Öt éve halt meg a Forma-1 történetének egyik legérdekesebb alakja, aki zárkózott természete miatt soha nem tartozott a sportág ünnepelt sztárjai közé, noha 1977-ben futamot is nyert a csapata.
Szinte napra pontosan 45 éve szerezte első és egyetlen győzelmét a Forma-1-ben 1973 és 1980 között versenyző Shadow-istálló, teljes nevén Shadow Racing Cars. A kezdetben amerikai, majd brit licence-el induló alakulat máig az egyetlen konstruktőr, amely fennállása során nemzetiséget váltott, de egyáltalán nem emiatt volt különleges a történetük.
A Don Nichols által 1968-ban, Advanced Vehicle Systems néven alapított vállalkozás kezdetben az amerikai sportautózás csúcsát jelentő CanAm-sorozatban versenyzett, autói pedig onnan kapták a Shadow (magyarul árnyék) becenevet, hogy az istálló logóján egy köpenyes kém volt látható.
Mindez pedig nem véletlen, hiszen Nichols háborús veterán (ejtőernyősként szolgált a D-napon), katonai szakértő és kémelhárítási ügynök volt korábban, aki nem mellesleg folyékonyan beszélt japánul és kiválóan judozott. Életéről és a Shadow-sztoriról 2020-ban egy egész könyv jelent meg, így e sorok bőven kevesek ahhoz, hogy teljes képet adjanak az F1 egyik legérdekesebb, mégis, méltatlanul keveset emlegetett figurájáról.
Don Nichols 2017. augusztus 21-én, 92 évesen ment el
Nichols útja már az F1-ig is igen kalandos volt: csecsemőként túlélt egy tornádót, ami megölte az anyját, őt pedig egy erdőbe repítette. Árvaként nőtt fel, majd a középiskolát otthagyva csatlakozott a sereghez, hogy a D-napon Normandia felett ugorjon ki egy repülőből a 101. légi szállítású hadosztály tagjaként (ennek a hadosztálynak az 506. ezredéhez tartozó Easy század történetét dolgozta fel az HBO nagysikerű, Az elit alakulat című minisorozata).
Később harcolt Koreában, ami után a katonai hírszerzéshez került, majd családjával Japánba költözött, és itt dolgozott a Hidegháború során. Hogy pontosan mit csinált, azt évtizedekkel később, a fentebb említett könyv szerzőjének sem árulta el, mint ahogy azt sem erősítette meg, hogy a CIA-nek dolgozott (de minden bizonnyal igen). „Az volt a feladatunk, hogy a lövöldözésen kívül bármilyen módon megszabaduljunk az oroszoktól. A tokiói tevékenységüket sikerült lekapcsolni, de Jokohamában kitartottak” – emlékezett vissza erre az időszakra.
Miután végzett a titokzatos életével, Japánban maradt, és az ottani motorsportközeg vezető alakja lett belőle. Magas, szikár alakja és szakálla hamar védjegyévé váltak az autósportban is, de leginkább azzal szerzett nevet magának, hogy bármit képes volt elintézni. Például rávette Sir Stirling Mosst, hogy segítsen a Fuji versenypálya megépítésében.
A legtöbb modern F1-es csapatfőnökkel ellentétben Nichols nagyon zárkózott ember volt, soha nem vett részt a bulikon és fürdött a rivaldafényben. De nem is volt erre szüksége, hiszen később már a pályán elért eredményei beszéltek helyette. A CanAmben töltött évek során a csapata híressé vált innovatív megközelítéséről, amely többször fulladt kudarcba, mint nem, de amikor végre beletaláltak, akkor verhetetlennek bizonyultak, és 1974-ben a bajnokság első két helyén végeztek.
A Shadow DN4 1974-ben megnyerte a CanAm-bajnokságot
Ekkorra közben már második évüket kezdték az F1-ben, hiszen, miután az Universal Oil Products révén szponzorhoz jutottak, 1972 végén bejelentették, hogy az 1973-as szezontól indulnak a csúcskategóriában, mégpedig az 1971-ben futamot nyerő BRM tervezője által épített autóval.
Az 1973-as Dél-afrikai Nagydíjon debütáltak, a két, Cosworth-motorral szerelt DN1-es kódjelű autót pedig George Follmer és Jackie Oliver vezette, míg egy harmadik, az Embassy Racing által hajtott modellben a kétszeres világbajnok Graham Hill ült. A projekt jól indult, Follmer révén rögtön az első futamon összejött egy hatodik hely, majd egy dobogó is, amiből az utolsó előtti versenyen Olivernek is jutott egy.
Az 1973-as szezonra aztán teljes sorcserét hajtottak végre, és a korszak legnagyobb ígéretei közül kettőt, az amerikai Peter Revsont, és a francia Jean-Pierre Jarier-t ültették az autójukba. Előbbi azonban csupán két versenyen indulhatott, a Dél-afrikai Nagydíj egyik edzésén a DN3-as kódjelű versenygép felfüggesztése meghibásodott, Revson pedig halálos balesetet szenvedett.
Nem ez volt azonban az egyetlen alkalom, amikor valaki egy Shadow-ban lelte halálát: az 1977-es szezon harmadik futamán az istállóhoz a 74-es szezon közepén csatlakozó, 1975-ben és 1976-ban egy-egy dobogós helyezés elérő Tom Pryce-t érte utol a végzete, amikor a kyalami pálya célegyenesében elütött egy pályabírót.
