Ma, november 26-án ünnepli 70. születésnapját Desiré Wilson, a történelem egyetlen női autóversenyzője, aki Forma-1-es autóknak rendezett futamot nyert.
Amikor azon női pilóták kerülnek szóba a Forma-1 kapcsán, akik bejutottak a száguldó cirkuszba, rendre Lella Lombardi neve merül fel elsőként, hiszen ő vett részt a legtöbb (12) versenyen, illetve egyedül neki sikerült pontot, azaz pontosabban fél pontot szereznie. Rajta kívül csak Maria Teresa de Filippis mondhatja el magáról, hogy F1-es futamon indult, a másik három próbálkozó, Divina Galica, Giovanna Amati és Desiré Wilson ugyanis egyszer sem tudta kvalifikálni magát, jóllehet, hárman együttvéve is csak 7-szer próbálkoztak. Wilson azonban így is máig az egyetlen női pilóta, aki versenyt nyert Forma-1-es autóval.
A dél-afrikai versenyzőnő az 1979-es Race of Champions-on versenyzett először bajnokságon kívüli F1-es versenyen, majd 1980-ban, a RAM Racing által felkészített Williams FW07-esben próbált először kvalifikálni F1-es világbajnoki futamra Brand Hatch-ben, de nem jött össze neki. Legközelebb a világbajnokságba a FISA-FOCA háború miatt végül nem beleszámító 1981-es Dél-afrikai Nagydíjon tűnt fel, miután erre az egy alkalomra leszerződött a Tyrrellhez. Ide már a 16. helyen bejutott, és miután lefulladt a rajtnál, az esős körülmények között több pozíciót is javított – például Nigel Mansellt és saját csapattársát, Eddie Cheevert is megelőzte –, de a pálya felszáradásával ismét hátraesett, végül pedig az élen álló Nelson Piquet elengedése közben megpördült és falnak koccant, ami a versenye végét jelentette.
Többször nem láthattuk F1-es versenyhétvégén, de így is sikerült nyernie egy futamot Forma-1-es autóval.
Ez is történt az ominózus 1981-es Dél-afrikai Nagydíjon:
42 éve: F1-es pilóták traktorversenye volt a betétfutam, a Ferrari és a Renault pedig bojkottált
Történelmet írt
Desiré édesapja, Charlie Randall nemzeti gyorsaságimotoros-bajnok volt Dél-Afrikában, lánya pedig gyakran vele tartott a versenyekre, így nem csoda, hogy őt is megfertőzte a benzingőz. Desiré azonban nem motorral, hanem gyerekeknek készített, dirt tracken használatos versenyautóval kezdett versenyezni, ráadásul nála idősebb fiúk ellen. 12 évesen kis híján dél-afrikai bajnok lett (centikkel maradt le róla az utolsó versenyen), de ez sem volt elég ahhoz, hogy folytassa a motorsportot, és inkább atletizálni kezdett.
Az apja azonban nem hagyta annyiban, és 18 éves korában meggyőzte őt, hogy próbáljon ki egy Formula Vee autót a kyalami pályán. A visszatérés annyira jól sikerült, hogy a következő években az apja által felkészített autóval versenyzett a bajnokságban, amelyben első évében 4., majd ismét 4., utána pedig 2. lett. Ezután feljebb lépett a Formula Fordba, ahol 1975-ben és 1976-ban is bajnok lett, és közben megismerte riválisát, Alan Wilsont, akivel összejöttek, később pedig összeházasodtak.
A pár ezután átköltözött Európába, hogy a holland, a benelux és az európai FF2000-es bajnokságban próbáljon szerencsét. Habár Desiré két győzelemmel, két körrekorddal és két leggyorsabb körrel mindegyikben az összetett 3. helyén végzett, olyannyira fogyott a pénzük, hogy az 1977-es év második felében már csak három naponta ettek rendes ételt, és gyakorlatilag rágcsálnivalókon éltek, végül pedig kénytelenek voltak hazatérni Dél-Afrikába.
