1959-ben ezen a napon halt meg a Forma-1 első brit világbajnoka, aki üstökösként robbant be a köztudatba, majd tragédiákkal és viszontagságokkal tűzdelt évek után, 29 évesen, megtörten vonult vissza.

Ha brit Forma-1-es világbajnokokról van szó, Lewis Hamilton után a legtöbbeknek alighanem Nigel Mansell vagy Damon Hill, és nem a pályafutása során mindössze három futamot nyerő, 1958-ban egyetlen győzelemmel a szigetország első F1-es világbajnokává váló Mike Hawthorn neve ugrik be. Pedig versenytársai szerint a tragikusan fiatalon, mindössze 29 évesen elhunyt pilóta legjobb napjain bárkivel képes volt felvenni a versenyt.

A köztudatban azonban nem erről maradt meg – már amennyire egyáltalán megmaradt – az emberekben, hanem leginkább csokornyakkendőjéről, szőke fürtjeiről és széles vigyoráról, amely egy, a pályafutása végére megtört ember szenvedéseit takarta.

Miként az a legtöbb esetben lenni szokott, őt is már gyerekként megfertőzte a benzingőz, miután apja a Brooklands-versenypálya mellett műhelyt vett, ahol motorkerékpárokat és versenyautókat készített fel (előbbivel a II. világháború előtt maga is versenyzett). A kis Mike 9 évesen döntötte el, hogy belőle bizony versenyző lesz. Miközben a taníttatására is sokat áldoztak, apja támogatta a versenyzői ambícióit, így motorokkal és autókkal helyi versenyeken indult. Első győzelmeit 1950-ben, egy kis Riley sportautóban szerezte, amit az apja vett neki. Aligha gondolták volna, hogy három évvel később már Enzo Ferrari pilótája lesz a Forma-1-ben…

Embed from Getty Images

A védjegyévé vált csokornyakkendőben 

Hogy végül az lett, azt tulajdonképpen egyetlen futamnak, az 1952-es, Goodwoodban rendezett Húsvéti Találkozónak (Easter Meeting) köszönhette. Ez volt az első versenye együléses formaautóban (a család egyik barátja adott neki kölcsön egy Forma-2-es Coopert-Bristolt), ez azonban nem igazán hatotta meg, úgyhogy a pole pozícióból indulva megnyerte az F2-es, majd a Formula Libre-futamot is, és az elképesztő eredménynek számító második helyen ért célba a Forma-1-es autókat felvonultató főversenyen, amelyen olyanok is a mezőny tagjai voltak, mint Juan Manuel Fangio vagy Froilan Gonzalez.

De nemcsak sebessége, hanem megjelenése is nagy feltűnést keltett. 188 centiméteres magasságával jócskán kilógott az aprócska Cooper pilótafülkéjéből, kissé görnyedt testtartásáról és előreszegett fejéről pedig messziről fel lehetett ismerni. Közelről pedig a csokornyakkendője tette bárkivel összetéveszthetetlenné, amit ettől a versenytől kezdett hordani, addig ugyanis utcai ruhájában, azaz általában egy dzsekiben és nyakkendőben versenyzett, ám a szélvédő nélküli formaautóban utóbbi folyton az arcába csapódott, így váltott csokornyakkendőre, amit már rendes versenyzői overállal együtt viselt.

A goodwoodi mutatvány arra ösztönözte őt és az apját, hogy benevezzenek az 1952-es Forma-1-es szezon hátralevő részére. Belgiumban és Hollandiában egy-egy negyedik, Silverstone-ban pedig egy harmadik hely következett, amivel Hawthorn az ugyancsak szenzációs negyedik helyet szerezte meg az összetettben. Enzo Ferrarinak pedig nem kellett több, és szerződtette őt az 1953-as idényre.

<Embed from Getty Images

1952-ben, a Cooper-Bristollal 

Legemlékezetesebb F1-es győzelmét a háromból rögtön az első évében szerezte: a Francia Nagydíjat Reims-ben egyetlen másodperccel nyerte meg Fangio előtt, miután az utolsó kör utolsó kanyarjában előzte meg az argentint, majd a dobogón a himnusz alatt könnyekben tört ki, miközben riválisa lapogatta.