Tom Pryce (a képen) mellett a 19 éves pályabíró is meghalt Kyalamiban
Ami az eredményeket illeti, azok elmaradtak a várakozásoktól. A biztató bemutatkozás ellenére az istálló első két idényében egyaránt nyolcadik helyen végzett a konstruktőri pontversenyben. Az 1975-ös szezon elején úgy tűnt, elindulhatnak felfelé: Pryce megnyerte a Bajnokok Tornáját, Jarier pedig az első két futamon, Argentínában és Brazíliában is megszerezte a pole pozíciót, de mindkét alkalommal műszaki hiba vetett véget a versenyének.
Az év második felében bevetett DN7-es kódjelű, a Matra 550 lóerős V12-es motorjával felszerelt versenygép sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így 1976-ban már nem is használták. Pontot mindössze három alkalommal szereztek, Pryce rögtön egy harmadik hellyel nyitott az első versenyen, Brazíliában, utána viszont már csak két negyedik helyezés jött össze, miközben Jarier legjobb eredménye egy hetedik hely volt. A francia pilóta az év végén elhagyta a csapatot.
Az egyetlen győzelem
A Pryce halála által beárnyékolt 1977-es esztendőben azért örülni is volt minek, a 27 évesen elhunyt pilóta helyét átvevő Alan Jones az Österreichringen (a mai Red Bull Ring elődje) megszerezte a Shadow történetének első és egyetlen futamgyőzelmét. A 30 esztendős ausztrál az időmérőn csupán a 14. időt autózta, a félig esős, félig száraz körülmények között kezdődő versenyen azonban remekül alkalmazkodott a körülményekhez, és a 15. körben már a harmadik helyen haladt, egy körrel később pedig Jody Schecktert megelőzve feljött másodiknak. Ekkor 12 másodperccel volt lemaradva a versenyt vezető James Hunt mögött.
Ahogy teltek a körök, a címvédő egyre jobban elhúzott, Jones-t pedig utolérte Gunnar Nilsson a Lotussal, de az ausztrál szerencséjére a Cosworth V8-asa még azelőtt megadta magát, hogy a svéd előzhetett volna. Fortuna azonban végül még szélesebb mosollyal tekintett le Jones-ra, tíz körrel a vége előtt ugyanis Hunt 23 másodperccel vezető McLarenjében is elszállt az erőforrás. Innen a Shadow-istállónak csak imádkoznia kellett, hogy velük ne történjen meg ugyanez, Lauda ugyanis jócskán lőtávolon kívül autózott a második helyen.
Jones végül 20 másodperces előnnyel nyert, ami nemcsak őt és a csapatát, hanem a szervezőket is meglepte. Olyannyira, hogy a dobogón nem tudták lejátszani neki az ausztrál himnuszt, mivel nem volt kéznél, így jobb híján eltrombitálták neki a “Boldog születésnapot”-ot. Augusztus 14-én, miközben Jones november 2-án született…
Az 1977-es Osztrák Nagydíj volt a Shadow legnagyobb F1-es sikerek
A vég
Hiába volt az 1977-es év az eredmények és a megszerzett pontok (23) tekintetében is az istálló legjobb esztendeje, így is csak hetedikek lettek a pontversenyben, a szezon után pedig szép lassan elkezdett széthullani a csapat. Jones aláírt a Williamshez – amellyel 1980-ban világbajnok lett –, Nichols pedig egyre nehezebben tudott megbirkózni a folyamatos pénzügyi nehézségekkel.
1978-ra Hans-Joachim Stuck és Clay Regazzoni vezette a DN8-as és DN9-es versenygépet, de mindössze 6 pontot szereztek, majd 1979-ben Jan Lammers és Elio de Angelis már csak ennek a felét szedte össze utóbbi szezonzárón elért negyedik helyének köszönhetően.
A végjáték sajnos igen csúfra sikeredett, az 1980-as szezonra az istálló ugyanis a bántóan versenyképtelen DN11-es, majd DN12-es (ez volt a csapat első és egyetlen szívóhatású autója) kasztnival állt elő. Utóbbival – noha három versenyre is elvitték – hivatalosan már kvalifikálniuk sem sikerült magukat, míg előbbinek ez mindössze egyszer, Dél-Afrikában jött össze, ahol Geoff Lees nagy nehezen odaért a 24. rajthelyre.
Az utolsó Shadow, a DN12-es
Az 1977-es Francia Nagydíj után Nichols úgy döntött, hogy ennek így tovább nincs értelme, és eladta a csapatot a Theodore Racinget működtető Teddy Yipnek.
Így ért tehát véget a Shadow Racing Cars egy évtizedet sem megélt F1-es története, amelynek Pete Lyons, a Nicholsról szóló könyv szerzője szerint soha nem a pénzszerzés volt a célja, hanem az, hogy egyedi és innovatív műalkotásokat hozzanak létre. „Szeretem a tárgyakat és azok művészi oldalát. Ez minden, amit a motivációmról mondani tudok. Az egész nem volt valami átgondolt” – idézi az ezeket a szavakat a szerzőnek 88 évesen nyilatkozó Nicholst a könyv.