Bal oldalon azzal a sportprototípussal, amellyel az 1991-es Le Mans-i 24 óráson indult, jobb oldalon pedig az 1980-as Aurora F1-es bajnokság Brands Hatch-ben rendezett futamán:
1978-ban Desiré a dél-afrikai Formula Atlanticban indult két versenyen, de miután a csapata egyik napról a másikra felbontotta a szerződését, ő és férje a lehetőségek hiánya ellenére ismét az Európába költözés mellett döntött. És jól tették, John Webb, a brands hatch-i pálya igazgatója ugyanis felkérte a hölgyet, hogy vegyen részt egy Ford Escortokkal rendezett, kizárólag női pilótákat felvonultató versenyen, amelyet Desiré végig vezetve megnyert.
Ez sínre tette az anyagi helyzetüket abból a szempontból, hogy ő és férje is munkát kapott a pályán, ráadásul az F1-es autókkal futott brit Aurora-sorozat promótereként Webb elintézte, hogy Desiré részt vehessen a bajnokságban, illetve benevezte őt az 1978-as Brit Nagydíjra. Természetesen Desiré számára is nyilvánvaló volt, hogy mindez a hírverést szolgálja, arra viszont aligha számított, hogy Webb egyetlen teszt után – amelyen egy 3 éves March volánja mögött 26-ból 21. lett – visszavonja az autó nevezését. Desiré azonban az Aurora F1 fennmaradó 5 fordulójának mindegyikén rajthoz állt és szép eredményeket ért el (Oulton Parkban kuplunghiba miatt kiesett, de a Mallory Parkban 6., Brand Hatch-ben 4., Thruxtonban 3., Snettertonban pedig 6. lett).
Brand Hatch-ben ráadásul hatalmasat esett az edzésen, aminek következtében agyrázkódást szenvedett és a lábfeje is eltört, de nem szólt róla senkinek (a pályaorvos elintézte annyival, hogy „Hogy vagy, drágám?”, majd miután azt a választ kapta, hogy „jól”, ment is a dolgára).
1979-ben aztán már teljes szezon következett a Melchester Racing Tyrrell 008-asával. Zandvoortban Desiré lett az első nő, aki élen állt F1-es autókkal rendezett versenyen, majd körrekorddal a harmadik helyen végzett. Ezt újabb két harmadik helyezés követte Oulton Parkban és Brands Hartch-ben, az év végén pedig 7.-ként zárt az összetettben, amivel az F1-es világbajnoki sorozatra érvényes superlicence-t szerzett.
Embed from Getty Images
1979-ben, az Oulton Parkban
Az 1980-as évet azonban így is az Aurora F1-ben kezdte a Theodore Racinggel, és miután a szezonnyitón mechanikai gondok miatt kiesett, az Oulton Park’s International Gold Cup elnevezésű versenyen történelmet írt. A csupán 10 fős mezőnyben négy éves Wolf WR4-esével győzött, amivel ő lett az első és máig egyetlen női pilóta a történelemben, aki F1-es autókkal rendezett futamon az élen végzett. Ráadásul az egyik lelátót is elnevezték róla a pályán.
A remek eredményt újabb dobogós helyezések követték (2. hely Thruxtonban és 3. helyezés a Mallory Parkban), a Theodore Racingnek azonban elfogyott a pénze, így nem tudták befejezni az évet.
Nem akarták ott látni
Desiré a teljesítményével ugyanakkor számos jó pontot szerzett, így a már emlegetett RAM Racing főnöke, John Macdonald nem sokkal a Brit Nagydíj előtt tesztet ajánlott neki Brands Hatch-ben, egy Williams FW07-es volánjánál. Ez hatalmas ugrást jelentett a kiöregedett Wolfhoz képest, már csak azért is, mert a Williams „szoknyás” autó volt, azaz a szívóhatás maximalizálásával érte el a teljesítménye jelentős részét, ami által jóval gyorsabb és merevebb volt ahhoz, amihez Desiré hozzá volt szokva.
Ezen a teszten ezzel együtt 24 versenyzőből a 12. időt érte el, miközben többekkel ellentétben nem használhatta a leglágyabb, időmérős keveréket. A versenyhétvégére azonban nem azt a kasztnit kapta – noha John Macdonald ezt tagadta –, amelyet a teszten, hanem egy olyan FW07-est bocsátottak a rendelkezésére, ami két héttel korábban Eliseo Salazar kezei között nagy balesetet szenvedett egy monzai Aurora-versenyen.
