utaltak, aki egy évvel korábban megnyerte első három F1-es futamát, köztük a világbajnokságba beleszámító Francia Nagydíjat.
A nagy megmérettetés előtt azonban még hátra volt a vb-n kívüli Natal Nagydíj, és Hocking tudta, hozzá kell szoknia a kocsihoz, hogy valóban legyen esélye egy jó eredményre. A pénteki szabadedzésen azonban a célegyenes végén található hosszú jobbkanyarban leszaladt a pályáról, az árok megdobta a kocsiját, amely kétszer is átfordult a saját tengelye körül, mielőtt egy fatuskónak csapódott. Hocking feje a bukókeretnek ütközött, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a durbani kórházba szállítása közben meghalt.
Felmerül a kérdés, hogy mi okozhatta a balesetet, amiben nincs egyetértés. Az egyik elmélet szerint az első felfüggesztés hibásodott meg, egy másik pedig úgy tartja, hogy a hibásan visszaszerelt kormánymű dőlt el. Redman viszont meg van győződve róla, hogy barátja elvesztette az eszméletét az autóban.
„Garynek volt egy olyan szokása, hogy a verseny előtt nem ivott – mondta. – Azt mondta, hogy ettől jobban izzad az ember. Akkoriban még senki sem ismerte igazán a kiszáradást, az ember egyszerűen csak felpattant a motorjára vagy beszállt az autójába, és ment. Azonban még mi is észrevettük, hogy nem sok folyadékot vitt be. A vizsgálatot elvégző orvos azt mondta, hogy Gary eléggé kiszáradt ahhoz, hogy elájuljon, és biztos vagyok benne, hogy ez történt. Ezért nem voltak nyomok az aszfalton. Ha a kormánya meghibásodik, akkor a fékek is beragadnak, ha a fékjei romlanak el, akkor az autó megpördült volna. Megvolt a tehetsége ahhoz, hogy bármilyen helyzetből ki tudjon jönni.”
A szintén motorról autóra váltó Paddy Driver azonban teljesen más véleményen volt. A dél-afrikai pilótának egy évvel később volt egy hasonló balesete, miután a Lotus 24-esben eltörött a kormánymű, és ez, illetve egy szemtanú beszámoló alapján meg volt győződve arról, hogy Hockinggal is hasonló történt. Hogy mi a valóság, azt vélhetően soha nem tudjuk meg, ahogyan azt sem, hogy a dél-rodéziai versenyző mire vitte volna négy keréken. Ami tény, hogy Surtees megmutatta, hogy egykori motorversenyzőként nem lehetetlen a Forma–1-ben is felérni a csúcsra, hiszen 1964-ben sikerült megnyernie a világbajnokságot.
Ez a cikk először 2023. december 21-én jelent meg a Rallycafe.hu-n.