A mesébe illő kezdeti sikerek után azonban jöttek a sötétebb napok. Ahogy a figyelem középpontjába került, sokan elkezdték támadni bohém életstílusa miatt (nem vetette meg a partikat és a nőket), a brit bulvársajtó pedig amiatt is kikezdte, hogy szándékosan úszta meg a sorkatonaságot. Ez persze nem volt igaz, mert 1952-ben csupán a halasztást kérelmezte a ferraris szerződése miatt, azután pedig soha nem keresték őt meg azzal, hogy behívják.

Ha pedig nem lett volna elég a hírnevén esett csorba, jöttek az újabb csapások. 1954-ben a kezein és lábain is súlyos égési sérüléseket szenvedett egy bajnokságon kívüli versenyen, majd autóbalesetben meghalt az apja. Végül egyetlen, a Spanyol Nagydíjon aratott győzelemmel zárta a szezon.

Embed from Getty Images

Az 1958-as Brit Nagydíjon 

Már korábban voltak aggasztó jelek

Hogy nincs minden rendben az egészségével, arra már korábban is lehetett következtetni. A tinédzserkora óta hátfájdalmakkal küzdő pilóta ugyanis 1951-ben összeesett a még a Riley-val Dundrodban aratott győzelme utáni napon, vesebetegsége pedig hamar krónikussá vált, ám különböző okok miatt a pontos diagnózis, és így a megfelelő kezelés is elmaradt.

1954-ben összeesett a kimerültségtől a Buenos Aires-i Nagydíjon, miután motorhiba miatt az utolsó kanyarban állt ki az élről, Harry Schell pedig kis híján áthajtott rajta a Maseratijával. A Belga Nagydíjon úgy kellett kihúzni a Ferrariból – a törött kipufogó miatt gázok kerültek a pilótafülkébe, a teljesen megszédült brit pedig a bokszutcába is csak akaraterejének köszönhetően ért vissza, majd ott ájultan ráborult a kormányra –, a Francia Nagydíjon pedig kicsúszott és csak a szerencsének köszönhette, hogy a szervizútra esve nem szakított át egy korlátot.

Abban az évben még a visszavonulás is megfordult a fejében, de mivel a versenyzés jelentette számára az egyedüli menekvést, folytatta. A motorsport kegyetlen oldala, azaz a számos halálos baleset azonban szintén rányomta a bélyegét a pályafutására. Mint akkoriban sokan, ő is több barátját elveszítette, az 1955-ös Le Mans-i 24 órást pedig hiába nyerte meg a Jaguarral, megvádolták azzal, hogy miatta következett be a motorsport történetének legnagyobb katasztrófája, amely több mint 80 ember halálához és a Mercedes kivonulásához vezetett.

Embed from Getty Images

Stirling Moss-szal 

1957-ben visszatért a Ferrarihoz, és remek kapcsolatot alakított ki csapattársával, Peter Collins-szal, akivel állandóan valamiféle csínytevésen járt az eszük, miközben a pályán könyörtelen ellenfelek voltak. Végül Collins 1958-as Német Nagydíjon, a hírhedt Nordschleifén bekövetkezett halála volt az utolsó szög Hawthorn pályafutásának koporsójába. Már a szezont is csak vonakodva csinálta végig, és hiába lett végül világbajnok egyetlen ponttal az ő egy sikerével szemben négy győzelmet szerző Stirling Moss előtt, az idény végén felhagyott a versenyzéssel.

Miközben eljegyezte Jean Howarth divatmodellt, a már csak egy vesével élő pilótának a másik veséje is kezdte felmondani a szolgálatot, így a napjai meg voltak számlálva. Ő azonban visszavonulás ide vagy oda, a közutakon továbbra sem tudott ellenállni a száguldásnak. 1959. január 22-én, nem messze Farnham-ben található otthonától Rob Walker, a Walker Racing Team tulajdonosa megelőzte őt egy Mercedesszel, a márkát és a németeket közismerten utáló Hawthorn pedig utána eredt a Jaguarjában.

„Visszaelőzött és integetett nekem, amikor az autójának hátulja megcsúszott. Azt hittem, hogy képes lesz korrigálni, de aztán még jobban elkezdett kifarolni, és végül teljesen elveszítette felette az uralmat. Elborzadtam, mert láttam, hogy valami szörnyűség következik” – írta le az eseményeket Walker a rendőröknek.

Hawthorn végül közel 100 méternyi csúszás után fának csapódott, az autója felborult, ő pedig meghalt. A sors kegyetlen játéka lehetett, hogy az eset mindössze 16 kilométerre történt onnan, ahol az apja hat évvel korábban életét vesztette.