Embed from Getty Images
A Williams FW07 volánjánál 1980-ban
Ennek következményeként a kasztni merevsége köszönőviszonyban sem volt azzal, amilyennek lennie kellett volna, és az agresszív beállítás-változtatások sem voltak különösebb hatással a vezethetőségére. Ezek után nem meglepő, hogy Desiré az edzéseken a közelébe sem került annak az időnek, amit a teszten elért, mindennek tetejébe pedig ekkor már hiába kaphatta meg az időmérő edzés végére az extralágy kvalifikációs gumit, kiderült, hogy azok nem illeszkednek megfelelően a kocsira, így az utolsó 15 percre a garázsban maradt.
„Valahogy más kasztnit kaptunk, ami borzasztó volt. Valójában egy Auróra F1-es kocsi volt, amire feltették a szoknyákat. Ezzel szemben a teszten Emilio de Villota grand prix-autóját, egy nagyon jó gépet vezettem” – emlékezett vissza a tesztre.
De nemcsak a saját csapata gördített nem várt akadályokat az útjába, hanem például az ellenfelek is. „Egyáltalán nem akartak a grand prix-versenyzésben látni – idézte őt a Racefans 2014-ben arról, hogy számos ellenlábasa is akadt. – Az Aurorában először ugyanez volt, mindenki kérdezte, hogy »Mit keres itt ez a nő?«, de aztán hirtelen elkezdtem megverni őket, nyertem egy versenyt, és egyszer csak elkezdtek tisztelni. Ki kellett vívnom a tiszteletet azzal, hogy bizonyítottam, ott a helyem.”
De akadt olyan is, akinek a tiszteletét nem lehetett kivívni. Jacques Laffite, a Ligier pilótája például szó nélkül leszorította őt a Surtees-kanyarban. „Nagy fokú hímsovinizmus volt tapasztalható akkoriban, és egyes fickók egyetlen centit sem engedtek. Egyesek pedig szó szerint megpróbáltak leszorítani, amikor megelőztek. Nem értek hozzád, de enélkül is van erre módszer, és megteheted, hogy abszolút semennyi helyet nem hagysz a másiknak.”
Embed from Getty Images
Az 1980-as Brit Nagydíj időmérő edzésén
Persze erre még mondhatnánk, hogy az F1-es pilóták soha nem az előzékenységükről voltak híresek, és mással is ugyanúgy megtették ezt, mint Desiré Wilsonnal, de a versenyzőhölgy Driven by Desire című önéletrajzi könyvéből kiderül, hogy Laffite esetében valóban hímsovinizmus állt a háttérben. „Laffite mindenkinek azzal dicsekszik, hogy levezette Desirét a pályáról. Azt mondja, hogy »egyetlen kiba**ott nőnek sincs helye a Forma-1-ben«, és mindent meg fog tenni azért, hogy [Desiré] ne kerüljön be” – idézi a könyv Jean Sage, a Renault akkori sportigazgatójának szavait, amelyeket Alan Wilsonnak mondott.
Laffite az ígéretét végül nem váltotta be, lévén a vezethetetlen kasztnival Desirének amúgy sem volt esélye kvalifikálnia magát.
Valószínűleg az ellenséges fogadtatás és az előítéletek is hozzájárultak ahhoz, hogy ezután már csak egy esélyt kapott Grand Prix-n, a korábban már említett 1981-es Dél-afrikai Nagydíjon a Tyrrell színeiben. Noha Ken Tyrrell elégedett volt a teljesítményével, fizetős versenyző kellett neki, így végül más foglalta el az egyetlen futamra szerződő Desiré helyét.
Minden ajtó nem csukódott azonban be előtte, hiszen még az előző évben Alain de Cadenet-vel két versenyt is nyert a sportautó-világbajnokságban. A Daytonai 24 óráson kétszer, a Le Mans-i 24 óráson pedig három alkalommal, 1982-ben, 1983-ban és 1991-ben indult (legjobb helyezése egy 7. hely), illetve az IndyCarban is szerencsét próbált, ahol sikertelenül kísérelt meg kvalifikálni az 1982-es, 1983-as és 1984-es Indy 500-ra.
